Visszatérő hattyúk, füstbe ment terv
18 éves korom körül úgy gondoltam: a hattyúknak szánom az életemet. Akkortájt jóval ritkábbak voltak. Kizárólag hattyúkról készítek képeket – gondoltam –, kizárólag róluk írok, követem őket mindenüvé. Senki sem lesz, aki nálam jobban tudná, mi fán terem a „hattyúság”. Velük kelek-fekszem, velük élek-halok. A hattyúkkal való foglalatosság bőven kitölthet egy életet – faltól falig.
Romantikus vízió volt, de ma is úgy gondolom:
A hattyúkra fordított élet nem lett volna hiábavaló. Ennyit bármely a Földön élő faj tanulmányozása megér.
A „nagy hattyúterv” füstbe ment, ám akárhányszor látom őket, újra éled az a vágy, hogy írjak róluk. Annál is inkább, mert nagy visszatérőről van szó. A 19. század végére kiirtották, és most ott úszkál, tollászkodik, pompázik minden jelentős vízen. Bárcsak így térne vissza minden kiirtott faj.
még több “színnel lélekkel”
még több madár
Emlékezetes írás volt a hattyú gyűrűzős, amikor a lábadat (?)törted miattuk.