Örökbefogadott halottak | Halottak napjára
LEGSZEBB EMLÉKEIM
Furcsa, ha egy szép emlék halottak napjához kötődik, mégis van ilyen. A megértéséhez azonban vissza kell menni a távoli és sötét múltba. Oda, ahol két szülő menny helyett poklot rendezett be két kisfiúnak. Apámnak és az öccsének. Olyan ez, mintha igaz sem lenne. Van egy anya, aki otthagyta a fiait egy alkoholistának. Van egy apa, aki mostohát hoz a házba.
Itt van nálam ma is apám egyik verse,
amiben vér szerinti anyjának
megköszön minden meg nem kapott ölelést és csókot.
Apám családjából soha senkit nem ismertünk, még az öccsét sem. Apám múltja titok, bár egy ideig nyomoztam utána. Megtudtam például, hogy latinul írt leveleit őrzik Indonéziában, ám sokkal okosabb évek múltán sem lettem. Csak annyit tudok, hogy egy napon azt tanácsolták a két fiúnak a szomszédok, ne egyenek otthon a vacsorából, mert patkányméreg lesz benne. A részeg mostoha dicsekedett azzal, hogy így fog végre megszabadulni a két fiútól.
Apámék úgy gondolhatták: elég, nem mennek haza soha. Sokat töprengtem azon, miért döntöttek úgy, hogy az egyikük jobbra megy, a másikuk balra.
Miért nem keresték egymást többé?
Ma már úgy gondolom, azért, mert nemigen beszélhettek volna másról, mint a szülői házról. Jobb volt elfelejteni mindent, akár egymást is. Amikor anyám is meghalt, mindössze két apámmal kapcsolatos dolgot találtam utána. Egy képeslapot, amit apám még udvarlóként írt neki a városból:
„Üdvözlöm Önt e nyüzsgő magányból.”
A másik egy megsárgult Népszabadság-cikk a hatvanas évekből. Átolvastam – vajon ezt miért őrizgette, hisz csak népgazdasági kérdésekről szól – ám aztán feltűnt, hogy a cikk szerzője apám névrokona. Azt hiszem az az ember apám öccse. Könnyen lehet, hogy anyám abból a megfontolásból őrizte a cikket, hogy apám egyszer mégiscsak meg akarja majd találni az öccsét, és akkor ez a cikk vezetheti nyomra. Erre azonban nem került sor.
Úgy volt jelen apám a világban, mint egy félsivatag mértani közepén álló, szélfútta szikla. Ráadásul anyám se ezen a tájon született, ezért aztán 300 kilométeres körzetben nem akadt olyan sírhely, amihez közünk lett volna. Halottak napján mégis kimentünk a temetőbe. Apám temérdek gyertyát vett, és velem meg a testvéremmel sorra járta az elhagyott sírokat. Ő ugyanis azokat látogatta.
Ne maradjon gyertya nélkül senki. Ezt akarta, így tartotta.
Jó ember volt. Akkor is, ha ebben az aktusban nemcsak a részvét nyilvánult meg, hanem az is, hogy ő is olyan elárvult volt, akár egy gazdátlan sír, s ebben az értelemben azokat a sírokat világította ki, melyekben szimbolikusan ő maga feküdt. Mégis: ahelyett, hogy a keserűségét vagy dühét plántálta volna belénk, az együttérzés, az emlékezés, és az öröklét mellett tett hitet.
Bár őt soha senki nem fogadta be, ő készen állt befogadni bárkit bármikor, legyen az élő vagy halott.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Legszebb emlékeim”
Óh…. mindig megríkat, akár hányadszorra olvasom. Nekem mindig ég itthon a mécsesem, nem csak az emlékezés napjain, hanem mindig, az olyanokért is mint a Te Apád , Anyád volt, meg akiket nem nem jegyzett senki , de leszülettek valamiért ide közénk. Hiszem, hogy okkal jön mindenki, bárhogy is távozik. Namaste kedves Cen.
Köszönöm, Lívia!
Tudtam, hogy ma újra olvashatom- most is nagyon megérintett. Megosztom, mert annyira szép.