Emlékek nélkül nincs jövő
Nemrég fejeztem be Richard Fisher újságíró The Long View (A hosszútávú szemlélet) című könyvét, ami arról szól, hogy hogyan viszonyul az ember a jövőhöz, miért van híján a hosszútávú szemléletnek, és mi segíthetne abban, hogy előrelátóbbak legyünk. Nemsokára érkezik róla az összefoglaló, de épp, miközben azon gondolkodtam, szembejött ez a cikk, ami nagyon lényegi módon egészíti ki a könyv mondanivalóját:
aki előre akar tekinteni, annak hátrafelé is kell tudni nézni.
Ahol az emlékek laknak
Az agykutatás egy sokáig csak H. M.-ként emlegetett amerikai férfinak, Henry Molaisonnak köszönheti, hogy kiderült: az emlékeket a hippokampusz tárolja. Molaison azután vesztette el a memóriáját, hogy 1953-ban alávetette magát egy kísérleti műtétnek, mellyel az epilepsziáját akarták kezelni, és amelynek során kioperálták a hippokampuszának nagy részét.
A tünetei ugyan valóban enyhültek, cserébe viszont mindent elfelejtett.
Ott lakik a képzelet is
Nemrég a kutatók rájöttek, hogy az említett agyterületnek más funkciója is van: méghozzá a képzelet és a tervezés. Kísérletek során sérült hippokampusszal rendelkező embereket kértek meg, hogy írják le magukat egy elképzelt jelentben, például, amint egy fehér homokos tengerparton fekszenek. Az alanyok többnyire hiányos, töredékes képekkel álltak elő.
Az egészséges embereknél viszont a hippokampusz még aktívabb volt, amikor a jövőt képzelték el, mint amikor a múltat idézték fel.
Úgy tűnik, hogy akik hippokampuszsérülésből eredő amnéziában szenvednek, azok nem tudnak tervezni sem, vagyis nem tudták elképzelni azokat a lehetőségeket, amiket figyelembe lehet venni a jövővel kapcsolatos várakozásokban.
Ez derül ki Loren Frank és szerzőtársai tanulmányából, melynek címe: A képzelet mint a hippokampusz alapvető funkciója, és amely szerint a képzelet nagyban, ha nem teljes egészében az emlékezettől függ.
Az emlékek a jövőért vannak
A képzelet ad célt az emlékezetnek, segít döntéseket hozni az alapján, amit megtanultunk – például, hogy ne együnk újra abból az ételből, amitől egyszer már rosszul lettünk.
Az emlékek célja valójában a jövő: ezek alapján próbáljuk megjósolni, hogy mi fog történni. A folyamat ugyanakkor visszafelé is hat, mert arra is emlékeznünk kell, amit elképzeltünk, illetve elterveztünk.
Ráadásul nemcsak a távlati terveket, a legegyszerűbb döntéseket is befolyásolhatják az emlékek. Egy korábbi kutatás például azt találta, hogy
sérült hippocampusszal nehezebb olyan hétköznapi döntéseket is meghozni, mint például, hogy kit-katot vagy m&ms-t egyen az ember. Mintha ilyenkor az ember több időt töltene azzal, hogy alapot keressen a döntéshez, de végül véletlenszerűen választ.
Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy bár a hippokampusz központi szerepet tölt be a képzeletben, más agyterületek is szóhoz jutnak, és a képek megkomponálásában úgy működnek együtt, mint egy zenekar.
Mindez alátámasztja azt is, amiről korábban írtunk: hogy miért nem igaz, hogy felesleges a lexikális tudás.
Forrás: Scientific American, képek: Laura Fuhrman/Unsplash, Wikimedia, Wikimedia
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több agy
még több orvostudomány
Ha csak egyszerűen átgondolja az ember a napi tennivalókat, még ahhoz is nagyon sok ép emlék kell, mert abban rejtőznek a megvalósítási módok, “hogyanok”.
Na, igen. 🙂
Miközben ezt olvastam, eszembe jutott Cen’ egyik írása a Színnel-lélekkel sorozatból, aminek a címe: Elröppenő jelenünk. (Már olvasható itt ezen az oldalon is.)
Ó, köszi, be is linkelem.