Amikor a sittről szabadultam | Baby, Please Don’t Go

Amikor a sittről szabadultam | Baby, Please Don’t Go


LEGSZEBB EMLÉKEIM


Homályos az emlék erről. Nem fordult még elő, hogy ne emlékeznék tisztán olyan zenére, amit regényírás során sokat hallgattam. Véletlenül akadtam bele tegnap este. 2015-ben, vagyis még a Jákob botja megjelenése előtt írtam a régi oldalon arról, hogy ezt a zenét sokat hallgattam írás közben. Az eredeti link már nem érhető el, sokat keresgéltem, míg a számos feldolgozás közül kiválasztottam egyet (sok egyszerűen nem szól jól). Sokkal inkább emlékszem arra, hogy a kilencvenes években a blues-kocsmás esték sörmámoros legvégén, hajnalban ezzel búcsúztak a zenekarok. Hosszan pörgették az alapot, míg a frontember búcsúzni kezdett:

a doboknál X. Y… pörgés, taps, aztán: a gitárnál Kisbuci Illés! … pörgés, taps, ivás… A basszgitárnál Pityi Palkó… pörgés, taps, ivás… a szájharmonikát bűvölte: Tapsi Hapsi… pörgés, éljenzés, taps, ivás… aztán egyszer csak úgy maradtunk, a zenekar levonult, benyomtak még valami háttérzenét, amire páran még lelkesen pogóztak, de úgy negyedóra múltán már oszlott a füst és a tántorgó tömeg. Erre jobban emlékszem, mint arra, hogy ezt hallgattam a Jákob írása során.

Csak dereng valami.

Nyilván a finisben rewindeltem, amikor már a regény végéhez közeledtem. Kegyetlen nyár és ősz volt az, sehogy sem szűnt a hőség. Egy életre nyomott hagyott a testemben. Minden órában valamennyien azért fohászkodtunk: legyen már vége! Mozduljon már a levegő, essen már az eső vagy legalább pár fokot a hőmérséklet. A Jákob egy részét egy tizedik emeleti panelben írtam. Kínszenvedés volt. Vizes pólóban feküdtem le hajnalban. Ventilátorral fújattam magamra a forró levegőt álmomban. Aludni nem volt könnyebb, de a hátam legalább megfázott. Gazdagabb lettem egy tudással: forró levegőtől is megfázhatok.

Ráadásul utóbb kiderült, hogyan lehet az aranyszívű házi néni minden kosztjának valamiként azonos íze. Mert ugyanazt éreztem egy mákos tésztában, mint egy zsíros pörköltben. Ugyanaz az íz bujkált egy savanyú uborkában és egy meggyes pitében. Ennek a különös, tompa íznek a szagpárja ott volt mindenütt a lakásban, mintha íz és szag egy volna. Sokáig azt hittem, hogy ez is a forróság és a kimerültség hatása, de aztán kiderült, hogy a házi néni nemcsak aranyszívű, de tisztaságmániás is, és mindent hipóval kezel, az egész lakást naponta, és az edényeket meg a tányérokat is, így aztán mindenben volt egy kis hipó: a rakott krumplitól a káposztás kockáig. Ez nem sokat javított a helyzeten.

Nem szoktam hozzá a hipóhoz. Kevés hipós ételt ettem korábban.

Könnyen lehet, hogy a permanens rosszullét egy részét ez okozta, de amikor már nem ettem a hipós ételekből, akkor sem javult a helyzet, tombolt a hőség, félájultan támolygott az egész környék, de mások legalább nem írtak napi 18 órát, és vélhetően hipós ételen is kevesen éltek.

Végül pedig – életemben először és remélem, utoljára – már fájdalomcsillapítókat kellett szednem, hogy befejezhessem a regényt. Erről egy interjúban is beszéltem, ha jól emlékszem. A befejezésnél elment egy levél Cataflam, nem több, de ez is rengeteg, ha figyelembe vesszük: sosem szoktam bevenni semmiféle gyógyszert, akkor is csak ritkán, ha nagyon indokolt. Akkor viszont nem volt más választás.

Nyilván zenei háttérnek is olyasmit kerestem, ami motorikusan pörget, feledteti, hogy csorog rólam a víz, hogy megállás nélkül rosszul vagyok, mégis, nem egyszerűen dolgozni kell, hanem koncentráltan, pengén, őrült akkurátusan, pontosan úgy, mintha ideálisak volnának a körülmények. Mintha kettéhasíthatnám önmagam, kiragadhatnám a vergődésből a pszichét, és míg minden sejt hervadozik, néha szinte haldokol, addig a psziché, mintegy felülemelkedve bármin, botlás nélkül teljesíti a dolgát, tartja a tempót, ütemvesztés és tévesztés nélkül halad a penzum szerint, húz és szerkeszt, átlát és ért mindent, mindössze annyit enged meg magának, hogy egy-egy fejezetbe beleírja ezt a vergődést, a hőséget, a következményeket, hogy ragad-tapad minden, nemcsak a szobában, hanem szerte a városban, de úgy van vele, a szó, a mondat nem ragadhat semmiképp se, annak jéghidegnek és tisztának kell maradni akkor is, ha a hőségről, a magányról, a kánikula és elhagyatottság mocskáról ír éppen.

Arra is emlékszem, amikor végül elküldtem a kéziratot egy jó spanom, „Szakadt Lélek” lakásából, aztán bementem a városba öngyújtót venni. Ezzel ünnepeltem. Borotválkoztam, lefürödtem, megillatosítottam magam, felöltöztem, és bementem. Úgy éreztem, minden rendben van velem, és nyilván jól nézek ki, legalábbis nem rosszabbul, mint bárki más az utakon. De nem így volt.

Betértem egy boltba, és arra kértem az eladót, egy harminc körüli nőt, hogy nyissa ki az öngyújtós vitrint. Leguggoltam, próbálgattam az öngyújtókat, mit sem sejtve. Valahol a látómező szélén érzékeltem, hogy a szokottnál jobban figyelnek, de azt hittem, csak azt figyeli, nehogy lopjak. Sértő az ilyesmi, de akkor cseppet sem zavart. Végül a nő óvatosan közelebb jött, és azt kérdezte:

Ne haragudjon, hogy ezt kérdezem, de mennyit ült?

Így tudtam meg, hogy a regényírás végére totál kikészültem, és úgy hatottam az utakon, a boltban, bárhol, mint aki hosszú-hosszú ideje nem járt emberek között, a városban vagy egy boltban; mint aki legalább tíz évet húzott le egy szűk cellában. Megdöbbentő, de a nőben fel sem merült, hogy másról is szó lehet, lehetek narkós, lehetek beteg, nem. Számára nem volt kérdés, hogy a sittről jövök, valószínűleg az első utam hozzá vezetett, mert hát egy sittes hogyan is kezdené az első szabad órát, ha nem dohányt és öngyújtót szerez be elsőként? Ez evidencia volt a számára, csak az a kérdés fúrta az oldalát, vajon hány évet ülhetett ez a faszi, aki így téblábol a boltjában.

Úgy emlékszem, elmosolyodtam; úgy rémlik, büszke voltam kicsit. Úgy éreztem, ezért a kérdésért, ezért a sztoriért, ezért az emlékért keményen megdolgoztam.


Borítókép: öngyújtók és dóznik, melyek elkísértek a könyvírások során.      


Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.

    még több “Legszebb emlékeim”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    A kétely kulcsa | A szupernormális inger

    A szupernormális inger tehát nem blöff. A díj jogos. A holland tudós zseni. A bíbicet hamar megszabadítottuk a pingponglabdáktól, s én boldogan vágtattam haza…Tovább

    Gólyák a konyhában | Gólyamentés otthon

    Volt közöttük egy német gólya, aki útban Németország felé, megpihent itt. Rájárt a rúd. Nemcsak áramütést kapott, hanem lezuhanva az útra elcsapta egy zöld Trabant……

    még több blog

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    5 hozzászólás

    1. Mi az a pogózás?
      Úgy tűnik amit kibír a test annak a határai totál máshol vannak mint az ember gondolná- nagy túlélő vagy! Hatalmas történet ki gondolta volna, hogy a könyv amit először olvastam Tőled ilyen szenvedéssel készült.

    2. Én sem tudtam, hogy mi az a pogózás, hát utánanéztem 🙂 :
      “A pogo vagy „pogózás” egy tánc, melyet általában punk vagy metál zenére táncolnak. Manapság már a rock koncerteken is egyre többször fordul elő. A táncoló fel-le ugrál, helyét mozgatja erre-arra, különböző karmozdulatokat végez, és más táncolók felé csapkod, velük szándékosan ütközik. Gyökere a 70-es évek brit punkmozgalmába vezet, neve egy német cégnek köszönhető.” (Forrás: Wikipédia)
      Bár valószínű, ha azt mondanám, hogy mi meg a bump-ot táncoltuk annak idején a bulikban, nem sokan tudnák, mi az. Sőt, ha meglátnák, hogy hogyan táncolták, talán nem is neveznék táncnak.
      De hát ki milyen bulikba járt, ugye. No és mikor. 🙂
      Az öngyújtó-gyűjteményed megvan még?

    3. Emlékszem az öngyújtós fotóra és a sztorira is.
      Nem adtad könnyen, megküzdöttél érte/vele, de megérte!
      Nekem 2 példány is van, ahogy a Jégvágóból is. (Sajnos, a Pátoszból egy sem.)

      1. Nekem erről az jut eszembe, hogy mennyire rosszul tudunk bánni magunkkal. Ez mennyire rossz szokássá tud válni és ez milyen veszélyes másokra nézve is.

    4. E történet alapján a Jákob botja születése felért egy hosszan tartó vajúdással, aminek fájdalmas emlékét az ember többnyire elfelejti amikor az újszülöttet a kezébe veszi. Ahogy Ibolya fogalmazott: …megküzdöttél érte/vele, de megérte!
      Hajlamos vagy kedves Cen’ túltolni a dolgokat, vigyázz magadra!!!

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük