Legszebb emlékeim: A mágikus nyár és a titokzatos leány

Legszebb emlékeim: A mágikus nyár és a titokzatos leány

---

Tizenkilenc évesen jóval vaskosabb ambíciókkal éltem, mint amiféle ambíciókkal mostanában. De az is igaz, hogy akkoriban ezek a vágyálmok, bár erősebbek, frissebbek, őszintébbek voltak, mint a mostaniak, mégis sokkal inkább a háttérben maradtak. Mert, ha például írásról volt szó, az írás művészete és az írásban rejlő mágia érdekelt a leginkább. A mágia, a varázslat, a különös utazás, a csodálatos lunátikus élmény kötött le, és nem a latolgatás, hogy miféle sikereket érhetnék el ezzel. Az a valószínűtlen adomány érdekelt mindenek felett, hogy minden reggel – sokszor délelőtt – abban a tudatban hajthatom párnára a fejemet, hogy éjjel olyasmi jött létre a kezem alatt, ami addig nem létezett. Úgy érezhettem reggelente, hogy éjjel a teremtés palotájában jártam, s ehhez képest bármi más jelentéktelennek hatott.

Éjjel, amíg írtam, emberek születtek szülők nélkül a semmi sötétjéből; őrjítő vágyak és kozmikus érzések törtek ki a világba egy jelentéktelen, kicsiny toll hegyéről – mert akkoriban még kézzel írtam –; történetek, gyönyörűszép epizódok és érdekes esetek születtek; lelkek kezdtek lélegezni ott, ahol addig csak az ádáz semmi örvénylett. Mindez elbűvölő volt; s az a tény is, hogy mindehhez nekem közöm lehet, meg az a kiváltságérzés is, hogy azért ebbe a szférába nincs bejárása bárkinek; igenis kiváltság, ha valaki erre képes, és az írást, mint mágikus tudományt tanulhatja és gyakorolhatja.

Akkoriban már tombolt a Fonósok kultusza,

annak a baráti társaságnak a sztorija, akik feltűnnek szinte minden könyvemben azóta is, és akik ebben a mágiában amolyan stalkerek voltak, és talán azok maradtak mind a mai napig. Hatalmas szabadságban éltem akkortájt, mivel nem voltak még megtalált, kiforrott, bevált formuláim és módszereim. Nem volt még betonba öntött szókészletem. Viszont volt annál több erőm, kalandvágyam, és mivel később is, még húsz éven át úgy írtam, hogy közben nem tettem érdemi erőfeszítéseket arra, hogy karriert csináljak, tökéletesen érdektelen maradt a forma. A tartalom.

Csak a hatás érdekelt.

A droghoz hasonló hatás. Hogy az írás méregerős tudatmódosító szer, s egy ütősebb fejezet, egy magnetikus novellával együtt töltött éjszaka után akár napokig másként vagyok jelen a világban. Másként járok. Másként megyek el még a boltig is, és másként veszek egy kiló kenyeret. Sokszor éreztem, hogy minél messzebb jutok az írás lajtorjáin, annál simább a bőröm. Annál kerekebbek az érzékeléseim, s ugyanakkor annál hevesebbek a vágyak. Az igazán termékeny éjjelek, a hosszú írások után olyan dolgok jártak bennem kéz a kézben együtt nagy békességben és nagy egyetértésben, mint amilyen a szélsőséges szenvedély és a megvilágosodás utáni tengermély nyugalom és feltétel nélküli megadás.

Akkor még nem volt online tér,

senkit sem szippanthatott be az internet, a digitális játék, egy-egy sorozat meg a pasziánsz, a laptop meg az okostelefon. Nehéz ez most már, de képzeljük el, repüljünk vissza az időben, és lássuk: az online tér akkoriban egyszerűen nem létezett. Ezért kénytelen volt mindenki az offline térben lenni napi huszonnégy órán át. Az offline tömeg azt még elvi lehetőségként sem ismerte, hogy lehetne akár másutt is, mint az ofline térben. Persze, csak akkor igaz ez, ha leszámítjuk az alkoholistákat és a nyerőgépfüggőket. Ők valamiként már végrehajtották azt a kibillenést, amelynek során rövid időre elhagyhatják a sokszor szomorú és egysíkú, gyakran reménytelen valóságot.

Ezek a szenvedélyek azonban pusztító módszereket alkalmaztak, testi és lelki leépüléshez vezettek, holott létezett másik út is, ahol az online lét még nem volt lehetséges, ám a fikciós tér már alternatíva volt; ez volt az irodalom, amit akkoriban viszonylag sokan használtak még, mint kívülről bevitt szellemi szert – értsd jól: sokan olvastak könyveket –, ám csak roppant keveseknek adatott meg, hogy aktívan lehessenek jelen abban a fikciós, ha tetszik online térben. Képzeljük el az internetet most úgy, hogy csak olvasásra van lehetőség, és nem szólhatunk hozzá, nem lájkolhatunk, játékra sincs lehetőség, csakis nézhetjük vagy olvashatjuk; hogy az internet csak egyfajta digitalizált irodalom és film volna, s továbbra is csak azoknak ad aktív lehetőségeket, akik hatalmas összegek felett vagy fontos pozíciók fölött diszponálnak.

Valóban kiváltság volt akkoriban írni

– és épp e kiváltság ereje és tisztessége volt az, ami miatt, bár volt bennem dicsvágy is, ambíció és elképzelés az írói jövőről, mégsem raktam abba jelentős erőfeszítést, hogy megjelenjek az írásaimmal. Az írás ereje, az átírt éjjelek élménye olyan jelentős volt, hogy még ha csodálatos és roppant magasra emelő írói karriert képzeltem is el magamnak, az sem tudta felvenni a versenyt az átírt éjjelek élményével. Lehetetlen volt olyan írói karriert megálmodni, ami ne vált volna nevetségessé és jelentéktelenné már a következő átírt éjjel árnyékában. Mert mit is képzelhet el egy fiatal író tizenkilenc évesen, miután megírt már két regényt?

Az elsőt tizenöt évesen kezdtem kézírással, vonalas, nagyalakú kék spirálfüzetekbe (Holdfogyatkozás), s végül nem fejeztem be; a másodikba tizenhét évesen fogtam bele; ez volt az Antóniusz, és pár hónappal az érettségi után, tizennyolc évesen a végére is értem a szép emlékű Erika írógépen. Ez volt az első és egyetlen írógépen írt regényem.

Fontos állomás volt, mert mire az Antóniuszt befejeztem, megtanultam gépelni, szinte vakon. Annyira tudatában voltam a gépelés elsajátításának jelentőségében, hogy gépíró tankönyvet is vettem. Pár gyakorlatot el is végeztem belőle, de aztán felhagytam a hivatalos gépírói technikák elsajátításával. Bizonyára hatásos lett volna az is. De ugyanolyan célravezető volt megírni egy körülbelül 500 oldalas regényt; igaz, eleinte keserves pötyögés volt az egész, kínkeserves, s kívülről nézvést megalázó processzus, a végére mégis száguldottam. Sőt: kimondottan élveztem az írógép ritmikus csattogását. Tudtam, hogy a gépírás elsajátítása sokban segíthet, ha majd újabb regényeket akarok írni. Mások számára viszont ennek akkoriban nem volt különösebb jelentősége, csak akkor, ha valaki sok tudományos cikk publikálásában gondolkodott, esetleg újságírónak vagy titkárnőnek készült.

Akkor még nem láttuk jönni az internetet.

Pár évvel később mégis jött, és mindent megváltoztatott. Jöttek a számítógépek, szerencsére a kutatói civil tevékenységem miatt korán jutottam számítógéphez (pályázati úton), kis túlzással az „elsők között”, és akkor – az Erika-írógépen megírt Antóniusz miatt – én már úgy ültem a klaviatúra elé, hogy míg kezdetben mindenki csak pötyögött, s mutatóujjal keresgélte a karaktereket, addig én már szélsebesen írtam, ha jó formában voltam tíz ujjal és vakon (ma legtöbbször nyolc ujjas gépeléssel dolgozom). Jól is jött ez az iram, mert az írás kozmikus sebességen száguldott velem, napról napra, szinte minden éjjel…

…és ezzel az eszement száguldással semmiféle elképzelt írói karrier nem vehette fel a versenyt.

Mit is képzelhettem el magamnak?

Egyfajta maximumként. Hogy számos nagyszerű regényt írok életem során, ezek egytől egyik világirodalmi léptékű alapművek lesznek, melyek méltó társai Dosztojevszkij, Dante vagy Shakespeare, Exupery, Villon, Homérosz, Stendhal, Goethe, Emily Bronte, vagy épp kortársunk, Paul Auster műveinek; ennek következtében természetesen nem kevés elismerést és rajongást is bezsebelhetek, főként érdekes és gyönyörű lányoktól, és persze sok pénzt, s végül – de roppant korán, húszas éveim közepén, legkésőbb végén – megkapom a Nobel-díjat is.

De mi ez ahhoz mérten, hogy bármelyik éjjel írhattam – s most számos jelenet jut eszembe abból az időből –, akár földönkívüli nőkkel való szeretkezésről is (ma is emlékszem a „vörös fanszőrű hominidára”). Vagy egy szomszédról, a Doktorról, aki titokban fókákat tart a családiház hátsóudvarán felfújható medencében, míg a garázsban mikroszkóppal Petri-csészében keresi a Földre látogató földönkívülieket, akikről végül kiderül, hogy nem mások, mint a hátsókertben úszkáló, olykor pedig a déli teraszon sütkérező fókák. Vagy megírhattam annak a vonatnak a történetét (Apolisz-expressz), ami a világ leghosszabb szerelvénye volt, és ami egy szép napon behajtott a hírhedt 747-es kilométernél az alagútba, majd nyomtalanul eltűnt. Sőt: nemcsak megírhattam az abszurd eltűnés pillanatát, az akkor épp az alagútban tartózkodó spiritiszta pornóközösségben élő fiatalokkal együtt, de azt is megmutathattam, hogy amikor már járőrautók és tűzoltók tucatjai álltak az alagút bejáratánál, és vakító reflektorokkal kutatták át az alagutat a helyszínelők, mi történt azokban a pillanatokban az eltűnt vonat fedélzetén.

Ehhez képest mit számíthatott volna bármi, amit az írói lét offline terében elképzelhetek? Ehhez képest az irodalmi élet, bármiféle írói pálya szomorúan középszerű, sőt: sokszor kimondottan viszolyogtató létforma.

Ha egyszer kulcsunk van a cukorkabolthoz, miért ennénk a kukából?

Ráadásul a kaland az írás éjjelén kettős természetű. Ott van mondjuk – maradjunk akkor ennél – az eltűnt vonat rejtélye, s minden, amit róla tudunk; minden, amit az alagútban és az alagúton túl látunk; de ott van a másik kaland is: ahogyan mindez létrejön. Az elme, a fantázia, a vágyak, a megérzések, a hetedik, a nyolcadik és a kilencedik érzék eszement és szakadatlan, nagy erejű és kozmikus működése; e működés rejtélye, a nyelv titokzatossága, a módszer megannyi kérdése; a nagy titok, hogyan jöhet létre ez a csoda Dosztojevszkij keze alatt, E. T. Hoffmannál, Thomas Mannál, Henry Millernél, Byronnál, Whartonnál, és – ó, egek – néha nálunk.

Ott, abban az isten háta mögötti házban. Holott az a ház is a világ közepének tűnt, mert az írás azt is világossá tette: a világ közepe valójában diffúz közép, összetett centrum, amely megoszlik térben és időben; és azt a paradoxont, hogy miként lehet valami közép, ami ilyen demokratikusan oszlik el térben, és oszlik meg élő és halott szerzők között, ezt is csak olyan érthette, aki éjjelente az írás mágiájának hódolt.

A közép, a lét centruma mindig ott van, ahol írnak. Ha többen írnak több helyütt, akkor a centrum úgy osztódik, mint megtermékenyítés után a petesejt – csak jóval gyorsabban.

Túl a varázslaton, és túl a felfoghatatlan kaland kettős természetén,

olyan ez, mintha nemcsak az elképzelhetetlen történne meg velünk, de mindez ráadásul egy tükörszobában zajlana, ahol az eleve felfoghatatlan születése pillanatában rögtön megsokszorozódik. S túl mindezen, megérkezett az életembe azon a nyáron a szakma szeretete és az a rácsodálkozás, hogy bár mágia a mesterségünk, mégis, amit estről estre teszünk, jelentős mértékben analizálható és racionalizálható. Nemcsak indokolt, amiként egy tizenkilenc éves ember indokoltnak látja a kiváltságait, hanem érthető is.

Holott mágiák esetén ez cseppet sem evidens.

A mágia csupa titok, kód és abrakadabra. Ezzel szemben az írás leginkább alkímia, ahol sokszor értjük, hogy miért ont lila füstöt a lombik. Érthetősége, felfejthetősége miatt épp úgy szakma, mint az asztalos, az orvos, vagy az esztergályos mestersége. Fogásokkal és trükkökkel, olyan rutinokkal, melyeket a valódi író elsajátít a legvadabb varázslatok közepette is. A valódi írónak ezért nemcsak varázsló-illata, hanem mesteremberszaga is van. Amiként a sírkőművest folyton körbe lengi a kőporszag, a kertész illata zuhanyzás után is kissé humuszos, s a boncmester bármeddig áztatja magát a kádban, végül mégis csak marad az illatában egy leheletnyi formaldehid.

Emlékszem, arra a büszkeségre, amikor először keletkezett a jobb kezem hüvelykujján látványos íróbütyök – gyakran éreztem még álmomban is. Az Antóniusz befejezése után ugyanis visszatértem a kézíráshoz, és fekete – ritkábban kék, extrém fejezetek esetén zöld – tűfilccel, Tintenpennel írtam minden éjjel. A huzamos írástól pedig nagy és fényes dudor nőtt a hüvelykujj belső oldalára, amitől még biztosabban tartottam a tollat. És mivel biztosabban tartottam, ritkábban kellett megállnom, és megráznom a csuklómat, hogy ne álljon bele a görcs. Mivel így még többet tudtam írni, a bütyök is továbbfejlődött. Ez a furcsa feed back mechanizmus és testi átalakulás vezetett odáig, hogy gyakran tudtam megállás nélkül írni akár több napon át, evés-ivás és alvás nélkül, s anélkül, hogy begörcsölne a kezem.

De miért kellett visszatérni a kézíráshoz, miután megtanultam gépelni?

Mert nemcsak az írás kettőskaland-természetét ismertem fel, s nemcsak azt, hogy a valódi írónak nemcsak mágus-illata, hanem mesteremberszaga is van, hanem az is hamar világossá vált, hogy az írás – legyen szó bármiről, szóljon egy fejezet akár száz oldalon át egy szikláról, melyen moha se tapad meg soha –, az írás maga is, mindenképpen erotikus esemény. Az írás éroszát viszont legjobban a kézírás fűti fel. S mit tagadjam, izzott is az érosz bennem, s izzik ma is, ezért nemcsak a fantasztikumot, a kalandot, és szerelmet, a mágikus történetek bódulatát és izgalmát kerestem, hanem azt a módszert is, ami a kézírás folyamatából a legtisztább, leghatékonyabb formában hozza fel a fiktív tér mélyéből a valóság terébe az írás éroszát. Ez volt a tűfilc. Ezzel volt az írás, a mozgás a leginkább érzéki élmény. Más kérdés, hogy akkortájt annyi pénzem se volt, hogy egy tollat megvegyek. És itt jön egy újabb ajándék, amit talán a véletlennek, talán az elrendelésnek, talán az első regényemnek, az Antóniusznak köszönhetek.

Egy évvel korábban érkezett az életembe Goblin, vagy ahogyan másutt említem többször is: K27. A legjobb és legrégebbi barát. Ha jól emlékszem, az első találkozásunk és beszélgetésünk után odaadtam neki az Antóniuszt, (micsoda bizalom kellett ehhez – az volt az egyetlen példány!), elvitte magával, abba a könyvekkel zsúfolt apró szobába, ahol később oly sokszor jártam, és amire oly élénken emlékszem ma is.

Amikor visszatért, azt mondta: ez világirodalom.

Ki tudja, mi történt volna azután, történt-e volna még valami említésre méltó egyáltalán, ha nem érkezik meg akkor Goblin, és az ő megerősítése, s vele együtt az a megtisztelő támogatás is, ami aztán elkísért egy életen át.

Goblin tehát jóval korábban jött, mint ahogyan, mondjuk az írás éroszának felismerése vagy a fekete Tintenpen, de azért ezen a ponton hivatkozom rá, mert ő hozott nekem időről időre papírt is, hogy az új regényt kézírással, fekete Tintenpennel estről estre folytathassam; s időnként, másnap, fel is olvassam neki az új részeket. Vagyis a mágiában, a világirodalomban tett körutazásban, a dupla kalandokban, a mesterség vizsgálatában, sőt az írás éroszában is volt kivel osztozni. Ez kivételes ajándék az élettől – tizenkilenc évesen, amikor az ember, még ha nem is ír, talán a legzavarodottabb, a legkilátástalanabb és a leginkább magányos. Mi – életünk talán legveszélyesebb éveiben – nem voltunk magányosak (egészen). Ma is, ha arrafelé, a Hospoda felé, a családiház környékén járok, nem tudok nem gondolni Goblinra és azokra az időkre. Akkortájt arrafelé, a kissé mediterrán hangulatú domboldalban úgy beszélgettünk nap mint nap Platónról, Csehovról, vagy Dosztojevszkijről (akit csak Fjodornak neveztünk), mintha a közvetlen telekszomszédainkról volna szó. Köztük nőttünk fel.

Attól tartok, azóta sem volt olyan jó társaságunk.

Goblin megdöbbentő tájékozottsága, olvasottsága, árnyalt és komplex gondolkodása, megtisztelő figyelme, különös jelleme és aurája, jóindulata, és az, hogy bizonyos értelemben nálam is radikálisabban szállt el valahol az éterben, mindent, amiről eddig szó volt hatványokra emelt. Annak jelentőségét sem becsülném le, hogy bár nem értékeltem eléggé, gyakran nem láttam ki a mágiából, az önszuggeszió ragyogásából, máskor sötétjéből, egy sátáni anya mellett elszenvedett gyerekkor után Goblin hozta meg az életembe a feltétel nélküli, diszkrét, de felfoghatatlan mértékű támogatást. Ezzel valószínűleg ő adta nekem a legtöbb hitet. Nem véletlen, hogy végül is neki köszönhetően kezdtem publikálni is, igaz csak húsz évvel később.

Csodálatosan üde, andalító nyarunk volt. Azokban a hetekben az írás mesterségbeli fortélyai izgattak minket épp, és mivel nem voltunk sznobok, az írás teljességét szerettük volna a végső igazságok szintjéig analizálni; a nulláról, teljesen önállón és önjogon akartunk megérteni és felfejteni minden titkot. Nem akartuk, hogy mások rágják szájba, honnan kell kezdeni a munkát. Akkor még nem dobtunk ki egy telefonkönyvet sem, mert az is jól jöhet az íráshoz. Az írónak mindenről tudni kell, így tartottuk, s ennek ékes rekvizituma volt többek között egy Goblintól kapott parfümkatalógus, amit mind a mai napig őrzök. S ha egyszer az írás, az írásosság, a betűben és szavakban és mondatokban dübörgő mágia megértésében és művelésében még egy parfümkatalógust is hasznosnak vélünk, nyilván nem fogunk kényeskedve viszonyulni olyan műfajokhoz, mint a ponyva- és lektűrirodalom.

Egy délutánon arról beszélgettünk órákon át

– mert bármiről beszéltünk, órákon át tettük, gyakran éjeken át, s néha akár napokig is –, szóval arról beszéltünk, hogy bár nem olvassuk a lektűrirodalmat, főként nem annak romantikus vonalát, de nyilván van a bestsellerekben és a nyálas romantikus történetekben valami, amit némi transzponálás után akár a szépirodalmi, magas irodalmi mágiában is hasznosítani lehet. Urambocsá, ilyen elemeket – elvileg – még az annyira alantas és olcsó irodalomban is találhatnánk, mint az akkoriban divatos romantikus füzetkék, a Julia, a Romana meg a Tiffany. Mondtam is volt, hogyha lehet, rászánok majd némi időt arra, hogy ezekből elolvassak párat, és kijegyzeteljem, hogy ez a műfaj milyen eszközöket használ. Bár a műfajhoz nem vonzódtunk pillanatig sem, ám őszintén érdekelt minket a ponyva és a bestseller működésének mechanizmusa, és az elviselhetetlenül olcsó irodalom fogyasztóinak lelki alkata.

Nyár elején történt, szokatlanul idillikus, békés napjaink voltak, s akkor még a Hospodában laktam a szülői házban. Ez egy kétszintes ház, ahol az emelthez tartozik egy tágas lapostető is, ahová akkortájt vagy a földszinti teraszról lehetett felmenni egy ormótlan és erősen billegő fémlétrán, vagy kimászhattunk rá a konyhaablakon keresztül is. Épp ezért a konyhában az ablak alatt mindig állt egy sámli, hogy könnyebb legyen fellépni a párkányra. Szerettem odakinn lenni, nyáron sokszor aludtam a lakáson kívül, a kertben egy pokrócon vagy halózsákban. Imádtam a sütkérezést is, időnként otthon is napoztam, s olyankor kiraktam magamat az emeleti féltetőre. Csöndes, nyugalmas hely volt, nem látott oda senki és sosem vetült rá árnyék.

Egyik este Goblin ismét meglátogatott – szinte naponta látogattuk egymást –, és a rá oly jellemző módon, minthogy szóba kerültek a romantikus füzetek, hozott két szatyorral. Ma sem tudom, honnan szerzett annyit, de volt vagy 150-200 darab Romana, meg Julia, meg Tiffany. Mondván: most már nem akadályozza meg semmi a ponyva és a romantikus szemét tanulmányozását.

Valóban kiadós merítés volt, s viszonylag sokáig, közel húsz évig meg is voltak ezek a füzetek. Gondoltam is másnap kora délelőtt, amikor az egész éjjel tartó írás után végre megálltam, s úgy döntöttem, hogy a teraszon pihenem ki magamat, s előtte napozok is egy nagyot, hogy a napfürdő kiváló lehetőség a romantikus ponyvák elmélyült tanulmányozására. Ezért kivittem a teraszra körülbelül ötven füzetkét. Meg egy Rotringot, hogy jegyzetelhessek is, majd miután kényelmesen elhelyezkedtem, véletlenszerűen kiválasztottam egy darabot, s olvasni kezdtem.

Sosem olvastam efféle irodalmat, ezért megdöbbentett az első élmény.

Mire az első oldal végére értem, nem emlékeztem az elejére! Holott ennek ellenkezője volt jellemző rám olvasás és írás közben. Sokáig szinte mindenre emlékeztem, ha meg épp a magam írásairól volt szó, évekkel később is fejből tudtam egész passzusokat, ezúttal viszont, mire a lap aljára értem, elfelejtettem, hogyan is kezdődött az egész. Új nekiveselkedtem. Másodszor azt állapítottam meg, hogy annyira semleges és semmitmondó a szöveg, hogy egyszerűen nincs benne olyan, ami érdemes volna megjegyzésre; ezért az agy lázad, nem fogad be semmit, töröl mindent rögtön, hogy ne terheljék feleslegesen a kapacitást. Nem csoda, ha rögtön elfelejtem, mit olvastam fél perccel korábban. De a kutatás az kutatás, nem érhetjük be ennyivel. Harmadszor is nekiugrottam, később füzetet váltottam, többször is, hogy a mintavétel bővebb legyen…

Délután négy körül ébredtem fel arra, hogy leégtem a napon; meg arra, hogy három oldalnál tovább egyik füzetben sem jutottam, mert mindegyik annyira untatott. Sokat tanultam olyan bestselleríróktól is, mint amilyen például Stephen King, de a ponyvairodalom legalja, a romantikus füzetkék világába beletört a bicskám. Soha egyetlen egyet nem tudtam elolvasni, bármennyire szerettem is volna tanulmányozni, hogy vajh a tömegek lelkében és elméjében miként hathatnak ezek, miért olvassák ennyien „az ilyen szarokat”; ez a kutatás ott, azon a teraszon, azon a nyáron végleg elbukott. Ma sem tudom, hogyan működhet valami, ami ilyen féktelenül unalmas.

Mindig is bagolytípus voltam, később kimondottan rossz alvó is. Semmi sem volt, és ma sincs semmi, ami elaltatna. Ez volt életem egyetlen esete, amikor valami úgy hatott rám, akár az altató. Talán a kísérletre se emlékeznék, ha ugyanott és ugyanakkor nem történik még valami. A romantikus ponyvakutatás totális kudarcának emléke talán csak azért maradt meg, mert ugyanazon a napon jött egy levél. A konyhaasztalon találtam, miután Panthenollal bekentem a leégett részeimet.

Akkoriban még leveleket írtunk egymásnak.

Néha olyanoknak is, akiket alig ismertünk. Az a levél is egy olyan lánytól jött, akivel semmi kapcsolatom nem volt; azon túl, hogy ismertem a nővérét, akivel egy rövid és hiábavaló kapcsolatba is belebonyolódtam. Ez a bizonyos nővér – mint oly sokan életem figurái közül – szerepel a lassan már megjelenés előtt álló Kalandos tél című regényben, amiként a Jégvágóban a húga is szerepelt már.

Rövid ideig mindketten jártunk egy kamaszoknak tartott önismereti csoportba – oda is Goblin jóvoltából –, de soha egy szót sem váltottunk egymással; mégis, valami okból az a lány váratlanul írt egy rövid, ám átgondolt, és szépen megformált levelet, belerakta a borítékba, a borítékot leragasztotta, elsétált vele a postáig, és nyilván nem kevés izgalommal feladta a címemre.

Mivel már tudom, hogy mi állt a levélben,

joggal gondolom, hogy izgulhatott. Sőt, párszor talán el is bizonytalanodott. Ezer és egy olyan pont lehetett abban a folyamatban, amikor meggondolhatta volna magát. Mégis feladta azt a levelet. Szép volt a kézírása, a lányból pedig épp az a délvidéki meleg sugárzott, mint aznap délután a Metlakival burkolt terasz betonjából. Csodálkoztam erősen, és bár az elvárhatónál jóval kevesebbet fogtam fel a levélből, hisz talán kicsit sokkolt is, miért ír nekem efféléket egy ismeretlen, amúgy izgalmas és szép lány, annyit biztosan éreztem, hogy eltökélt és bátor; s ezt rögtön nagyra értékeltem.

Az eltökéltség és bátorság akkor is oly ritka volt, mint a fehér holló. Többek között azt írta, hogy mire kézhez kapom a levelet, ő addigra egy táborban lesz, és ha gondolom, menjek el abba a táborba. A bátorság, és az a titokzatosság, amivel a kimondatlan vágyak lappangó jelenléte ruházta fel azokat a sorokat, elég is volt ahhoz, hogy végleg feladjam a romantikus ponyva felületes tanulmányozását, s helyette inkább bepakoljak a fémvázas hátizsákba, és bár négy óra felé járt már az idő, még aznap kiálljak stoppolni az útra, hogy válaszul a levélre, nem sokkal sötétedés után, megjelenjek abban a bizonyos táborban – s hogy aztán ott mi történt, szintén megírom majd egyszer egy regényben, amire akkor majd bárki ráismerhet e szép emlék alapján…  

---

A Téma titka | Bulgakov emlékére

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztráció: Pixabay

---

---

még több „Legszebb emlékeim”

---