A házi egér | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: A házi egér
1863-69 | magyarul 1901-1907
A házi egér Északnyugat-Afrika, Spanyolország és Kelet-Ázsia sztyeppjeiről és félsivatagaiból származik. Úgy tartják, hogy ez a második legnagyobb egyedszámú emlősfaj az ember után.
A házi egér (Mus musculus L.)
Alakja tekintetében némileg még emlékeztet a házi patkányra, azonban sokkal gyengédebb és szabályosabb alkotású, s jóval kisebb is. Teljes hosszúsága mintegy 18 cm, amiből 9 cm esik a fejére és törzsére együttvéve. Farkán 180 pajzsgyűrű van.
Bundája egyszínű: a törzs és farok felső oldalának sárgás-szürke fekete színe egészen fokozatosan megy át a hasoldal valamivel világosabb színébe; lábai és ujjai sárgás-szürkék.
Piros szemű fehér és fekete szemű tarka egyedei (teljes és félalbinók) is vannak, s gyakran tisztán tenyésztik őket, mint élő játékszereket gyermekek számára, de különösen tudományos célokra, kísérleti és egyéb (oltási) célokra.
Azonban közönséges szürkésbarna színe is sokféleképpen módosulhat, s Fatió úgy véli, hogy a különböző színezet egyenes folyománya az eltérő életmódnak. Svájc gerinces állatairól szóló művében azt állítja, hogy a házi egér rendkívül változékony, a szerint, hogy a mezőn és réten él-e, avagy a házakban élősködik, sőt változó a szerint, hogy a síkságon elterülő városokat lakja-e, avagy az Alpesek falusi házait.
„A szabadon élők fölül mindig jobban vörösek, alul pedig fehérebbek, a házban élősködők ellenben rendesen feketébbek, (erre egyébként már Gessner is utalt). A tápláléknak a szőrözet színére akkora befolyása van, hogy már helyi változatok is alakultak ki pusztán bizonyos táplálék hatására.”
Lunelnek, Fatio preparátornak is volt alkalma megfigyelni a délfranciaországi Cette-ben, hogy „azok az egerek, melyek kizárólag a madaraknak szánt kölesből táplálkoznak, igen gyorsan világossárgásak, szinte szőkék lettek”. Élő, csupasz egereket Pocock mutatott be ugyanilyen patkányokkal együtt a londoni állattani társaság egyik, 1904-iki ülésén. („Proc. Zool. Soc.”, 1904).
A házi egér már valószínűleg a legrégibb idők óta leghívebb társa az embernek. A nyelvtudós Hehn Viktor kutatásai szerint „valamikor Ázsiából kellett Európába jutnia, s idejutása esetleg az indo-európaiak bevándorlásával esett össze…
Az egereket, mint házitolvajt ismeri már ezek európai koránál régibb nyelve; mert neve, amelyre egyaránt rábukkanunk Görögországban és Itáliában, az Elbénél csak úgy, mint az Indusnál, „lopni” jelentésű igetőből származik.
A házi egérről már Aristoteles és Plinius megemlékezik,
Albertus Magnus is igen jól ismeri. Napjainkban az egész Földön el van terjedve. Alkalmasint csak nagyon kevés ponton hiányzik, s nyilván csak látszatra, mert még nem figyelték meg. A Szund-szigeteken például, állítólag nem fordul elő. Az emberi lakásnak nincs olyan helye, amelytől idegenkednék. Ideiglenesen megél a szabadban is, nevezetesen kertekben vagy a házhoz közeleső szántóföldeken és ligetekben.
A városokban csak a lakóházakban és azok melléképületeiben található meg. Itt minden hasadék, minden rés és üreg, szóval minden zug, ahol el tud rejtőzni, kielégítő szállást nyújt neki; innen intézi rendesen éjjeli kirándulásait, miközben szürkésbarna „egérszíne” kétségkívül jó védelmet nyújt a számára.
A legnagyobb gyorsasággal fut tova a földön,
kitűnően kúszik, meglehetősen nagyokat ugrik és gyakran hosszabb ideig aprózva szökdécsel. Szelíd egereken meg lehet figyelni, hogy milyen ügyes valamennyi mozdulata. Ha rézsutosan fölfelé kifeszített szalagra vagy botra sétáltatjuk fel, akkor amint megijed, hogy esetleg leesik, farkával rögtön körülkulcsolja a szalagot, illetőleg a botot, a valódi kulcsolófarkú állatok módjára, ismét megkeresi az egyensúlyt és fut tovább.
Ha nagyon hajlékony szalmaszálra helyezzük, annak fölfut egészen a csúcsára, s ha a szalmaszál akkor lehajlik, az első oldalára fordul és függő helyzetben, szép lassan, leereszkedik rajta, a nélkül, hogy egy pillanatra is zavarba jönne, kapaszkodás közben nagy segítségére van a farka, ami abból is kiderül, hogy csonkított farkú, szelíd egerek sohasem tanusítják azt az ügyességet, mint hosszúfarkú társaik.
Rendkívül kedvesek testtartásai, melyeket fölvehet. Már nyugodt ültében is csinos, ha azonban fölágaskodik és rágcsálók módjára a hátuljára ülve mosakodik és tisztogatja magát, akkor igazán bájos kis jószág. Hátulsó lábaira az ember módjára is fel tud állani, sőt néhány lépést is tud tenni. Közben csak néha-néha egy kevéssé támaszkodik a farkára. Úszni is tud, azonban csak a végső szükség esetén megy a vízbe.
Ha vízbe dobják, majdnem a törpe egér vagy vízi patkány gyorsaságával szeli a habokat és törtet a legközelebbi száraz pont felé, hogy kimászhasson arra.
Érzékei kitűnőek;
a legcsekélyebb neszt is meghallja, messziről megszimatol mindent, látása is jó, s nappal valószínűleg jobb, mint éjjel. Értelmessége mindazoknak a kedvencévé teszi, akik életmódjával behatóbban foglalkoznak. Jóindulatú, ártatlan, és egy cseppet sem hasonlít gonosz, alattomos és harapós rokonához, a patkányhoz. Kíváncsi és mindent a legnagyobb gondossággal vizsgál végig.
Vidám és okos; hamar észreveszi, hol kímélik, s ott idővel úgy hozzászokik az emberhez, hogy szemeláttára szaladgál ide-oda s nyugodtan végzi teendőit. A ketrecben már néhány nap mulva fölötte szeretetreméltóvá lesz.
Még az öregek is eléggé megszelídülnek, a fiatalon elfogottak pedig kedvességben és jámborságban túltesznek a legtöbb fogságban tartani szokott rágcsálón. Kellemes hangokkal ki lehet csalogatni őket rejtekükből és el lehet felejteni velük minden félénkségüket.
Ha zenét hall, néha még fényes nappal is megjelenik a szobában, és végül is az olyan helyiségekben üti fel állandó tanyáját, ahol rendszeresen zenélnek. A különböző folyóiratokban eléggé gyakran lehet olvasni úgynevezett éneklő egerekről, és magam is eléggé gyakran kaptam írásbeli értesítést ilyenekről.
A wiesbadeni Koch („Zool. Garten”, 1881), éneklő egeréről csakhamar megállapította, hogy nehezen lélekző, beteg állat. Az állatot elhullása után Noll vizsgálta meg, s boncolás alapján csakugyan hitelesen megállapította a betegséget. Több más oldalról szintén olyan magyarázatot adták a jelenségnek, mely azt teljesen megfosztotta minden költői varázsától.
E lakótársunk valamennyi előnyös tulajdonságát feledteti velünk nagy pákosztossága, ami határozottan azt bizonyítja, hogy a házi egér ízlelőszerve valóban kitűnően fejlett. Hegyes fogai szintén hozzájárulnak ahhoz, hogy gyűlöletessé tegyék.
Ahol valami jófélét szimatol, odavezető utat is tud készíteni magának, s még azzal sem törődve, ha több éjtszakai kemény munkájába kerül, vagy ha vastag, erős ajtót kell is átrágnia. Ha valami különösen foga alá való táplálékot talál, abból még tartalékot is hord be a lyukba.
„Ahol kevéssé zavarják, írja Fitzinger, ott néha félrőfnyi magas halmokat hord össze dióból vagy mogyoróból valamelyik sarokban, s azt oly gondosan és csinosan rendezgeti össze s takarja le mindenféle papírhulladékkal és ronggyal, hogy az ember alig gondolná egér művének.” Ha más leves táplálékhoz jut, vizet egyáltalában nem iszik, és még száraz anyagokból való táplálkozása esetén is csak ritkán, ellenben nagy élvezettel szürcsöli az édes italokat. A szeszes italokat sem kíméli, mint azt több megfigyelés tanusítja.
Az a kár, melyet az egér okoz azzal,
hogy mindenféle élelembe beletorkoskodik, általában véve csekély. Károssága legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy mindenféle értékes tárgyat siralmasan összerág. Könyvtáraknak és természettudományi gyűjteményeknek veszedelmes ellensége, és ha pusztító tevékenysége elé nem vetnek minden erővel gátat, felbecsülhetetlen károkat okozhat.
Hogy az egér még az elektromossággal dolgozó gazdaság menetébe is beleszólhat, azt egy thüringiai birtokon történt tűzeset bizonyítja, mely úgy keletkezett, hogy az egér átrágta a szigetelőréteget.
A házi egér szaporasága rendkívül nagy. 22–24 napra a párzás után 4–6, sőt nem ritkán 8 kölyket ellik, és pedig egy-egy évben minden bizonnyal öt-hatszor, úgyhogy egyetlen év közvetlen szaporulata legalább is 30 fő.
Egy Struve által fogságban tartott fehér egér május 17-én 6, június 6-án 6, július 3-án 8 kölyket hozott a világra. Július 3-án elválasztotta a hímtől, de 28-án ismét hozzája eresztette. Erre augusztus 25-én ismét 6, október 1-jén szintén 6 és október 24-én 5 fiatalnak adott életet.
Télen át meddő maradt, de március 17-én ismét 2 fiatalt ellett. Az anya gyermekágyul bármely sarkot elfogad, amely puha fekvőhelyet és némi biztonságot nyújt. Tanyáját nem ritkán kirágott belű kenyérben, karalábéban, valami zsebben, koponyaüregben, vagy éppen egérfogóban üti fel. De fészkét rendesen összehordott szalmából, szénából, papirosból, tollból és más lágy anyagból építi fel, de megesik az is, hogy meg kell elégednie faforgáccsal vagy dióhéjjal is.
A kölykek világrajöttükkor rendkívül aprók és valósággal átlátszók, azonban gyorsan növekszenek, 7–8 napos korukban szőrösödni kezdenek, de szemeik csak 13 napos korukban nyílnak ki. Ezután már csak pár napig maradnak a fészekben, aztán maguk járnak a táplálék után. Az anya nagy gyengédséggel gondozza kölykeit és kedvükért még veszélynek is kiteszi magát.
A házi egér, és pedig különösen annak albinója,
az általánosan ismert fehér egér, megbecsülhetetlen szolgálatot tett a tudománynak. Tudvalevőleg a leggyakrabban használt kísérleti állatok egyike, melyet egyaránt használnak a fertőző betegek kutatói, és a rákkutatók, s használják oltási és gyógyszérumtermelési célokra is.
A mai bakteriológiai és közegészségtani laboratóriumoknak nemcsak nélkülözhetetlen, napról-napra használt kísérleti állata, hanem egyszersmind valóságos megőrző tartályai minden elképzelhető kórokozó baktériumnak és azok „ellentest”-jeinek, melyet ilyen célokra különösen alkalmassá tesz kicsisége, könnyű és olcsó tartása, rendkívül szaporasága. Az orvosi intézet fehér egérszükséglete éppolyan nagy, mint amilyen állandó, s azért gyakorlati gondolkodású embereknek tisztes bevételi forrása is.
A házi egér különösen azért bizonyult ilyen elsőrendű laboratóriumi állatnak, mert különösen mindig gyengébb és kevésbé ellenálló albínói rendkívüli érzékenyek mindenféle betegség és egyéb külső befolyások iránt. Éppen azért régebbi időben figyelmeztetőkül használták őket, hogy magatartásukból idejében tudomást szerezzenek a bánya levegőjének esetleges veszedelmes megváltozásáról.
Sőt alkalmazzák őket ugyanilyen célból, s tengeralattjárókon is, mert fölötte érzékenyek már a legcsekélyebb mennyiségű gazolingáz iránt is, s amint az növekszik, nagyon nyugtalanokká válnak, majd hangosan és siralmasan visítozni kezdenek. De a szabadban élő, rendes színezetű házi egér is túlságosan érzékeny állat, amely igen könnyen áldozatául esik mindenféle betegségnek.
Így érthető, hogy az egér az ószövetségben (v. ö. Sámuel, V, 4, 5, 11, 18) a pestis szimbóluma lett, ami újabb bizonyítéka annak a jó természetmegfigyelésnek és gyakorlati bölcsességnek, amelyet a zsidók vallási törvényeikben olyan előnyösen értékesítettek! Miként Landois de Bary, a kiváló botanikus segítségével kimutatta („Zool Garten”, 1883), a házi egeret kell pl. az utálatos ótvar terjesztőjének tartanunk, amely különösen vidéki gyermekek gyakori betegsége, s okozója, mint az egér és a macska esetében is, az ú. n. favus-gomba (Achorion schoenleini Remak).
Angliában, kedvtelésből, az egérnek, mondjuk, sportszerű tenyésztésével is foglalkoznak. Londonban van egy egértenyésztő klub (Mouse Fanciers Club), amely minden évben kiállítást rendez. Azokon 600 márkáig terjedő díjakat osztanak ki, s színezet és rajzolat tekintetében, vagy egyébként kiváló tenyészállatokért megfelelő árakat kérnek el.
Több megfigyelő szerint
(Zool. Garten”, 1873) a házi és erdei egér ellenségeskedésben él egymással, s ebben az előbbi a szenvedő fél, úgyhogy a kettőnek a viszonya élénken emlékeztet a házi és vándorpatkányéra. Erről alább, az erdei egér ismertetése során, mondunk el egyetmást.
De a házi egér legveszedelmesebb ellensége volt és lesz is a házi macska. Elhagyott épületekben hűséges társai az egérpusztításban a baglyok is, a mezőn pedig a görény és a közönséges menyét, a tüskés disznó és a cickány pusztít sok egeret. Ezek munkája mindenesetre sokkal többet ér, mint az egérfogóé.
Végül pedig bizonyára nem kelt csodálkozást bennünk, hogy azt látjuk, hogy az olyan közönséges házi állat, mint az egér, megfelelő szerepet játszik a népmesékben és a népies babonában is. Marshall jókedvűen beszéli el idevágóan a következőket:
„Az ördög nagyon szeret egér alakjába bújni, és Pencer Gáspár, Luther veje látta, amint ilyen alakban mászkált egy megszállottnak a bőre alatt. Szent Hildegárd semmi jót nem tud az egérről és azt mondja róla, hogy alattomos állat és ördögi mesterséget űz.
A boszorkányperek idején a szerencsétlen, megkínzott asszonyokhoz intézett egyik legelső kérdés az volt, hogy többek közt nem bocsátott-e egércsapást a mezőre? Azok az egerek, melyek a monda szerint Bingennél csapatosan úszták át a Rajnát s ott egy kis szigeten a „Mäuseturm”-ban (elrontott szó a Mautturmból = vámtorony) Hatto mainzi érseket felfalták, bizonyára mezei egerek voltak; legalább is nem tudunk róla, hogy a házi egér valahol ily tömegesen elszaporodott és tömegesen vándorútra kelt volna.”
Ha az ember Trouessart katalógusában a Mus alnem fajain és alfajain végigtekint, arra a megnyugtató eredményre jut, hogy azok száma távolról sem olyan szédítően nagy, mint a patkányoké.
A házi egérnek Trouessart által felsorolt első alfaja, a fekete dohány egér (M. musculus poschiavinus Fatio) némileg érdekes azért, mert fölfedezésének a története úgy fest, mintha a tudománynak ez esetben szerencsés véletlen következtében egy új állatalak keletkezésének legelső mozzanatait sikerült volna ellesnie.
Fatio a sajátságos állatban kezdetben csak a házi egér „néger fajtáját” akarta látni, melynek viszonya a törzsalakhoz élénken emlékeztette a házi patkány és az egyiptomi patkány kölcsönös viszonyára. Azonban másrészt különbségeket talált a házi egér és az itt szóban lévő alak koponyájának a szerkezetében is, azért ezt önálló fajként írta volt le.
Újabban azonban ismét alfajjá fokozták le,
mert átmeneti alakokat födöztek fel a világ legkülönbözőbb részeiben – az Azoroktól Izlandig és Tahitiig, Indiától és Egyiptomtól Mexikóig és Patagóniáig –, melyek a dohányegeret, szorosan a házi egérhez kapcsolják. Mindez esetekben behurcolt egerekről van szó, s azok mégis annyira elütnek a mi egerünktől, hogy azokat a rendszertanban legalább is alfajokként kell értékelni.
Azonban másrészt természetesen az is bizonyos, hogy mindegyik esetben a megváltozott életkörülmények, megváltozott táplálkozási viszonyok hatására létrejött szín- és alakváltozatokról van szó.
Fotó: Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több rágcsáló
Nagyon meglepő számomra , hogy az apró cickány is ellensége, és pusztítja az egeret.
Nekem is új, de amúgy a cickányok parányi, ám rettenetes ragadozók, és falánk állatok is, a testsúlyuknak megfelelő húsmennyiséget simán felfalnak naponta. Elég egy pillantást vetni egy cickány szájába: mintha egy cápa szájába néznénk be. Képzeljünk el egy olyan medvét, aminek naponta a saját testsúlyának megfelelő húsmennyiséget kell elfogyasztania az életben maradáshoz. Milyen fenevad lenne az a medve?
Az én figyelmemet a dohányegér keltette föl. Keresgéltem a neten – főleg képet szerettem volna látni -, de nem sokat találtam róla.
Csak annyit, hogy – ha jól értettem az angol nyelvű cikket -, egy észak- olaszországi völgyben találtak ilyeneket, amikről aztán kiderült, hogy a házi egér kromoszóma mutációi.