KANTIN gasztrokocsma | Munkaebéd és életem babgulyása a szlovén határnál
Nálunk nem szokás munkavacsorákat tartani, de egyszer már volt rá példa. Tavaly volt egy körünk a Balatonnál, az is talán télen, amikor amolyan road-mítinget tartottunk. Néha nem árt kimozdulni a komfortzónából – bár nem tudom, hogy nekünk van-e ilyen egyáltalán, hisz köröttünk mindig minden ezerrel változik. Mindenesetre úgy gondoltuk: nem árt egyszer úgy megbeszélni, átgondolni, újratervezni a magazin dolgait, hogy közben mozgásban vagyunk. Hátha akkor kicsit másként látjuk a dolgokat, mint asztal mellől.
Jó volt az a road-míting is.
Nem írtunk róla – mert mindenről mi sem írhatunk, erőnk és időnk se lenne ennyi mindenre –, de ha jól emlékszem, utána ismét nagyot ugrott a Cenweb. Talán épp azt követően állítottunk be valószínűtlen rekordokat (erről viszont írtunk ITT).
A hétvégén bokros tennivalóink közepette is nekiindultunk kicsit az egyik kedvenc irányunkba, Szlovénia felé. Lendvát és környékét régóta kedveljük, írtunk is róla már, mi több: tavaly, amikor megkerült Szlovénia első fecskesirálya (ez a madár Észak-Amerikában él), ott voltunk mi is, fotóztuk és videóztuk.
Persze gondolhatja bárki: hülyék ezek,
hogy vasárnap is dolgoznak meg munkaebédre „járnak”? Két választ adhatunk erre. „Igen, ezek hülyék. Tényleg.” Vagy azt is mondhatjuk: Mivel egy magazinnál nincs szünet, se hétvége nincs, se karácsony, ezért mi mást tehetnénk? Dolgozunk az év minden napján – és akkor még nem beszéltünk arról, mennyi a munka a természetvédelmi területünkön, és mennyi időt és erőt igényelnek a kutatások.
Épp ezért nekünk talán jóval fontosabb időnként kimozdulni,
nem tervezetten, nem tervezett helyekre, hisz a magazin miatt minden annyira programszerűen, átgondoltan zajlik, jó, ha néha improvizálunk. Mint ezen a hétvégén vasárnap, amikor is a szlovén határ magyar oldalán, a hajdani kőolajbányászatáról híres Lovásziban kötöttünk ki a Kantin névre keresztelt gasztrokocsmában. Persze, nem egészen véletlenül. Jártunk már ott korábbi években is, sőt: nekem személy szerint vannak a menüből kedvenceim is. Az egyik – a pontos nevét nem tudom – a prószába tekert csirke. De egyszer ettem ott egy olyan vadragut, amiben legalább 10-15 féle erdei gomba volt. Ma is emlékszem rá!
Tegyétek a szívetekre a kezeteket: hány olyan leves jött szembe veletek az életben, amit nem fogtok elfelejteni? Nem sok, ebben biztos vagyok. Ha ugyan van olyan konkrét levesetek akár egy is, amit felidézhettek akár ebben a pillanatban is.
Aztán emlékszem egy helyi, endemikus ételre, egy kukoricagombócfélére is (utánajárok majd, miféle), de leginkább arra emlékszem, hogy helyi lekvárral adták. Remélem, pontosan mondom: a tulajdonos vagy a tulajdonos édesapja a saját kezűleg főzte, és az valami mennyei volt azzal az endemikus kukoricagombóccal.
Hétvégi villámlátogatásunk és munkaebédünk
két dolog miatt marad emlékezetes – s nem azért, mert végül nem is dolgoztunk, de semmit sem, csak ettünk. Az egyik: nagyon bejött nekünk a hangulatos karácsonyi dekor. „Nagyon insta” az egész hely, és ezt mi szeretjük. Egyébként én is, Mara is megveszekedett Mikulás és karácsony fanatikusok vagyunk. Marától az sem áll távol, hogy már november elejétől karácsonyozzon.
Tőlem meg az nem állt távol soha, hogy a karácsonyfát meghagyjam koratavaszig. Voltak évek, amikor úgynevezett tavaszünnepeket tartottam, vagyis: csak akkor bontottam a karácsonyfát, amikor már tavaszira melegedett az idő, és olyankor, az első langyos tavaszi éjszakán felállítottam az elhasznált fenyőt az udvaron, és felgyújtottam. A magasra csapó lángok mellett akár vad tavaszváró táncot is járhattunk volna anyaszült meztelen, mielőtt a vad tavasz- és tűzimádó szertartás bűnös orgiába csapott volna át. Hogy jártunk-e efféle rituális pucér-táncot valóban, s aztán követte-e azt a táncot bármiféle dionüszoszi orgia, mindez maradjon az én titkom, s fedje jótékony hérakleitoszi homály.
Szóval nekünk nagyon bejött a Kantin karácsonyi „insta hangulata”.
A másik dolog, ami miatt emlegetni fogjuk sokáig ezt a vasárnapot, az a babgulyás.
Furcsa paradoxon állt elő. Valami okból egyikünk sem akart különleges cuccot enni. Mindketten valami standard kajára vágytunk. Ismeritek ezt az érzést? Amikor nem kalandozik el a fantáziád gasztro-ügyekben, épp ellenkezőleg: nagyon fókuszáltan vágysz valami egészen kiszámíthatóra. Ezek azok a napok, amikor mindent megadnál egy tojásrántottáért. Amikor semmire se vágysz jobban, mint egy pörkölt nokedlire. Vagy egy rántott sajtra hasábburgonyával. Extrém esetben olyan ételekre vágysz – de a hiánytünetek eszelősségével – mint egy zsírosdeszka lilahagymával.
Vannak biztonsági napok. Meg is született hamar az egyhangú döntés. Elsőként Mara tört pálcát a standard, hagyományos konyha fészekmelege és biztonsága mellett, és tette le voksát a babgulyás mellett. Nem kis meglepetésemre, mert hiszen ő se nem nagy gulyás kedvelő, se nem húsevő ragadozó típus (velem ellentétben). Döntése jelentős segítség volt a számomra, nem tépelődtem tovább én sem, legyen babgulyás kettő. Dupla biztonsági játék.
Mi ebben a paradoxon?
Nem kerestünk rendkívüli étel-teljesítményeket. Nem emlékezetes kajakölteményekre vágytunk. „Csak” egy babgulyásra. És mégis úgy jöttünk el a Kantinból, hogy ezt az ebédet nem fogjuk elfelejteni. Mégis valami különlegesbe futottunk bele.
Sok babgulyást ettem, a Kantin közelében is tudunk olyan helyet, ahol szlovén turnékon babgulyást többször is ettünk, sőt: állítólag én magam is ott vagyok a szeren a bab-műfajban (autentikus saját recepttel is), de a vasárnapi kantinos babgulyás a legjobb, amit valaha ettem. Mara is odáig volt és vissza, és már két kanál után azt javasolta, írjunk be a vendégkönyvbe. Írjuk bele, hogy milyen remek ez a babgulyás, meg a hely is. Nem tudom, mit talált el a Kantin szakácsa, de valamit nagyon. Ami viszont jól detektálható volt és minden falatnál lenyűgözött: a marhahús omlóssága, vajpuhasága. Igen, ebben a babagulyásban a csodás nagy szemű vörösbab mellett marhahús volt, s nem is akármilyen.
Ha kihallgattak volna minket, bizonyára megmosolyognak
egy idő után: hisz minek újra meg újra elmondani, hogy ez a marhahús mennyei? Minek? – Hát mert egészen valószínűtlenül puha és finom volt. Kértük is a vendégkönyvet, de az nincs a Kantinban. Nem tudtunk beírni sehova semmit. De most pótoljuk. Itt írjuk meg mindezt. És amikor már tudtuk, hogy végül a Cenweben is írunk a Kantinról, felvettem a pulton egy zenélő hógömböt is.
Köszönet a Kantinnak az ebédéért, a minőségéért és a vendéglátásért!
Nem szoktunk éttermekről írni – talán egyszer fordult elő eddig –, de most muszáj volt. Ha arra jártok, ha Szlovéniába mentek, esetleg arrafelé utaztok majd, úton az Adria felé, érdemes megállni egy ebédre vagy vacsorára. Nem fogjátok megbánni!
Borítókép a Kantin Facebook-oldaláról
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több konyha
Most nagyon beindult a gyomornedveim képződése. 🙂 Én eléggé maradi vagyok, sosem főztem a babgulyást marhából, csak sertés lapocka, és füstölt tarja + tarkabab. A „rendes ” gulyást inkább készítettem régebben marhanyakból. Mostanság viszont jó marhahúst olyan ritkán lehet kapni, hogy nem sűrűn jut belőle a gulyásba. Nem gondolom, hogy a közeljövőben járok arra, de a család figyelmét felhívom majd erre a Kantinra.
Óhhh mi rengeteget jártunk Lovászi felé – a Kantin nem tudom mióta működik. Lentiben él az egyik nővérem és Lovászin keresztül mentünk hozzájuk, onnan meg tovább a szlovén határ szélére a szüleinkhez. A lekvárral tálalt kukorica gombóc egy kicsit annak a kukorica darából készült málénak a módosítása lehet amit a minap a csemege kukoricás cikk alá írtam, hogy mennyire minden napos volt nekünk ez az étel, amikor gyerekek voltunk – azt is amikor hullámosra megsült a tepsiben, megcsapkodták szilva lekvárral:-))) Ala polenta gombóc jó kis házi lekvárral- ki gondolta volna, hogy egyszer rangos desszert lesz. Szívmelengető lehet a hely és a finom étel, legközelebb kitérünk arra és kóstolót tartunk:-))
Régi tervem, hogy felkeresem Belatincon azt a majorságot(Lendvához közel van) ahol a Nagyanyám szolgált a Zichy grófoknál.
S ami még finomabbá tud tenni egy ételt: az éhség, a jó hangulat és a jó társaság. 🙂