Mindhalálig gólya | A legdurvább karambol, amit átéltem

Mindhalálig gólya | A legdurvább karambol, amit átéltem

---

Nem is igazán értem, miért nem meséltem erről korábban, amikor az évek során oly sok mindent elmondtam már. Talán azért, mert a „Legszebb emlékeim” sorozatba nehezen illenek azok a történetek, amelyek fényesek ugyan, de jókora árnyékot is vetnek. Joggal merül fel a kérdés, hogy a legszebb emlékek közé hogyan kerülhet bele életem legsúlyosabb közúti balesete. Elmeséltem már, amikor villám trafált belém, amikor eltévedtem Delhiben gyerekfejjel, amikor lukas ladikon evickéltem az éjszakai láp baljós vizén; mindezeket elmeséltem már, hisz valamennyi történet hepienddel zárult, és így idővel – sokszor már másnap – a legszebb emlékeim közé került. Így tehát mégiscsak furcsa, hogy mindeddig nem került szóba a legsúlyosabb karambolom története. Hiszen túléltem, ráadásul társaságban gyakran jutott eszembe, és sokszor meséltem el széles jó kedvvel.

Most épp arról jutott eszembe, hogy valaki az egyik régebben megírt „Legszebb emlék” alatt szóvá tette, mi mindent éltem túl eddig is. Elgondolkodtam ezen, és be kellett látnom, igazat ír a kommentelő, valóban sok mindent éltem túl zsenge korom ellenére, s még annál is jóval többet, mint amennyiről a „köz”, a Cenweb olvasója tud. Mert például túléltem egy olyan karambolt is, ahol két autó, egy Citroën meg egy Audi totálkárosra törött.

Akkortájt rendszeresen közlekedtem stoppal,

munkába menet is sokszor stoppoltam. Hetente kétszer utaznom kellett. Általában tanítani mentem iskolákba, és kiselőadásokat, rendhagyó biológia órákat tartottam. Minden hét csütörtökén arrafelé volt dolgom, ahol gyermekkoromban madarászni kezdtem. Gyermekkorom helyszíneit már a kezdet kezdetén körzetekre osztottam és naplót vezettem róluk. Az I. körzet volt az a terület, ahová legkedvesebb tanárom (és sok szempontból megmentőm), Hetési tanárbácsi a tanítványait, a természetbarát szakkörösöket vitte ki minden kedden. Én persze kimentem hétvégén is, s ha tehettem más napokon is. Amikor csak tudtam.

---

Legszebb emlékeim | Jó, hogy itt vagy

De engem nemcsak az I. körzet érdekelt, az a ligetes, erdős terület, ahol a bányatavak fölött jégmadarak suhantak, ahol függőcinege fészkelt és vidra lakott, ahonnan kora tavasszal vízisiklókat csempészhettem haza, hogy aztán a zoknis fiókban rejtegessem őket anyám elől, szóval nemcsak az I. körzet érdekelt, hanem az első ránézésre kevésbé érdekes kultúrsivatag, az I. körzettől délnyugatra elterülő, se vége se hossza mezőgazdasági területek.

Azt a részt neveztem II. körzetnek.

A legemlékezetesebb megfigyeléseket is a II. körzet adta gyermekkoromban. Ott ellenőriztem például, hogy az a Nobel-díj, amit a szupernormális inger felfedezéséért adtak, jogos-e? Ott végeztem el a holland etológus és tudós, Niko Tinbergen (1907. – 1988.) kísérleteit én magam is, csak épp nem csigaforgatókon (Himantopus ostralegus), hanem bíbiceken (Vanellus vanellus). Az volt az a „puszta” is, amivel kapcsolatosan egyszer jövendőmondó álmot láttam: azt álmodtam, hogy darvak jelennek meg rajta, s másnap aztán csakugyan darvakat találtam ott. Elképesztő volt. Kisebb (nagyobb) könyvet írhatnék csak a II. körzetről, az ott átélt élményeimről és megfigyeléseimről; középiskolásként nyertem is két országos pályázaton első helyezést a II. körzetről írt dolgozatommal.

Mivel a szóban forgó évben már nem éltem ott, szerettem volna újabb adatokat, megfigyeléseket szerezni arról a területről, hogy aztán összevethessem a gyermekkoromban és kamaszkoromban, több mint tíz év alatt gyűjtött adatokkal, ezért minden hét csütörtökét úgy alakítottam, hogy reggel a II. körzetben kezdhessek.

---

A kétely kulcsa | A szupernormális inger

Akkortájt lazább volt az élet.

Nehezebb, de jóval emberibb és jóval szabadabb. A kilencvenes évekről beszélünk, amikor könnyebben vettek fel „potyautasokat” az útszélről. Annyira könnyen, hogy általában gyorsabban értem oda bárhová, mintha buszra ültem volna. Ugyanakkor a kilencvenes évek roppant szűkösek voltak sokaknak, többek között nekem is, és ha busszal-vonattal közlekedtem volna nap mint nap, akkor az a kevés pénz, amit a tanításért kaptam, úgy elment volna, hogy ennivalóra már nem futja. Még így sem futotta mindig. A naplóimból kiderül például, hogy 24 évesen (szintén a kilencvenes években) egyszer lefogytam 48 kilóra (a standard súlyom 65-75 kiló volna). Néha könyveket is vittem antikváriumba, hogy legyen mit enni. Szóval, nem volt könnyű időszak, az úgynevezett „rendszerváltás” utáni évek időszaka.

Ezért mindig már hajnali hatkor kint álltam az út szélén, nemcsak azért, hogy időben felvegyenek, hanem azért is, hogy a hajnali furgonokat és teherautókat elcsípjem. Azok ugyanis nemcsak könnyen vettek fel, hanem hajnali öt és reggel hét között voltak a legtöbben. Később már inkább csak személygépkocsik közlekedtek, és azok valamivel nehezebben álltak meg.

Egyszer írtam már arról,

hogy a távcső valóságos tudatmódosító szer, és a tartós használata radikálisán formálja át az emberi tudatot, de stopposként azt is megtapasztaltam már nagyon korán, hogyha távcső lóg a nyakamban, könnyebben vesznek fel. Hiszen egy távcsöves ember mi más lehetne, mint vadász vagy madarász, vagyis nem útonálló. És valamiként magától értetődőbb, ha egy erdőkerülő stoppol, mintha bárki más. Hiszen az erdőkerülő sosem tudhatja, hol bukkan ki a vadonból, így jobban rászorulhat a segítségre, amikor már ismét civilizált területre ér. Tovább erősítheti a hatást, ha az erdőkerülőn jókora hátizsák van, a teljes ruházata amolyan erdőkerülő szerelék, és látványos bakancs, esetleg szép fűzős gumicsizma áll a lábán. Akkoriban szoktam rá, hogy akár napokig is a terepi felszerelésben legyek, gyakran a városban is, ha aztán később utaznom kellett (többnyire stoppal) vagy a terepen volt dolgom.

---

Tudtad, hogy a távcső tudatmódosító eszköz?

Csütörtökönkén tehát minden hajnalban, legkésőbb hat óra felé teljes menetfelszerelésben álltam ki az útra, hogy elstoppoljak a II. körzetig, ahol jó esetben eltölthettem egy egész délelőttöt, bíbiceket, ölyveket, aranyliléket és foglyokat kutatva, hogy aztán körülbelül dél körül kiálljak az útra megint, és elstoppoljak abba az iskolába, ahol hetente egyszer – mint annak idején a Hetési tanárbácsi – én is szakkört tartottam.

A szóban forgó nap csak abban különbözött a többitől,

hogy aznap délután nem akartam az iskolásokkal is terepre menni, mivel a II. körzetben kivételesen nagy túrát ütemeztem be, s úgy gondoltam, nekem egy napra annyi gyaloglás épp elég. Kivételesen tehát egy „pihentető” diavetítést terveztem a leggyakoribb énekesmadarakról. Azt hiszem. Arra emlékszem, hogy a diasorban benne voltak a nádiposzáták is, legalábbis a gyakori fajok. A diákat egy fekete, diplomatatáskára emlékeztető alkalmatosságban vittem magammal (megvan ma is) – ennek még jelentősége lesz a balesetben –, ami azonban szerencsére belefért a hátizsákomba. Szűken, de belefért. Így aztán úgy tudtam magammal hordani egész délelőtt, hogy nem akadályozott a megfigyelésekben, a távcsövezésben. Kicsit kényelmetlen volt, mert a merev, kemény doboz nyomta a hátam, de azért elvoltam vele délelőtt. Arra már nem emlékszem, hogy aznap mit láttam a II. körzetben – s talán nem véletlenül nem emlékszem rá.

Általában nem telt el egy nap anélkül, hogy ne kellett volna végül valahová rohannom, s az is előfordult néha, hogy késtem helyekről. Hiába tökéletesítettem a stoppolás tudományát szinte tökélyre, és hiába vettem fel például a nyakamba távcsövet akkor is, amikor az indokolatlan volt, stoppolva mégsem lehetett olyan pontosan időre érkezni, mintha vonattal, busszal, esetleg kocsival közlekedtem volna. Hatalmas fegyelemre volt szükség a II. körzetben minden csütörtökön, hogy időben induljak el a terület belsejéből, ki a műútra, hogy legyen némi ráhagyás is, és stoppal mindenképp időben érjek oda az iskolába. Különösen nehéz ez akkor, ha újabb ragadozómadarak keringenek fel a távoli ligetekből, ha újabb vadlúdcsapatok szállnak be a 10MT táblára, vagy ha egy szibériai pacsirtára emlékeztető apró madár órák óta tartó cserkészés után sem enged közel magához. Meg is esett párszor, hogy elmértem az időt, késve indultam ki a pusztáról, késve értem ki az útra, ahol aztán párszor ritka nagy szerencsével mégis csak időben értem be az iskolába, máskor meg a legvalószínűbb forgatókönyv érvényesült, vagyis elkéstem.

Aznap alighanem időben indultam ki a pusztából,

és értem ki a TSZ-majornál a műútra, mert emlékeim szerint nem voltam feszült. De még ha az is lettem volna, hamar megnyugodhattam, mert körülbelül abban a pillanatban, amint kiértem az útra, és feltűnt az első kocsi, egy szakadt világoszöld Citroën kacsa (Citroën 2CV), rögtön meg is állt. Épp csak annyi időm maradt, hogy előtte kivettem a diatartót a hátizsákból, hogy ne abajgassa tovább a hátamat.

A szokottnál is tisztábban emlékszem mindenre, mert ez a kilencvenes évek elején volt – ahogyan azt már említettem –, amikor errefelé még nem volt minden naposak a nyugati kocsik. Főként nem a Citroën „kacsák”. A kacsák ma már szintén ritkák, hisz az 1948-ban indult gyártást épp 1990-ben állították le. Szóval, a kocsi típusa önmagában is felkeltette az érdeklődésemet. Aztán ritkán álltak meg külföldiek, ennek a kocsinak viszont szlovén rendszámtáblája volt (Szlovénia pár évvel korábban, 1991. június 25-én kiáltotta ki a függetlenségét). És megmaradt bennem még két dolog.

Az egyik az volt, hogy amikor beszálltam a kocsiba és behúztam az ajtót,

ujjnyi rés maradt az ajtó és kaszni között. Olyan volt, mint egy rozoga fészerajtó, amit nagy erővel sem lehet hézagmentesen behúzni. Amit szintén nem felejtek el soha, az a mozdulat volt, amint automatikusan az öv után nyúltam, de hiába: nem volt öv a kocsiban. Az első ülésen sem. Magyarországon 1976. óta kötelező a biztonsági öv, ezért ezen megütköztem. Úgy nőttem fel, hogy biztonsági öv minden autóban volt. Valószínűleg az egykori Jugoszláviában, aztán pedig Szlovéniában is, ám ebben a „kacsában” nem volt öv.

Egy nálam idősebb, harminc-negyven közötti, hiperlaza fickó ült a volánnál. Ápolt, minden extremitástól mentes, rokonszenves, közvetlen modorú és élénk figura, aki csak legyintett, amikor látta a próbálkozásaimat. Azt mondta, ne görcsöljek, öv nincs, az ajtót meg nem lehet jobban becsukni, de az úgy is tart, szóval, dőljek csak hátra, és már indulhatunk is, inkább meséljem el hamar, mi járatban vagyok errefelé – és itt jött egy sokszor hallott kérdés – távcsővel a nyakamban és gumicsizmában. Kérdezte ezt a fazon azért, mert nem sokat mentünk együtt, körülbelül 15-20 percet, az pedig kevés idő a bratyizásra. Azonnal világos volt, hogy a figura kíváncsiságból állt meg – amiként aznap meg fog még állni egy másik kocsi is – pontosabban egy batár nagy Kamaz – szintén kíváncsiságból.

Ezúttal is működött az erdőjáró stoppos stratégia.

Akkoriban már arra is volt receptem, hogy ne unjam ezeket a kérdéseket. Mert hiszen voltak napok, amikor ezt a kérdést – „Mi járatban csizmában?” – megkaptam akár tucatszor is, annak függvényében, mennyire volt szerencsés napom, és hány kocsiba kellett beszállnom. Egy ideig ugyanis egyfajta rövid összefoglalókat adtam arról, amit csinálok, a madarászatról beszéltem, de ez hamar unalmassá vált. Nem a sofőröknek, hisz ők csak egyszer hallották az életben, hanem nekem. De magamat se akartam az unalommal büntetni, épp eleget untam magamat (bár igazán soha az életben egy pillanatra sem unatkoztam) az útszéleken, amikor sokáig nem jöttek kocsik vagy rossz szellemek kísértek és senki sem vett fel. Szóval, azt találtam ki, hogy amikor felteszik ezt a kérdést, akkor egy rövid összefoglaló után mindig arról mesélek, amiért épp aktuálisan azon az útszakaszon vagyok.

Pontosan ezt a policyt alkalmaztam akkor is, amikor a Citroën kacsa vett fel a II. körzet szélében.

Röviden elmondtam, hogy nem vadász vagyok és nem horgász, és nem erdész, hanem madarak után járok. Ez a terület – mutattam az út bal odalán elterülő mezőgazdasági táblákra – jóval érdekesebbek, mint amilyennek innen a műútról nézve látszanak, vonulási időben olyan ritkaságok is előfordulnak itt, mint az Izlandról érkező rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus) –, de fontos szerepe van abban is, hogy errefelé még sok a gólya. Mondtam utóbbit azért, mert éppen egy gólyavédelmi projektet tervezgettem (később meg is csináltam).

Általában az történt, hogy a sofőrök csak ritkán kérdezgettek; meghallgatták a mondókámat, a történeteimet, és örültek, hogy nincs csönd az utastérben. Ez fokozottan volt igaz a teherautó- és kamionsofőrökre. Ebben az esetben viszont alig jutottam el pár mondatig, abban a pillanatban, amint a gólyákra terelődött a szó, a fickó nagy elánnal lecsapott a témára, végre egy madár, amit ő is ismer, amiről ő is tud, amivel kapcsolódhat hozzám, és lobogó szenvedéllyel kezdte ecsetelni, hogy Szlovéniában és Horvátországban mennyire megcsappantak a gólyák, és hogy a szülőfalujában is, vagy abban a montenegrói faluban, ahol a nyarakat töltötte, üresen áll a fészek, és se ő, se a szülei meg a nagyszülők sem értik, hová lettek a gólyák, erre mondtam én, hogy a gólyákat sajnos sok baj sújtja, leginkább az elektromos vezetékek tesznek kárt a gólya-állományokban, azon a tájon például, ahol épp abban a percben kocsikáztunk, a saját kutatásaim alapján a frissen kirepült gólyák harminchárom százaléka pusztul el vezetékek alatt, még mielőtt elvonulna, és nyilván az évente elszenvedett veszteségek nem maradhatnak hatás nélkül az állomány egészére nézve sem.

Aztán a fickó vette át a szót,

hogy pedig a gólya mennyire szép és okos madár, és ezt meg azt hallott róla, amire válaszoltam én, hogy jól látja a dolgokat, a gólya tényleg nemcsak szép, hanem okos is, tudom, mert gólyákat is mentek, ha úgy hozza a sors, most is vár otthon az udvaromban három áramütött gólya, mire mondta a fickó, hát az szép is tőlem, mert a gólya bizony megérdemli a segítséget, és mennyire szomorú, hogy egyáltalán segítségre szorulnak, mire mondtam én, bizony arra szorulnak, s egyre jobban, de sajnos míg régen mindenki tisztelte a gólyát és mindent elkövettek a portákon, hogy a gólya a kéményre költözzön, manapság már sokan inkább űznék elfele a francba, mire mondta a fickó, hogy pedig az ember se nem olyan szép, mint a gólya, és se nem olyan okos, mire mondtam, hogy az is sújtja őket, hogy elfogytak a régi oldalnyílású kémények, ezért kénytelen a gólya átköltözni a vezetékekre, mire mondta a fickó, de épp ezért kellene kitalálni, hogyan ne bántsa a gólyát a vezeték, és ne haljanak meg ennyien miattunk, mire mondtam én, ez bizony így igaz, jól látja, a leghelyesebb volna minden vezetéket levinni a föld alá, ja igen, mondta erre a fickó, akkor legalább a tájat sem csúfítja, csak az oszlopokat kellene meghagyni a gólyának, mire mondtam én, lehet nekik állványokat is kirakni, meg szőlővenyigéből készíteni fészket, amit magam is próbáltam…

És így ment szinte levegővétel nélkül egyfajta heves és lelkes diskurzus a gólyákról a „kacsában”, mígnem elértünk abba az X alakú kereszteződésbe, amit Frimann-háznak neveztek a környékbeliek. A kereszteződés mellett ugyanis állt a pusztában, a sívó szántón őrült magányosan egy rég elhagyott, bodzákkal benőtt ház, amelyet – vélhetően – egykoron a Frimannok lakhattak. De hogy ezek kik voltak, nem tudta senki – tudom, mert pórbáltam kideríteni, mivel időnként fellobbant bennem a helytörténész lelkesültsége is (ám ez később kihunyt). A ház rejtélye ebben az esetben nem is annyira érdekes, annak viszont komoly jelentősége van, hogy a kereszteződésben nem merőlegesen futott egymásra a két út.

Mert az kicsit durva lett volna,

és ha nem X forma a Frimann-ház előtti kereszteződés, akkor most minderről nem írnék semmit. S nemcsak erről nem, hanem nem írtam volna meg a Kék angyalt, se a Jégvágót, se a Jákob botját, és nyilván nem volna a rezervátum és a Cenweb se.

Jól ismertem azt a kereszteződést, ahol nemcsak stoppolva, gyalog, kutyagolva, hanem párszor kocsival is jártam. Mindkét út szélesen és nyílegyenesen vezetett át síkvidéken, ezért jó nagy svunggal repült rajta mindenki, annál is inkább, mert a nyílt területen egy rendőrkocsi sem tudott elbújni, vagyis errefelé nemigen tudtál belefutni traffipaxba. A kereszteződésben a másik útnak volt elsőbbsége, amit a mi utunk felé egy stoptábla egyértelműen jelzett. A kereszteződés előtti kétszáz méteren az addig egyenes út enyhe jobb ívet vett, de tapasztalatból tudtam, hogy ha meg akarunk állni a stoptáblánál, már az enyhe jobbív előtt jóval le kell venni a lábat a gázról, sőt: lassan fékezni kell. Ezzel szemben a fickó épp arról beszélt, hogy nem véletlenül kötik a gólyát a termékenységhez, és ha alaposabban megfigyeljük, például azt, amikor a párok a fészek tetején hosszasan keleplenek, ahogyan hátravetik a hosszú nyakukat…

És akkor, egy váratlan pillanatban,

olyan éberség és bölcsesség ereszkedett le rám, amilyet csak a legválságosabb helyzetekben éltem át. Például, amikor sokkal korábban eltévedtem Delhiben és gyerekfejjel, nyelvtudás nélkül, pénz nélkül, szó szerint egy szál gatyában, tökéletesen magamra maradtam egy tízmillió lelket számláló városban, az akkortájt erősen forrongó Delhiben, alig pár nappal azelőtt, kicsi fehér kölyökként, mielőtt Indira Gandhi merénylet áldozata nem lett.

---

Mahatma Gandhi emlékének | Delhi adományai

Tökéletesen reménytelen helyzetben, és akkor váratlanul pánik és zavarodottság helyett olyan dimenzióban pillantottam meg a világot, benne a kaotikus és véres Delhit, s ennek a leprától terhes, véres városnak a keblén belül önmagamat, ahogyan soha korábban, egészen új dimenzióban, és egészen új, addig ismeretlen képességekkel, amikor is képes voltam tizenévesen fejben összerakni Delhi belvárosának térképét anélkül, hogy bármikor is láttam volna egyetlen Delhi-térképet, szóval ez a csodával határos nyugalom szállt meg abban az ezredmásodpercben is, amikor váratlanul megértettem:

Körülbelül 100 kilométer/ órás sebességgel (padlógázzal) száguldunk a szakadt, és majd széteső Citroën kacsával, már az enyhe ívben vagyunk, előttünk a stoptábla, de a fickó mindenről megfeledkezve mesél a gólyákról, mondja, milyen kecses és megkapó, valóságos tánc, nem túlzás úgy fogalmazni: balett, amit kerepléskor a fészken vagy kémény tetején művel a gólyamadár – szóval míg a gólyákról lelkendezik, tökéletesen figyelmen kívül hagyja előttünk a stoptáblát, s nemcsak nem fékez, de még a gázról sem veszi le a lábát, míg a Frimann-ház és a másik út bokrai között félszemmel látok suhanni valamit, talán egy másik kocsit, ami úgy megy ott, mint egy alacsonyan tovasuhanó Concorde árnyéka, és bár mindezt apránként, igen kicsi, szinte mikroszkopikus részleteiben észlelem, az idő, a másodperc tört része alatt, ahogyan mondani szokás, helyesebben talán úgy kellene mondani, mindezt kvantumszinten észlelem még az idő megszületése előtti fázisban, s ahelyett, hogy halálra rémülnék, kóros-gépies nyugalommal megtámasztom magamat, esendő és sérülékeny, az acélkasznihoz mérten egész lágy, szinte zselészerű korpuszomat,  és csak annyit mondok halkan – míg a figura már valahol a gólyák keringésének szimbolikáját fejti fel – hogy:

„Ebből baj lesz.”

Ez a rövid, tömör, még épp kimondható mondat hagyta el a számat. Az agy, minden érzékelésemet pontosan bemérte, és mint egy szociopata matematikus, ijesztő hidegvérrel kiszámolta az ideális mondatot. De annyira rövid idő alatt, amennyi idő alatt egy szuperkomputert bekapcsolni sem lehet. Azt a mondatot, ami még jelent valamit, de ami még belefér a váratlanul roppant szűkké zsugorodó időbe. Ami nem túl sok, és nem túl kevés. Ennél többet a fennmaradó időben nem mondhattam volna. Az ennél kevesebb meg mire lett volna jó? Mire lett volna jó azt mondani: „Jaj!” Mi értelme lett volna belekezdeni abba a mondatba: „Ott egy stoptábla, taposs a fékbe most!”

Egy századmásodperccel korábban még végtelennek tűnt a tér és az idő, reménytelinek az élet. Egy pillanattal korábban semmit sem tudtunk az időablakokról. És püff, egy ezredmásodperccel később ott volt előttünk egy. Egy időablak, de rögtön a legkisebb. Egy annyira kicsi, amiben megijedni sincs idő. Nem tudtunk addig arról, hogy az idő lehet ennyire szűkös. Hogy az idő ilyen hirtelen dolog. Ennyire véges. Ennyire vad. Hogy a fények elnyúlhatnak hosszan, akár az idő, a mi időnk meg lehet olyan, mint a fény, s már csak egy villanás. Persze hogy mindezt megértsük, arra sem maradt már keret. Csak egy érzés. Egy rezdülés. Sőt: csak egy rezzenet. Még az sem. És mégis, ez a kevésnél is kevesebb egyfajta biztos tudás, és a semmiből a semmiért semmi perc alatt szadisztikusan kivitelezett optimalizálás.

„Ebből baj lesz” – mondtam, mert nem mondhattam mást.

Mert nem szólhatott belőlem akkor épp másként a végső optimalizálás.       

Már késő volt. Ezt tudtam. Hosszában, megformáltságában, informatívságában is azonnal eltaláltam az épp ideillő mondatot. Az egyetlent. Semmi másnak nem lett volna értelme. Nem lehetett már megakadályozni. Nem lehetett már csillapítani. Ez világos volt. Elvégeztetett.

„Ebből baj lesz” – mondtam, majd a mondatvégi pontnál lassítás nélkül, teljes erővel belecsapódtunk egy másik, keresztben bőven száz fölött suhanó Audi 100-asba. Nem volt káosz, nem volt pánik. A mondat megszakadt, a srácot nem láttam, a gólyák hozsannája abbamaradt, de csörömpölésre vagy zajra sem emlékszem. Csak arra, hogy sötét van, teljes sötét, olyan sötét, mint a teremtés előtti pillanatban az isten agya mélyén; és ebben a sötétben mégis érzékeltem, ahogyan a lábamhoz rakott diatartótáska emelkedik, és igyekszik feltörni a kocsi mennyezetére a két lábam közül. S hogyan jutott arra idő, hogy megragadjam a táskát, és visszanyomjam a padlólemezhez, nem tudom. A táska igyekezett felemelkedni, én visszanyomtam újra és újra, míg sötétség vett körbe minket, öntudatlanság és mély nyugalom. Mintha lehunytam volna a szememet, s azzal átkerültem volna az örökkévaló nemlétbe. Ahol azonban a nemlét nevében és érdekében mégis cselekedhetek.

S egyszer csak lőn világosság!

Mint a teremtés első napján. Előttünk az út még mindig és a tágas mezők. Épp abba az irányba néztünk, amerre amúgy is tartottunk volna. A lábam között a diatartótáska. A betört ablakokon át beömlött a friss, vetési levegő. Beszivárgott egy távoli pacsirta dala, s nem messze tőlünk egy izgatott cigánycsuk csattogott. Nem mertem oldalra nézni, csak előre. Tudtam, hogy az Audi az ő oldaláról csapódott belénk. Tudtam, hogy a kacsa alig masszívabb egy májkrémes doboznál, és hogy a csönd, amit most hallok, amibe csak a gyönge szélben billegő nyárfalevelek kissé lánykás nesze vegyül, azt is jelentheti, hogy a fickó mellettem halott. Azt is jelentheti, hogy ha jobban körbenézek, rajtam lesz a vére. Talán egész testrészei is. Tudtam, hogy nem kell siettetni a dolgokat; ha valamikor nem szabad, akkor most nem.

Hagyni kell, kiderül minden, ha akarom, ha nem, a maga idejében. Kár sietni. Kár többet tudni annál, mint amennyit most ebben a pillanatban éppen tudok. Kár zajokat provokálni, amíg énekel az a pacsirta és csattog az a csuk. Kár volna az újabb képekért, amíg előttünk a szilánkokkal teli aszfalt ilyen szépen kéklik. Miért kellene megzavarni bármivel is, ahogyan a motortérből szálló gőz a horizont bárányfelhőivel egyesül? A táska a helyén van, amit meg kellett akadályoznom, megakadályoztam. Tettem a dolgom. Summa cum laude. Ebben a helyzetben. Megtettem, ami a hatalmamban állt. Ennyire futotta. Hiába lázadt a lábam között a táska, levertem a lázadást. Nem repült közénk. Ott van, ahová tettem. Ott van, ahol lennie kell.

Aztán valamilyen okból eluntam a magam bölcsességét és ki akartam szállni.

Nemcsak a magam bölcseletéből, hanem a kocsiból is. Próbáltam nyitni az alaktalanná gyűrődött ajtót, de nem sikerült. Az egész kocsi elcsavarodott a tengelye mentén, kicsit akképp, mint amikor összetekerünk egy üres fogkrémes tubust. Megvolt minden a kocsiban, de minden egy kicsit másként. Máshol és másként. Annyira másként, hogy már semmi sem volt ugyanaz. Az ajtó valójában sok mindent idézett fel bennem, de ajtót egyáltalán nem. A kesztyűtartó is sok minden lehetett volna már, de kesztyűtartó semmiképp. Attól tartottam a szívem mélyén, hogy velünk is ez a helyzet. Sokfélét lát majd belénk, aki elsőnek érkezik a kocsihoz, de embert már nemigen. De mindez nem jelentette azt, hogy féltem. Nem, csak éreztem. Csak tudtam, egy másik bölcsességgel, hogy ez van. Ez benne van a pakliban, és ha esetleg olyasvalamivé alakultam, ami azonban még mozog, mint mondjuk egy zombi vagy egy féreg, akkor az a világ rendje, és akkor örömmel mozgok majd mostantól zombiként, vagy leszek ettől fogva boldogtalan féreg.

Ha jól átgondolom, belátom majd: korábban se voltam nagyon más.

De ahogy nem kell sietve megtudni, hogy a sofőröm mivé alakult, úgy ráérünk még magunkra is, nem kell siettetni az önmagunkról szerzett újdonsült tudást. De nem a félelem vagy viszolygás miatt, hanem csak mert ez itt, ahová átdurrantottunk azon az őrült szűk időablakon át, ezt itt a (végső?) nyugalom szigete, és kár volna – egyszerűen barbárság! – megzavarni az idillt,  a hamvas nyárfalevelek kissé kislányos zizegését, teszem azt jajveszékeléssel, esetleg nyögdécseléssel beszennyezni a magam metamorfózisát, amikor váratlanul átalakulok zombivá, féreggé, vagy önmagam emlékművévé, egyfajta magasztos maradvánnyá, ázott szappanná egy összegyűrt neszeszer alján.

Mégis, a magam csöndes módján, mintegy kilépve a végső bölcsesség dimenzióiból, próbáltam kinyitni a hajdani ajtóból lett vashulladékot. Természetesen meg se moccant. Ekkor érzékeltem, hogy a bal oldalamon a szlovén tag is az ajtóval próbálkozik, de miután neki sem sikerült kijutni a kocsiból, csak annyit mondott (bár továbbra sem néztem rá):

„Ezek a gólyák, ezek a gólyák…”                                                               

Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle.

Nem sokkal később nagy árnyék vetült ránk, megállt a kocsi mellett egy toronymagas Kamaz, kiszállt belőle a sofőr és kifeszegette az ajtókat. Kiszálltam – a hála vagy az öröm érzése nélkül – és körbenéztem. Rögtön láttam, hogy a két kocsi úgy találkozott, hogy mindkettő elsöpörte a másik orrát. Szerencse volt, hogy nem rohant az egyik a másik oldalába, hanem orral találkoztak, s ezért mindkét kocsi megperdült a tengelye körül, de nem borult fel. A haladási iránynak megfelelően folytatták az útjukat, csak épp forogtak a középpontjuk körül, mint a szerencsétlen búgócsigák, egészen addig, míg a súrlódás le nem fékezte őket. Mi haladtunk tovább körülbelül nyolcvan-száz, az Audi meg százötven métert. Az Audi rosszabbul járt, mert végül lesodródott az útról, és végül egy vastag nyárfa hajtogatta kétrétbe. Abban a kocsiban négyen utaztak.

Mire kiszabadultam a kacsából, mind a négyen az árokparton ültek, és bár azt hittem, hogy ha lesz túlélő, akkor itt rettenetes ordibálás kerekedik, esetlege verekedés és tettlegesség, ezzel szemben mind a négy audis békésen cigarettázott. Kicsit kábán, szédelegve, de békésen, hang nélkül cigiztek. Az én sofőröm odatámolygott hozzájuk, és megkérdezte, van-e halott. Erre mondták fásultan, a szintén szlovén Audi utasai, hogy nincs. Ekkor az én sofőröm megkérdezte, hogy van-e egy cigarettájuk? Mire mondták az audisok, hogy persze, van, és tüzet is adtak. Ekkor a sofőröm meggyújtotta a cigarettát és az audisok mellé rogyott az árokpartra, majd lehajtotta a fejét, mint aki elaludt.

Én meg csak álltam ott az ábrándozó nyárfák alatt.

A zöld tubus mellett, amiről még közelről is nehéz lett volna megmondani, hogy voltaképp mi volt egykoron. Sokáig nem álldogálhattam a régi, s új bölcsességgel, mert a Frimann-ház felől feltűnt egy kamion. Velünk ellentétben lassított és megállt a stoptáblánál, áthajtott a kereszteződésen, de mivel  látta, hogy a kocsik még gőzölögnek, és hogy mi is kótyagosan állunk, illetve üldögélünk az útszélen, megállt mellettem, letekerte az ablakot és kiszólt: „Segíthetek? Most történt a baleset?”

– Igen, most történt – válaszoltam és ránéztem az órámra.

Egyértelmű volt: elkések megint.

– És segíthet is – tettem hozzá. – Bevinne?

Felszálltam a kamion imbolygó fülkéjébe,

és abban az öt percben, míg elvittek az iskoláig, elmondtam, hogy mi történt. Aztán az iskolában elmentem mosdóba, megmosakodtam, alaposan lesúroltam a kezemet is, mert az valamiként szokatlanul mocskos és ragadós lett, a teremben levettem a pulóvert, mert addigra már elviselhetetlenné vált a hőség, bekapcsoltam a diavetítőt, beállítottam a vásznat, és miután megérkezett minden gyerek, mintha mi sem történt volna, rezzenéstelenül, a régi rutinnal vetítettem és magyaráztam, hogy a nádiposzáta így, meg a csilpcsalpfüzike úgy, és a fülemüle, meg a sitke, a lappantyúról meg a gyurgyalagról nem is szólva…

A kiselőadásom jól sikerült, felszaladtam a titkárságra, hogy átvegyem a jelképes apanázst, és mivel aznap már eleget meneteltem, és eleget láttam – legalábbis úgy ítéltem meg –, és már későre is járt, délután öt felé, amikor hazastoppolni már jóval neccesebb, úgy döntöttem, lesz, ami lesz, kerül, amibe kerül, busszal indulok haza, sőt, megengedek magamnak egy kávét és egy kólát is a buszmegállóhoz közeli presszóban. A diatartótáskát ismét beleerőltettem a hátizsákba, felöltöztem, és elballagtam a presszóba. A presszó mellett gyermekkorom egyik kedvenc folyóvizének kis patakja csordogált, ezért leültem a nagy ablakhoz, hogy jól lássam. Titokban azt remélve, hátha kávézás közben felbukkan egy hegyi billegető.

Kijött a pultoslány, kértem tőle egy presszót meg egy kólát,

míg a lelkem mélyén azon csodálkoztam, mennyire nyugodt voltam, és vagyok, mintha semmi sem hatna rám igazán, pedig – valljuk be – pár órával korábban meg is hallhattam volna. Érdekes ez, még ha annyira nem is, mint amennyire egy váratlanul felbukkanó vízirigó volna – gondoltam, amikor beledobtam az első kockacukrot a kávéba; ám még a gondolat végére sem értem, még a cukrot sem kevertem el a kávéban, épp csak kezembe vettem a kiskanalat, épp csak belemerítettem a csészébe, amikor olyan drámai remegés vett erőt rajtam a másodperc milliomodnyi része alatt, amihez foghatót nem tapasztaltam még. Kiesett a kezemből a kanál, a lábam úgy járt, hogy a faszéket majd szétrázta alattam.

Egész testemben, minden ízemben és sejtemben reszkettem;

minden rohadt kis atomot átjárt bennem a kvantummegsemmisülés, az utólagos halál, és ettől szinte roham jött rám, s csak azért nem hívtak hozzám mentőt, mert akkor még szabad volt a presszókban a dohányzás, és akkor még cigarettáztam is, tehát az utolsó erőimet mintegy kévébe szedve meggyújtottam hamar egy cigarettát, és gyors egymásutánban elszívtam hármat-négyet, míg a remegés alább nem hagyott; egészen addig, míg a halálfélelmet lassanként ki nem iktatta belőlem a tudat és némi büszkeség: ezek szerint történjen bármi, amíg a feladataimmal nem végzek, nem fog rajtam a félelem. Nem fog rajtam a halál.

Más kérdés, hogy aztán végem. És ha egyszer úgy érzem majd, nincs miért utaznom a világban, nem vár semmi a II. körzetben, nincs már sehol egy ember vagy egy madár, nyilván azonnal aktivizálódik valamennyi borzalom, amit átéltem és láttam, és úgy állítja meg röpke életemet a feltorlódó félelem abban a pillanatban, amikor nem érdekel már engem semmi, amikor már senkit sem érdekel, hogy ki vagyok és mit érzek, és mit mondanék még, mint hetyke lepke táncát egy röpke atomvillanás.    

---

Gólyák a konyhában | Gólyamentés otthon

Borítókép / illusztrációk: MI-vel generált kép

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több „Legszebb emlékeim”