Zsír új élet 7 lépésben | Örök vágta a háborúban

Zsír új élet 7 lépésben | Örök vágta a háborúban

---

Bizonyos értelemben elérkeztem az utolsó jelentős lépéshez, ami szükséges még egy új élet felépítéséhez. Miután 4 hónapja infarktust kaptam és rövid időre meghaltam (erről röviden ITT). Nyilván lesznek, maradnak reformálni valók később is, míg csak élek, eddig is, az infarktus előtt is folyton reformáltam, ez nemigen változhat ezután sem, egy vagy két év után sem, de olyan drasztikus lépésekre – ha minden jól megy –, mint amilyenekre mostanában volt szükség, nem kerül már sor.

Szokatlanul sok erőt ad, hogy eszméletlen és elviselhetetlen helyzetekből keveredtem ki az utóbbi hetekben, és mintha az vált volna az alapélményemmé, egyfajta előfeltevésemmé – legyen szó bármiféle problémáról –, hogy amennyiben a korábbi rémségeket valahogy kibekkeltem és megoldottam, akkor most már más kihívásoktól sem rosálok be, és az eddigieknél is keményebben megyek nekik. Az idő majd igazolja vagy cáfolja, hogy helyénvaló volt-e az efféle bő remény és az ilyen keménykedés.

Mögöttem van már:

1. Meghaltam és „feltámadtam” | E két dolgot egynek veszem, minthogy egymást feltételező események.
2. Túléltem az első, legkockázatosabb heteket.
3. Azonnal leraktam a cigarettát, az infarktus napja óta egyetlen szálat sem szívtam el (ez sem volt könnyű menet).
4. Túléltem az orvosságok okozta 5 hetes álmatlanságot, melynek végén csak hajszál választott el attól, hogy egy baltával verjem szét a fészerben a fejem.
5. Sikerült elkerülni, hogy az infarktus után összeomoljon minden, amin addig dolgoztam.
6. 4 hónap után sikerült eljutni odáig, hogy ha nem is úgy, mint a legjobb időkben, de azért ismét tudok dolgozni.

De furcsa út ez. Számos olyan lépés van, amit muszáj megtenni, ami a túlélés szempontjából előre visz, ugyanakkor számos területen visszaküld az őskőkorba vagy egyenesen tönkre tesz. Ilyenné vált kis híján az álmatlanság is, amit a gyógyszerezés okos áthangolásával, erősen traumatikus 5 hét után gyakorlatilag egyik óráról a másikra sikerült megszüntetni.

Erről részletesen beszéltem egy videóban ITT.

Sosem voltam elhízva, viszont az áltagnál jóval izmosabb vagyok, bár edzőterembe sosem jártam (bár rendszeresen azt hiszik). Egyszerűen a sok fiatalkori sport, elsősorban az úszás és kerékpározás, a temérdek túra, végül pedig az embertelenül sok fizikai munka a birtokon, mindezek együttesen „gyúrtak ki” meglehetősen jól. Apám is sovány, száraz alkatú ember volt. Úgy tűnt, hogy szerencsés genetikai adottságokkal születtem és sosem fogok igazán meghízni. Az infarktus ennek a reménynek is odavágott.

Ismerjük azt a jelenséget, hogy valaki súlyos betegség után élve kerül elő, de nem lehet ráismerni, annyira elhízott vagy felpuffadt, sokszer épp a gyógyszereke hatására?

Idáig nem fajult a helyzet, és be kell vallani, hogy már az infarktus előtt is kezdtem felesleget magamra szedni, de az infarktus után hamar tarthatatlanná vált a helyzet. Nem lettem kórosan dagadt vagy ilyesmi, de az már látszott, ha így megy tovább, akkor előbb-utóbb gondok lesznek ebből.

Ez ráadásul egy ördögi kör. Háromszorosan is.

1. Nem dohányozhatok – ugyanakkor a dohány elhagyása erősen hizlal.
2. Nem hagyhatom el a gyógyszereket – azok viszont lassítják a vérkeringést, amitől megint csak hízok.
3. Mindennek ellen tarthatna a mozgás – csakhogy ezzel még mindig vigyázni kell és például nem úszhatok.

Összesen tehát három pokoli szerencsétlen együttállás hizlal és akadályozza, hogy bármit tegyek ellene. Az erős diéta és fogyókúra sem javasolt, mert az is megterhelheti a szívet.

Ez eddig nagyjából mattnak tűnik. Totális szívásnak, ahol az ember magatehetetlenül bámulhat – mint a gázálarc – a maga sorsára, és tök hülyén nézheti végig, hogyan lesz belőle is egy mangalicába ojtott Jim Morrison vagy egy vízilóval keresztezett Elvis.

Végül, miután már elég erősnek éreztem magam, főként miután végre sikerült aludnom, úgy döntöttem, hogy bármi is a javallat, nem várok tovább, veszek egy nagy fordulatot, és termonukleáris fogyókúrába fogok, szégyen vagy nem, még mielőtt ennél is tragikusabbra fordulna a helyzet.

Fogyókúra?

Erre se volt szükségem sosem. Most van. És meghajlok e szükség előtt. Mérlegem se volt még. Most beszereztem egyet. Pofás, olcsó, kicsit hightech, testzsírt meg efféléket is számol, számos dolgot, amit nem értek. Nem is érdekel, engem csak az érdekel, hogy jelentős súlyt adjak le, méghozzá – kissé szintén a javallattal szemben – viszonylag gyorsan.

Pontosan nem tudom, mennyit kellene leadni, minthogy a súlyom nemcsak azért van az ideális fölött, mert súlyfeleslegem van. Van itt „izomfelesleg” is, abból azért megtartanék amennyit csak lehet, hátha úgy jön ki a lépés még egyszer, hogy szívből vágnék állon valakit.

Mindenesetre úgy számoltam, hogy jobb, ha az izmoltságot egyelőre nem veszem figyelembe, s így körülbelül 20 kilót kellene hipp-hopp elfüstölni a francba.

Nem használok semmiféle metódust vagy csodamódszert. Amit és ahogyan csinálok magam találtam ki, méghozzá úgy, hogy az nekem jó legyen. Radikális és élvezetes fogyást akarok. Nem szenvedést, nem megvonást, már csak azért sem, mert ennél hedonistább vagyok, és az akarok maradni, gondoljon erről bárki bármit. Mindig is két végén égettem a gyertyát, és most persze mindenhonnan az a tanács jön, ne tegyem, de én tudom: mostantól a „négy végén” kell. Ezt kell megoldani. Pislákolásba nem mehetek le, és nem is tenne jót nekem.

Rém egyszerű a módszerem, és rögtön hozzá kell tenni: pokoli szerencsés vagyok, hisz életem során nem egyszer koplaltam.

Nemcsak a zafír-túrán, ahol – talán páran emlékeznek még rá – 2 hétig csak azt ettem, amit az erdőben találtam, gyakorlatilag csak ibolyát (akkor 2 hét alatt 6 kilót fogytam). Máskor is koplaltam, sőt az sem túlzás, ha azt állítom, ismerem az éhezést is. Kamaszkoromban párszor szigorú böjtöket is tartottam. Mindezek következményeként most, hogy belefogtam az újabb és reményeim szerint utolsó igazán radikális változtatásba, az új élet mezejére felvezető hetedik lépésbe, a szervezetem nincs megdöbbenve. Ismeri ezt. Nagyon is jól.

Eleve, korábban is csak napi egyszer étkeztem. Eleve nem ettem munka előtt vagy közben, sosem ettem regényírás közben, már pedig – higgyétek el – egy regényírása eltarthat egy darabig, és én jó hosszú, 15-20 órás szakaszokban szoktam volt írni, szóval roppant gyarló zsenge testem eddig sem kényeztettem.

Szerintem úgy van az újonnan beálló táplálékhiánnyal, hogy „volt már ilyen”. „Előbb-utóbb majdcsak többet eszik”, gondolhatja most a test, míg a psziché pontosan tudja, hogy ezúttal másról van szó, itt most kőkemény limit a cél, itt most 20 kilót kell otthagyni az útszélen, kb. 90 környékéről kell lepattanni 70 környékére.

Itt most hatalmas, csorba henteskéssel vagy baltával faragnak egyet a testen hirtelen.

A metódus tök egyszerű. Minthogy kamaszkoromban szerettem és sokat ittam kefirt, ismét áttérek a kefirre. Életemben nem vettem kefirt kartonban, de most igen. A hűtő egyik polcán más sincs csak kefir. Ha éhes vagyok megiszok egyet. A kefir frankó. Egészséges, fehérjét ad, a gyomrot is védi… Gyakorlatilag megvagyok 1-1 de akár 1-2 napot is kefiren. Ha megéhezem, lehet nassolni még almát. Időnként készítek gyümölcssalátát, nyers zöldségsalátát, sült húst, tyúkhúslevest sok zöldséggel… belefér egy kis szárazon sütött dödölle… Összességében kalóriaszegény és a szénhidrátokat szinte teljesen nélkülöző étrend. Az is csak akkor, ha a kefir már nem elég. És csak annyi, ami nem haladja meg a napi 1000 kalóriát.

---

Hivatalosan még az 1000 kalória is drasztikus fogyókúrának számít, és nem is ajánlott, de nekem nem szokatlan, gyakran elég is, szóval 1000 fölé nem is igen akarok menni, míg a testtömegem nem esik 70 kiló alá. Onnantól majd lassítok, és megnézem azt is, indokolt-e egyáltalán tovább fogyni, vagy ott már inkább csak izomból van „több a kelleténél”.

Körülbelül 2 hete kaptam vissza az alvás lehetőségét. Körülbelül 2 hete könnyebbültem meg és jöttem ki az inszomnia őrületéből, és azzal a lendülettel, a megkönnyebbülés örömével rögtön neki is fogtam az étrendi átalakításoknak, egy hete pedig mindezt már kefirkúrával és állandó mérlegeléssel tettem „hivatalossá”.

Ebben a két hétben 7 kilót le is varrtam magamról.

(Úgy, hogy közben volt egy lakodalom, ahol 2 kilót visszaszedtem, amit aztán újra leadtam. A lagzi nélkül valahol 9 leadott kiló körül járnék már.)

További, durván 10-13 kilót nagyjából szeptember közepéig akarok ellőni magamról a nihilbe; mint a cigit: örökre.

Baromira hiszek a sikerben – bár aztán lehet, hogy pofára esek majd és nagyot koppanok. De nem leszek képmutató: most úgy érzem, hogy olyan harcokon vagyok túl, melyek tovább edzettek. Hétfőn újabb sztenteket raknak a szívembe, és már megbékéltem ezzel, megszerettem, úgy gondolok minderre, hogy az én szívemet a szó legszorosabb értelmében megacélozzák. Hát akkor minden korábbinál jobban megacélozom magam én is, lett légyen szó bármiről, akár egy kissé rapid fogyókúráról is. Lett légyen szó arról is akár, hogy nem csinálok titkot a sebezhetőségemből, nem rejtem el, hogyan döfött szíven, hogyan kényszerített térdre egy pillanat alatt egyetlen mozdulattal, játszi könnyedséggel, megalázó módon az élet, a sors vagy a test.

Nem titkolom, volt itt kialvatlanság, végzetes gyengeség, légszomj, szorongás, halálvágy, épp csak pislákoló pulzus, búcsú az élettől, halál, rettegés, megalázottság, magatehetetlenség, kiszolgáltatottság, sok-sok minden, amiből eleddig épp csak fogpiszkálóra tűzött falatkákat kaptam rövid, de széles-szeles életem során, mindezt nem titkolom, de azt sem, hogy egyre többször érzem magamat teljes-súlyos és véres-véres! vértbe öltözött zsoldosnak, a magam janicsárjának; olyan nehézlovasnak, aki a maga állóháborújába megy és minden harcát önmagával vívja és minden harcának minden kurva percét önmaga fizeti, percről percre, vércseppről vércseppre, és már nem is azért, mert végső győzelmet remél, megnyugvást vagy időleges, mindössze egy csöndes órára elég fegyverszünetet, hanem csak azt, hogy a dolog, amit eddig életnek mondott, előbb-utóbb eldől egyik vagy másik irányba,  s már csak az számít, hogy szügyig gázoljon a csatatér levében, már csak az kell, hogy legalább egy korty levegőt ihasson két lángoszlop közötti füstfelhő résében, hogy új lendületet lophasson akár reménytelenségéből is egy újabb rohamra; már csak az számít, hogy édes lehet a lángoló hús szaga is, nem számít, mi lesz a vége, siker vagy kudarc, élet vagy halál, újabb vergődés vagy kirobbanóan új, szinte embertelen és ember fölötti forma, a lényeg csak az: halottan is felnyergeltem, halálra váltan is kivágtattam, és bármi jött szembe, megküzdöttem, odabasztam, odavágtam – egészen addig, míg volt még méltóság, erő és ragyogás ebben az első és utolsó harcban.           

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több blog

még több életmód

Keresés

Keresés