Színnel lélekkel | Egy korty holdfény

Színnel lélekkel | Egy korty holdfény

---

Míg az alkony véraláfutásait nézed és félszegen pásztázod a szétlőtt horizont felhő sebkötözéseit, nem érted. Hülyén terülsz végig a frissen locsolt pázsiton, s úgy véled, hogy ez itt az élet, amire vágytál; a csendes, a nyugodt; a Nagy, ahol önmagadat senkinek és mindennek képzelheted; okosnak és szépnek vagy izgatóan csúfnak; finomnak és keménynek; bokornak és madárnak; fűszálegyenesnek és hajlékonynak; olyannak, aki halni, élni és írni is tud; vért köp és halálhörgést is zúg. Aki tudja, hogy mi végett ez az alkony; mi végett ez a tudás, amit magának tulajdonít, de amikor az est végre felmossa alvadt vérrel a sugárzó türkizzel telibevert eget, és vörös  kondenzcsíkkal az utolsó felhőkhöz kötözi a vonyító  alkonyt, végül pedig beletaszítja az egészet a vaksötétbe, akkor valami feldereng: nemtudásunk dohos romjai fölött; amikor menetrendszerűen megérkezik az állati sötét, csak akkor érted meg, hogy mekkora barom vagy, és mit sem tudsz arról, mi a fény és mi a sötét; mi a teremtés, és mi teremti a pusztítást; bár azt hitted, hogy megfejtetted már, semmit sem tudsz a nyirkos völgyek, remegő nádasok és gomolygó erdők rengetegéről.

Tudatlanság szárítja ki minden percedet.

Jó lenne egy kút, melyből a fáradt éji vándor egy korty holdfényt húzhatna magának. Akkor talán valamelyest kevésbé hihetnénk okosnak magunkat, ám valamelyest nyugodtabbak lennénk – legalább az éj ormain járva; legalább csöndes nyári éjeken, még ha másnap reggel kezdhetjük is elölről az egészet, tudatlanságunk kálváriáját megint, s főhetnénk megalázottságunk barna habjában egészen addig, míg újra fel nem kel elménk horizontján: az újabb éj.

---

Borítókép: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több „Színnel lélekkel”

még több irodalom

Keresés

Keresés