A régi IPM, a szocialista csoda
Nemrég a kommentek között szóba került az egykori IPM, vagyis Interpress Magazin, aminek lapozgatása a legszebb gyerekkori emlékeim közé tartozik. Napfényes szombat délután, narancssárga pokróccal letakart heverőn molyolok a könyvepolcon felhalmozott magazinok között. Nézegetem a borítókat, nem könnyű választani, mindegyik izgalmas. Nem tudom, mennyit értettem a cikkekből, mert akkoriban tanultam olvasni. De az biztos, hogy átsütött a lapokon: itt valami rendkívüliről van szó.
Aztán ahogy elbúcsúzott a régi rendszer, megváltunk a régi lakástól is, benne a kedvenc magazinjaimmal. Utána ugyan még párszor vettünk az újakból, de azok már nem voltak az igaziak. Hogy miért nem? Talán azért, mert borult az egész apparátus. Az alapító-főszerkesztő, Ivanics István, aki a kezdetektől, 1975-től ült a szellemi műhely élén, 1990-ben nyugdíjba vonult. Ez szimbolikusan is megpecsételte a magazin sorsát.
De az utóbbi időben ennél jóval tágabb összefüggések is reflektorfénybe kerültek az IPM-ről Borvendég Zsuzsanna történész és Pelle János újságíró kutatásai során. A szakemberek részletesen foglalkoznak azzal, milyen szerepe volt a szovjet titkosszolgálatnak a magazinban.
A hálózat
Az Interpress Kiadó a prágai székhelyű Nemzetközi Újságíró Szervezethez (The International Organisation of Journalists, IOJ) tartozott, amely közvetlenül a világháború után még a különálló blokkokat összekötő szervezetként indult. De aztán szovjet irányítás alá került, a hetvenes években pedig a CIA pedig már a propaganda terjesztésének eszközét látta benne. Ehhez az újságírószervezethez tartozott a cseh-magyar koprodukcióban működő IPM.
Akkor tehát az IPM propagandalap volt?
Hogy pontosan hogyan befolyásolta, befolyásolta-e a titkosszolgálat a lap működését, hogy mire kellett neki a kiadvány, arra egyelőre nem térnek ki a kutatások. Az említett szerzők elsősorban a személyi és finanszírozási kérdésekre koncentráltak, nem arra, hogy ezek hogyan hatottak a magazin működésére, tartalmára, egyáltalán hatottak-e. Hol azt írják, az újságíró szervezet a magazin bevételeiből finanszírozott más projekteket, hol azt, hogy más projektekből fizették a magazint.
Ha propagandalap volt, akkor szerepe valószínűleg nem az ideológia terjesztése, hanem inkább az imázsépítés volt. Egy olyan példaszerű terméket sikerült megalkotni, ami bizonyíthatja, hogy a szocializmus is képes előállítani azt a színvonalat, amit a nyugat. De az is lehet, hogy csak egy túl jól sikerült fedősztori volt, hogy mégse mondja senki, hogy a nemzetközi újságíró szervezet mindennel foglalkozik, csak épp újságírással nem. Nem kizárt, hogy egyszerűen kedvező volt a csillagállás ahhoz, hogy minden összejöjjön, az élen egy hozzáértő szerkesztőséggel, amiben mindenki a legjobb tudása szerint teszi azt, amihez ért. Azt gondolnánk, ez bármikor megtörténhet, ráadásul ma minden korábbinál adottabbak a feltételek. De úgy tűnik, nem így van.
Ma miért nincs ilyen színvonalas “propagandamagazin”?
A szocializmusban jobban oldották meg, hogy egy kiadvány egyszerre elégítsen ki igényt és hozzon létre értéket, mint ahogyan ezt a mai propagandagyárak bármelyike is teszi minden azóta felhalmozott technológiai, társadalommérnökségi és anyagi erőforrás birtokában.
Persze azóta nemcsak az a fajta birodalmi versenykényszer szűnt meg, ami az űrversenyt és a Holdraszállást is kikényszerítette, de az a kulturális vákuum is, amiben talán különösen nagy durranás lehetett az IPM. A nagy szerkesztőség által biztosított színvonal mellett elképzelhető, hogy más, külsőbb tényezők is kellettek a magazin sikeréhez: például a nagyobb médiaválaszték hiánya, a nyugati érzület iránti fokozott igény vagy az, hogy megfizethető volt hozzájutni (bár a róla készült, 1981-es filmhíradó ezt nem így látja).
De akárhogy is, a lapnak letagadhatatlanok a saját érdemei: például a nemzetközi szerkesztőség, amire ma sem látni túl sok példát. Vagy a témaválasztás frissessége. A borítókat nézve sokszor kerültek a fókuszba ma is aktuálisnak vagy érdekesnek tűnő témák, például ilyen címekkel: Gépesített gyanakvás, Ész nélkül, Tir-alvilág, Fekete történelem, Viva Petroleo, Korunk jelszava: én vagy Először volt: a kép.
Szerintem tényleg különleges magazin volt az IPM, és még a mai piacon is megállná a helyét.
Képek forrása: Pixabay, Arcanum/Wikimedia Commons, Wikipédia, Vatera
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több újság
Én is rendszeresen olvastam az IPM-et. Tényleg sźinvonalas lap volt az akkori viszonyok között, szerettem. Jó volt most róla olvasni. 🙂
Véleményem szerint a mai propagandagyáraknál az értékteremtés nem szempont, nem cél. Csak a propaganda.
Kíváncsian várom a beszámolót az Arcanum adatbázisában tett kirándulásodról!
Én még erről sem vagyok teljesen meggyőződve, hogy ne lenne olykor-olykor cél. Vagy hogy ne lennének olyan emberek, akik értéket akarnának teremteni, akár még egy propagandagyárban is. Vagy ne jutna valakinek eszébe, hogy még a propagandának is jót tesz, ha igényes a körítés. Egyrészt persze érthető, hogy általánosságban nem ez a cél, de szerintem a ’70-es években is valószínűtlen “luxus” volt. Akkor sem lett volna muszáj értéket felmutatni, mégis megtörtént. Ennyi erővel ma is létrejöhetne egy ilyen “anomália”. Bár az igaz, hogy az ismeretterjesztő művek színvonala általánosságban is kezdett visszaesni az évtizedekkel.
Valószínűleg én pesszimistább vagyok mint te, de legyen igazad! Mostantól jobban fogok figyelni, hogy találkozom-e a propaganda mellett értékteremtéssel is. 🙂
(Most a tévéműsorok jutottak eszembe, ahol meg a nezőszám és a reklámbevétel a fontos, nem pedig a műsorok színvonala. De ez már egy másik történet. 🙂)
Lehet, hogy én vagyok túl naiv és idealista. 🙂 De ha már a reklámoknál tartunk: a reklámok között például lehet látni néha tök jókat. Ott néha látszik ez, hogy nemcsak eladni akarnak valamit, hanem közben üzenet is van. De a kereskedelmi műsorok, na igen..
Néha viszont nem, hogy üzenet nincs, de még az ötlet is fájdalmas. 🙁
Szeretem, amiben humor is van. Volt régen egy Sportszeletet reklámozó sorozat. No, az pl. tetszett. 🙂
(Azt hiszem, hogy elértük az 5. szintet! Talán jó is, mert vég nélkül folytatnánk. 🙂 )
Több, mint meglepő.
Igen..bár valahol talán az is furcsa lett volna, ha kiderül, a szerkesztőség mindentől teljesen függetlenül működött.
Persze, de akkor, ott, eszembe nem jutott, hogy titkosszolgálati háttér, stb.
Azt tudtam, hogy színvonalas, jó cikkek vannak benne.
Amit tudunk a hátteréről, azt utólag, most tudjuk meg.
Amúgy is,az ilyen dolgok utólag szoktak kiderülni.
A ma disznóságai majd ráömlenek az utódnemzedékre, ha egyáltalán….
Hát, igen, utólag könnyű okosnak lenni. 🙂 Talán azért is ilyen meglepő, mert nem pont ilyennek képzel az ember egy “propagandalapot”.
Valószínűleg az utókornak is lesz majd min meglepődnie..
Én egyáltalán nem vagyok meglepve, minden ellenőrzött, és részben irányított volt. De nem volt más, ami a tudománnyokkal, ismeretterjesztéssel nagyon foglalkozott Volt még az Élet ésTudomány. A tévében a DELTA, ha valaki még emlékszik rá, de az nem volt ilyen sokoldalú mint IPM.
Már hogyne emlékeznék a Deltára Kudlik Júliával! Mindig bementem az udvarról, bármit játszottunk is, hogy megnézzem.
Pont ezt akartam írni, hogy persze, hogy emlékszem a Deltára Kudlik Júliával. 😀