A középkor küszöbén
Előző fejezet
Ókeresztény irodalom 4.
A középkor küszöbén
Szent Ágostonnal lezárul az egyházatyák kora.
A barbárság növekvő hatalma éppúgy megfojtja a keresztény-antikot is, mint a pogány-antik utolsó maradványait. Az V. és VI. század, a népvándorlás közepén, csupa hanyatlás, az emberek lassankint mindent elfelejtenek. De a növekvő barbárságban már az eljövendő új kultúra előszele is érezhető.
Orosius (szül. 390 körül) Szent Ágoston tanítványa, megírja Adversus Paganos Libri VII. címen világtörténetét, amely a középkorra óriási hatást tett. E műben, amelyet Labriolle a „történeti iszonyatok panoptikumának” nevez, kezd már kibékülni a barbárokkal és azt bizonyítja, hogy máskor is volt elég baj a világon, az ő századuk sem szerencsétlenebb.
A népvándorlás korának legfontosabb dokumentuma Toursi Szent Gergely* könyve, a Frankok Históriája. Irodalmi szempontból is igen érdekes, mozgalmas, színes és megdöbbentő olvasmány. A szentéletű püspök nem tehet a könyv borzalmasságáról. Csak az igazsághoz hű, amikor minden fejezetében (és a fejezetek igen rövidek) kettéhasítják egy ember koponyáját, vagy megfőzik egy túlfűtött fürdőszobában, vagy megvadult bikák által húzott szekérbe ültetik.
A germán népek ősi történetéhez képest az antik, turáni és sémi népek őstörténete szentimentális pásztoridill.
Gergely, úgy látszik, maga is belefásult a bűntények regisztrálásába és bizonyos nagyvonalúságra tett szert. Elmondja, hogyan gyilkoltatta meg Chlodvig, a frank birodalom alapítója, a kor szokásához híven, nagyszámú és szívós életű rokonságát, azután elnézően hozzáteszi:
„Isten nap mint nap lesújtotta Chlodvig ellenfeleit és megnagyobbította országát, mert igaz szívvel járt az Úr előtt és azt tette, ami tetsző volt az Úr szemében.”
Nagy Szent Gergely pápa (540?—604) igen nagy érdemeket szerzett a latin népi katolicizmus kiépítésében. Sokat írt, bár minden művészi szándék nélkül; irodalmi szempontból említésreméltók Dialógusai, amelyekben bemutatja, hogy Itália földje mennyi csodát termett; áhítat és patriotizmus első ötvöződése! Csodái sokkal naivabbak, sokkal céltalanabbak, mint a fénykorszakbeli remeték csodái: eltört korsók összeállnak, zsemlyéken, amelyeket elfelejtettek megjelölni, magától megjelenik a kereszt: ez már a középkor népi vallásossága.
Költészet
Utoljára hagytuk az ókeresztény irodalom különálló szakaszát, a költészetet.
Babits Mihály himnusz-fordításainak előszavában vitába száll Gaston Boissier-nak vélekedésével, hogy az ókeresztény költészet csak a III. század végén kezdődött. Hiszen az Evangéliumok és az Apokalypsis egyik másik része magától kínálkozik éneklésre, az első századokból rengeteg tanúságunk van arra, hogy a keresztény hívők karban énekeltek, a legszebb Alexandriai Szent Kelemené: a keresztények „egész élete egy zengő ünnep, hisz Isten mindenütt jelen van! dicséretesei műveljük a földet, harsogva hajózzuk a tengert”.
Ez alkalmi és közösségi költészet legszebb emlékei az Apokrifákban található gnosztikus himnuszok. Csak a nyelvük görög, egyébként keleti jellegűek, formájuk a ritmikus próza, mint a zsoltároknak.
Ókeresztény műköltészet csak akkor jött létre, amikor megpróbálták összeegyeztetni az új tartalmat az antik formákkal. A legfőbb kezdeményező Szent Ambrus (333 vagy 340—397) milánói püspök volt, Szent Ágoston mestere; ő öntötte a himnuszokat metrikus formába, még pedig puritán módon négyes jambikus sorokba:
Veni Redemptor gentium,
Ostende partum Virginis.
Hosszú időn át ez marad a himnuszköltészet versformája.
Szent Ambrus példáján felbátorodva, most már hivatott költők öntik antik formába a keresztény tartalmat.
A görög Synésios (kb. 375-415) újplatonikus eszméken megtermékenyült költő. Versei oly kozmikus lebegésűek, mint később Shelley és Vörösmarty egyes versei. Mennyek, fényességek, angyali karok, egymásba tóduló végtelen terek és idők zengenek soraiban; igazán a szférák zenéje.
A latin Prudentius (348—kb. 405) tudós költő, a játékos Ausonius tanítványa, de messze túlszárnyalja mesterét. Peristephanonjában a mártíroknak köt kissé tudákos, a barokk költőkre emlékeztető koszorút. Gyönyörködik a véres jelenetekben, „realisztikus részletfestései sokszor már az inkvizíció és a bikaviadalok leendő földjének szülöttét, a Goya fajából való művészt árulják el“ . (Babits.)
A középkorban sokat utánzott Psychomachiája hosszú allegória, a lélek küzdelme a megszemélyesített bűnök ellen. Írt apologétikus tankölteményeket is. Mindezek ma nagyon távol állnak az embertől, — de himnuszai nem veszítettek költőiségükből.
Ugyanezt lehet mondani Szent Venantius Fortunatusról is (530-600 ?). Már a meroving-kor rémségei közt, Toursi Szent Gergely szomszédságában írta fárasztó műkölteményeit, de himnuszait máig énekli az egyház, a Vexilla Regist Dante méltatta idézésre.
Az antikos formájú műköltészetnél sokkal fontosabbak a himnuszok, az óegyház népi, közösségi lírája. Eredeti formájuk, amint láttuk, a ritmikus próza: nagyszerű példája az ilyen himnusznak a Te Deum**, amely mindmáig felzendül az egyház örömünnepein.
Később a szintén ritmikus késő latin (ún. afrikai) prózastílusból átvették annak egyik fogását, a rímet. A rím pedig magával vonzotta a melódiát, amelyben talán már az új hívőknek, a megkeresztelt barbároknak ősi dalai csengenek tovább. Így keletkezett a megkötött szótagszámú, jambikus, trochaeikus és rímmel ellátott sorok egybekapcsolásából a „nyugat-európai” versszak, az a forma, amelyben mindmáig költenek Európa költői.
A himnuszköltészet, az egyház és az irodalom közös kincse, az ókeresztény századokból kiindulva áthúzódik a középkoron és messze belenyúlik az új korba is.
Az ókeresztény kultúra véget értének úgyszólván földrajzi okai vannak.
A VII. századtól kezdve a népvándorlás barbárainál sokkal végzetesebb, mert szellemileg is ellenséges Iszlám elfoglalja az ókeresztény irodalom őshazáját: Szíriát, Kis-Ázsiát és Észak-Afrikát. A keleti nem-görög kereszténység, ahonnan annyi kezdeményezés elindult, elszakad és elvész az Iszlám rabságában.
Henri Pirennenek, a belga történettudósnak igaza van: a középkor a mohammedanizmussal kezdődik. Az arabok a Földközi-tengert megszállva elszakították a kelet-római birodalmat a nyugatitól, Nyugat pedig, elvesztve a világgal összekötő Földközi-tengeri kijáratot, kénytelen gazdasági és szellemi autarkiára berendezkedni. Ez az autarkia: a középkor.
Az irodalom számára ez az autarkia azt is jelenti, hogy le kell mondania az egyiptomi papirusztekercsről; helyét az állatbőrből készített pergamen foglalja el. A pergamen drágasága is hozzájárul ahhoz, hogy az írni-olvasni tudók száma félelmesen megcsökken és a középkori ember analfabéta marad úgyszólván a rongypapír elterjedéséig, a XII. századig.
* Toursi Szent Gergely szül. 538-ban Arvemában (Clermont-Ferrand); 533-ban Toursnak, Gallia vallási középpontjának püspöke lesz; megh. 593-ban vagy 594-ben.
** Szerzője talán Remesianai Nicetas, 353— 414 között élt.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK, Wiki | Borítókép: Hunok és vandálok
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
