Színnel-lélekkel | Elröppenő jelenünk
Ha mindig minden már az első pillanatban világos lenne, sosem kellene visszanéznünk. Ha sosem néznénk vissza, előre se látnánk igazán. Ha nem látnánk előre semmit, nem tervezhetnénk. Ha nem tervezhetnénk, kiszámíthatatlan lenne minden. Ha kiszámíthatatlan lenne minden, eluralna minket a szorongás. Ha a szorongás uralna minket, nem maradna csipetnyi szabadságunk sem. Akkor pedig nem volna értelmes az élet. De az élet értelmes. Ezért néha muszáj visszalapoznunk. Ezért időnként kénytelenek vagyunk ugyanazt többször is, másként is megérteni. És mivel képesek vagyunk a dolgok többszöri, máskénti megértésére is, ez a kényszer inkább öröm, semmint siralmas korlátoltság.
Az idő – bár tagoljuk – valójában egy és oszthatatlan.
Visszatekintésünk és előrelátásunk nem más, mint az egy és oszthatatlan idő jelenléte bennünk. Hát nem megnyugtató, hogy egy olyan megfoghatatlan és öröktől fogva létező, mint az idő, képes elférni erősen korlátos ember-mivoltunkban? Addig jó, míg vissza-visszalapozhatunk. Ha már nincs miért, akkor élőholt az ember. Ha már nem képes rá, akkor valóban halott. Maradjunk csak élők, és rövidke létezésünk maradjon csak a végtelen idő átmeneti otthona. Esetleges, hamar elröppenő jelenünk pedig maradjon csak a végtelenbe nyúló hosszú múlt, és a semmivel sem rövidebb titokzatos jövő izgató metszéspontja. Amíg csak lehet. Jó időt! Üdv: Cen’
Borítókép: Pixabay
még több “Színnel-lélekkel”
még több Centauri
Na ezt nehéz érteni, az jutott eszembe erről amit egy kváló embertől hallottam egy előadáson, hogy sokkal többet vagyunk a múltbeli énünkben mint észrevennénk s emiatt a jelenbeli énünk nem a jelen valóságot érzékeli. A jövőbeli énben lét pedig leginkább szorongás-jó ha terv és nem ez. Milyen nehéz megcsinálni azt, hogy a jelenbeli énünkben maradjunk:-)))
“Visszatekintésünk és előrelátásunk nem más, mint az egy és oszthatatlan idő jelenléte bennünk”-érdekes gondolat, még meg kell kicsit rágni.