Tudtad, hogy a távcső tudatmódosító eszköz?
Sok évtized távcsövezése után az ember akkor is távcsővel néz, ha egyébként nincs is a nyakában távcső.
Kevesen használnak távcsövet, de akik igen, azok sem gondolnák, mekkora hatással van rájuk. Elvileg csupán egy eszköz a sok közül, elsősorban vadászok és madarászok számára, másoknak szinte egzotikum. Tudom ezt, mivel eszméletlen távolságokat tettem meg stoppal életem során, gyakran épp madarászás közben stoppoltam egyik területről a másikra (pl. a Kis-Balatonról a Hortobágyra), és több évtized után magabiztosan állítom: távcsővel a nyakamban könnyebben vettek fel. Talán bizalomgerjesztő (mint a szemüveg), de azt hiszem, kíváncsiság hajtja ilyenkor az autósokat, hiszen az első kérdés mindig az volt:
Miért van távcső a nyakamban?
A távcső jelentősége óriási. Nemcsak abban segít, hogy valamit közelebbről, jobban lássunk. Madármegfigyelésnél nélkülözhetetlen. Épp ezért életem első erős vágya és kívánsága egy távcső volt. Amikor pedig az első távcsövemet megkaptam, úgy 8-10 éves korom körül, életem legszebb napja volt. S nemcsak a legszebb, hanem a legfontosabb is.
Annak ellenére, hogy évtizedek teltek el, míg rájöttem, hogy az a nap sok szempontból meghatározta az egész életemet.
Ha valaki most azt hinné, azért mert attól fogva nem eresztett a madarak világa, csak részben lesz igaza. Az se kutya, nem mondom, a madarak folytonos figyelése, a közelségük – azon túl, hogy gyönyörködtető – önmagában is jelentős hatással van ránk. De ennél jóval többről van szó.
A megfigyelőutak folyton visszatérő motívuma,
amikor az ember arról dönt, tovább megy-e még, vagy visszafordul. Én általában mentem, ameddig csak lehetett. Általában míg csak bírtam. Ez sokat mond el erényeimről és hibáimról is. Akkor álltam meg, amikor szó szerint jártányi erőm se maradt. Ez egyfelől azt jelenti: mindig elmentem a végsőkig, és ez akár pozitív tulajdonság is lehet, hisz azt is jelenti, hogy minden nap minden helyzetét kimaxoltam. Ugyanakkor azt is jelenti, hogy sosem tartalékoltam erőket.
Miután minden erő elfogyott, akkor indultam haza, holott némi józansággal könnyen belátható: akkor kell visszafordulni, amikor jut még erő a hazatérésre is.
Épp a tartalékok felélése, az erő hiánya miatt a haza vezető út gyakran kínos vánszorgás volt, merő szenvedés. Se szeri, se száma azoknak a napoknak, amikor véres lábbal értem haza. Az erő beosztásának hiánya súlyos hiba. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre ebből sosem lett nagyobb baj; minden alkalmat, amikor
szó szerint túl messzire mentem,
megúsztam. Ez egyrészt vakmerővé tett, másrészt – és ez valamelyest ismét pozitív – megedzett. A beosztás hiánya miatt kénytelen voltam megszokni az extrém terhelést, a fájdalmat, a fáradtságnak, lemerülésnek azt a fokát, amit viszonylag kevesen ismernek. Ebben az egészben nem kevéssé volt ludas a távcsőhasználat.
A távcső ugyanis újra és újra olyan lehetőségeket tár elénk, melyek szabad szemmel szemlélődve fel sem merülnének bennünk.
Konkrét példával: távcső nélkül annyit látok csak, hogy messze előttem egy fasor húzódik. Ez önmagában nem túl ígéretes. Távcsővel viszont felfedezhetem, hogy a fasor túloldalán kukoricatarló van, ahol akár vadludak vagy darvak is lehetnek. Távcső nélkül hazaindulnék, távcsővel viszont – bármilyen fáradt vagyok is – tovább megyek a vadludak és darvak reményében. Ráadásul a távcső oly gyakran mutatott meg távoli fajokat közelről, oly gyakran hozott sikerélményt, hogy
az a működésimód, amit a távcső használata jelent, pavlovi reflexként beégett a tudatomba.
Ha távcső van nálad, érdemes mindig előre nézni, a távolba tekinteni. Érdemes például átpásztázni az első pillantásra üresnek tűnő eget. Hányszor esett meg, hogy ilyen pásztázáskor találtam nagy magasságban keringő sólymokat, sasokat! A távcső alapélménnyé teszi, hogy képes vagy messze látni, képes vagy megtalálni a „láthatatlant” is. Fürkészővé, nagy terekben, nagy távolságokban gondolkodóvá tesz;
sok évtized távcsövezése után az ember akkor is távcsővel néz, ha egyébként nincs is a nyakában.
És ami a legszebb: nem pusztán arról van szó, hogy távcső nélkül is gyakran fürkészi a nagy távolságokat, az eget, de egy zárt szobában, akár sötétben, akár lehunyt szemmel, elalvás előtt is „távcsövön” szemléli az világot és az életét. Sokszor írtam, mondtam már: szeretek tervezni, hosszútávra is – és ez jelentős részben annak köszönhető, hogy életem nagy részében távcső volt a nyakamban.
Mind a mai napig távcső lóg a bejárati ajtó mellett.
Megnéztem ma délután – konkrétan három darab. Összeszedtem hamarjában a lakásban található távcsöveket. Igaz, ezek zömmel ütött-kopott, régi távcsövek már, de azért jellemző, hogy legalább 8-10 van a házban. Ha más nem is, ez fényesen bizonyítja, hogy ez az eszköz valóban kulcsfontosságú az életemben.
Évek óta bánt, hogy míg ezer és egy dolog van az iskolákban, egymást érik az okostáblák, addig az iskolák többségében nincs egyetlen távcső sem.
Ha rajtam múlna, úgy alakítanám át az oktatást, hogy a gyerekek hozzájussanak távcsövekhez, és használják is rendszeresen. Szépen kapcsolódna ez ahhoz is, hogy sosem volt még időszerűbb az ökologikus szemlélet megerősítése. De nem arról van szó, hogy a gyerekekből fabrikáljunk méregzöldeket, sokkal inkább az lenne fontos, hogy amint nekem is pavlovi reflexszé vált a hosszútávú gondolkodás, a nagyobb lépték választása a kis léptékek és kisstílűség választása helyett, úgy ezek a gyerekek is egy másik dimenzióban, távlatosabban és közelebbről látnák a világot, önmagukat, és mindannyiunk problémáit is.
Akkor már szükség sem lenne arra, hogy egy tankönyv vagy egy tanár magyarázza el nekik, hol itt a gond, rájönnének maguktól is; és mivel vagyunk annyira gyarlók, hogy igazságról szólva mindenki számára a maga igazsága a legfontosabb, a „távcső-nemzedék” ragaszkodna ehhez az igazsághoz, és ha ragaszkodna, akkor nem elégedne meg szólamokkal, ragaszkodna a megoldáshoz is.
Nem mellesleg az íráshoz is ugyanaz a perspektíva, ugyanaz a szemlélet, távolba nézés és látás kell, mint amit a távcső ad – kiváltképp a regényíráshoz. Nyilván nem vezethető vissza egyetlen okra, miért lesz valakiből író. De az egyik ok, ami íróvá tett, az szintén a huzamos távcsőhasználat volt.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több publicisztika
még több cw
Távcső ami új távlatokat ad- mindig menni az új felé, ez nagyon szép gondolat. Igaz- az iskolában a digitális függés helyett távcsővel más horizont nyílik a világra a gyerekek számára. A virtuálisból a valósba- elég hozzá egy jó távcső.
Nem csak iskolában, de otthon a szülőnek is ugyanolyan felelőssége, sőt, az érdeklődési kör, látásmód kialakítása, fejlesztése amihez, valós és átvitt értelemben is nagyon jó eszköz a távcső. Mi az unokáknak már óvodás korukban megvettük az akkor épp nekik alkalmas távcsövet.
Most a zsebmikroszkóp lesz a következő eszköz, ami egy fajleltárhoz is jól jöhet. 🙂
szuper:-)