Bizánc és az iszlám irodalma
Előző fejezet
I N T E R M E Z Z O
Bizánc és az iszlám
Könyvünk bevezetésében bejelentettük, hogy a keleti irodalmakkal nem foglalkozunk, minthogy nem tartoznak bele a „világirodalomba”, a szónak abban az értelmében, ahogy mi felfogjuk. Mégis kivételt kell tennünk az arabok és a perzsák irodalmával.
Ez a két irodalom kétféle értelemben is világirodalom. Elsősorban azért, mert nagy alkotásait nemcsak olvassák az egész világon, hanem elevenen hatottak is a XIX . század folyamán. Másrészt ezek az irodalmak nem alkotnak külön kultúrkört, hanem folytatói annak a mágikus kultúrának, amelyről az előző részben beszéltünk.
Spengler szerint a legfiatalabb világvallás, az iszlám, „civilizációs” foka, majd megmerevedése annak a kultúrának, amelynek előtörténete az Ószövetség és fénykora a keresztény ókor. Az iszlám úgy aránylik az ókeresztény szellemhez, mint Amerika Európához.
A spengleri képbe nehéz beilleszteni a perzsa irodalom fénykorát, Firdusinak és klasszikus társainak idejét: ezekben a költőkben annyi a frissesség, lovagi, vallási, szerelmes lelkületük annyira emlékeztet az európai középkorra, hogy nehéz bennük késői „civilizációs” jelenségeket látnunk. Viszont Spengler mellett szól Goethe tekintélye. Goethe a West-östlicher Diwan-hoz írt megjegyzéseiben ezt mondja:
„A keleti költészet legfőbb jellegzetessége az, amit mi németek szellemnek nevezünk . . . A szellem elsősorban az öregkor vagy egy öregedő világkorszak jele. Nemcsak az egyes költő szellemes ,hanem az egész nemzet is, ami számtalan anekdotából kitetszik. Egy szellemes szóval fel lehet kelteni a fejedelem haragját, más szellemes szóval ismét le lehet csillapítani.“
Talán ezért a rokon “öregségért” vonzódott az öregedő Goethe és vonzódik az öregedő európai civilizáció a keletiekhez.
Bizánci irodalom
Mielőtt a középkorban előlépő új népek irodalmára térnénk, röviden meg kell emlékeznünk az ókeresztény irodalom sajátos holtvágányáról, a bizánci irodalomról is.
A Nyugattól és a nem-görög Kelettől (Szíria, Egyiptom) egyaránt elszakadt kelet-római császárság írói tovább folytatták az ókeresztény pszeudomorfózist. A bizánci irodalom legjellemzőbb vonása éppen ez a belemerevedés a pszeudomorfózisba.
Az európai irodalom történetében nincs rá még egy példa, hogy élet és irodalom ennyire elváltak volna egymástól, mint Bizáncban; csak a keleti irodalmakban (India, Kína) találhatunk hasonlót, aminthogy a bizánci birodalom mágikus formalizmusával közelebb áll a Kelethez (Perzsiához, amelynek udvari hierarchiáját átvette), mint a Nyugathoz.
A megmerevedés legfőbb oka (vagy legfőbb okozata) az, hogy a bizánci irodalom kitartott a klasszikus görög nyelv mellett, sőt egyre szigorúbban ragaszkodott hozzá, akkor is, amikor a beszélt nyelv már egészen más irányba fejlődött. A nép már nem is értette meg az irodalom nyelvét, amelyet az íróknak nagy fáradsággal kellett elsajátítaniuk.
Élettávoli előkelőségben odáig mentek, hogy történetíróik a magyarokat türköknek, a törököket perzsáknak, a franciákat germánoknak, a németeket frankoknak nevezték, mert így klasszikusabb. A beszélt nyelv (az újgörög) csak akkor kezd majd irodalmi nyelvvé válni, amikor a török hódoltság következtében a magas kultúra anyagi feltételei elvesznek és az egészet elölről kell kezdeni, a legigénytelenebb alapokból kiindulva.
A bizánci irodalomból mindvégig hiányoznak azok a friss és naiv emberi hangok, amelyek a nyugati középkor irodalmát oly vonzóvá teszik. A különös megmerevedés okát bizonyára a mágikus világérzésben, a realitástól való távolságban kell keresni.
A határ ókeresztény és bizánci irodalom között elmosódik.
Iusztinianosz császár uralkodása, a VI. század kora politikai történet szempontjából jellegzetesen bizánci korszak, de a kor irodalma még semmiben sem különbözik az előző két századtól.
A kor historikusa, Caesareai Prokopios (megh. 562 után) az utolsó nagy antik történetíró. Historikonjában megírta Iusztinianosz korának történetét és Historia Arkanájában (Titkos Történet) megírta azt, amit a hivatalos történetben nem mert megírni, tacitusi rossznyelvűséggel örökítve meg Theodora császámő viselt dolgait.
Majd Bizánc sötét századai következnek, kb. 650-től 850-ig. A barbár özönben Bizánc is hallgatott, mint a Nyugat. A IX. század közepén újra megnyílik a konstantinápolyi egyetem, az írók újra írni kezdenek. Tulajdonképpen itt kezdődik a bizánci irodalom története.
Első nagy képviselője Photiosz pátriárka (kb. 820—897), a későbbi egyházszakadás legfőbb előidézője. Az irodalomban Bibliothéké v. Müriobiblion c. munkájával örökítette meg nevét. Ez a mű mintegy kétszáznyolcvan klasszikus és ókeresztény írás kivonatát és rövid méltatását tartalmazza; a klasszikus filológiának igen nagy szolgálatot tesz.
A X. században ez a gyűjtőszenvedély még hatalmasabb formát ölt Bíborbanszületett Konstantin császár (912—959) működésében. Különösen fontos a De Administrando Imperio néven emlegetett gyűjteménye, amely a Bizánccal szomszédos népek, így többek közt a magyarok leírását tartalmazza.
A bizánci történet legnagyobb kora a XII. század.
A Komnenosok alatt Bizánc egyesíteni tudta nagyvárosi civilizációját és udvari pompáját a nyugati lovagvilág csillogó hősiességével.
Nagy történetírói, Niképhorosz Brüenniosz, felesége, Anna Komnena, a császár lánya, majd Kinnamosz és Akominatosz ezt az összetett szépséget tükröztetik vissza. A bizánci történetírók fél évezreden át kísérik a birodalom sorsát, biztos kézzel rajzolva emberi lelkek bonyodalmait és nem engedve Hérodotosz és Thuküdidézs hagyományaiból, ők a bizánci irodalom legfőbb büszkeségei.
Még egy fontos műfajuk van: a világkrónikák, amelyeket a szerzetesek írtak, nem-klasszikus görögséggel, a nép számára.
A szellem itt felengedett merevségéből. A bizánci történelem mintegy kárpótol az elmaradt bizánci szépirodalomért: látjuk Theodosius császárt, amint függöny mögé bújva megnézi magának, azután elveszi a tudós kis Hamupipőkét, Athenaist, a későbbi Eudokia császárnőt. Egy alma, amelyet a császártól kapott és tovább ajándékozott a testőrség parancsnokának, elárulja Eudokia hűtlenségét.
I. Basiliosz, a makedón dinasztia megalapítója perzsa királyi családból eredő rabszolga, öregasszonyok kegyén és díjbirkózói érdemeken keresztül emelkedik a császári trónra — és megmenti a birodalmat; II. Basiliosz, a Bolgárölő, megvakítva küldi haza az egész bolgár sereget, csak egynek a szemét hagyja meg, hogy vezesse őket; mikor a bolgár király meglátja szörnyű népét, felkiált és halva rogy össze. Az elfojtott keleti mesevilág itt virágzik ki Bizáncban.
Még egy költészetág van, amelyet nem hűtött kristályformákba a pszeudomorfózis: a népies epika.
A Digenisz Akritaszról, a kisázsiai nemzeti hősről szóló dalok talán a X. század óta éltek a nép ajkán, de csak a XIV—XV. században írták le őket, tehát a bizánci nagykultúra bukása után.
A népeposz hőse, Digenisz Akritasz, Rolandnak és Cidnek közeli rokona: győzhetetlen vitéz, — de délszaki vitéz, akit legjobban mégis a szerelem hevít és a hűség iránt kevesebb az érzéke, mint nyugati kartársainak; kétszer is megcsalja nehezen meghódított feleségét, de mind a két esetben görög ügyességgel ki tudja húzni magát a hitestársi szemrehányások alól. Halálos ágyán feleségét oly erősen szorítja magához, hogy az meghal karjai közt.
Folyt. köv.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: I. Iusztinianosz bizánci császár és méltóságos kísérete, ravennai mozaik, Wikipédia
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
