Színnel-lélekkel | Vándorsólyom a Central Park fölött
színnel lélekkel
A városban ködös rögeszmék tartottak fogva, létezésem feltörhetetlen titka béklyóba vert; szakasztott mása vagyok egy fogságban tartott sólyomnak: csengettyű a lábamon, hogy hallani lehessen mindig, merre járok; szarvasbőrből metszett finom sisak a fejemen, hogy csak akkor lássak, ha más is úgy akarja.
Szabadságom egy vadászsólyom szabadsága:
büszkén strázsálok, holott már csak alamizsnán élek; amit elejtek, azt is csak azért, mert más akarta, és azt is elveszik, nem téphetem szét énmagam, kapok helyette koncot. Mégis, mert talán úgy tanultam, büszkén feszítek, pontosan úgy, azzal a megkérdőjelezhetetlen testtartással, ahogy az a vándorsólyom üldögélhetett a Szabadságszobron, Manhattan szigetén, akit megboldogult jó barátom, Tafy látott annak idején; ahogy könnyű libbenéssel bukik át a felhőkarcolók fölött a Central Park irányából, majd jókora körív után, hetykén a fáklya csúcsára száll;
felborzolja tollait, és a megvetés szigorával néz le a turistákra, akik a glóriából a Word Trade Centert fényképezik; csakhogy engem neveltetésem, idomításom odaköt, s ha mindez nem volna elég, a Mendel-szabály szinte odaforraszt hegesztőpákával az össznépi illúzióhoz, szabadságról szőtt ábrándjaink nyomtatott áramköreibe.
Nem így az a sólyom!
Húsz perccel később már – ha úgy látja jónak – a part fölött szállt, észak felé; csak egy fehér pötty jelzi: újabb vonuló madár pihent meg a szobron, mely félig a parti homokba dőlve sem volna jelentéktelenebb, mint így, fehér szarfoltoktól tarkán. S megannyi szobortársának ugyanez a sorsa Firenzétől Pekingig: lovagok, uralkodók, hadvezérek, trubadúrok és lovaik mind-mind magukon viselik egy valóban szabad nép nyomait; némelyik vállán olyan vastagon ül meg a galambguanó, mintha eleve szarból formáltak volna nekik sráfokat.
Mint a béklyóra vert sólyom: nem láthatok többet, csak amennyit hagynak. A város kitakarja, a Kolónia elrejti a bükkösöket; égre vetülő fényével elnyomja az Ég, s régmúlt idők mára megsemmisült kvazárjait; de nem azért vágytam el, hogy erdőt lássak, parázsló-kietlen januári éjszakákat; távcsövön át lássam a szupernóvarobbanások irizáló fényeit; sokkal inkább azt akartam végre látni, amit a búskomor erdő, és csillagok izzó szőttese is eltakar.
Őrjítő vágy hajtott a sebzett vadak magányába;
vágytam a kandallóban lobogó tűz ünnepélyes dörgésére; ez már valami! – megízlelni minden este a plazma-fázis mibenlétét; lecserélve és lesajnálva a fűtőcsövek, rozsdás radiátorok prózaiságát, a távfűtés kultuszát; közvetlen közelről látni, amint valami fellobban, lángra kap, felizzik, s aztán hamuvá ég; látni, minden este, hogy bármikor bármi atomokra hullhat szét, elég hozzá egyetlen gyufaszál; néha egy szikra is elég; érezni nap mint nap, amint a hidegből meleg lesz, a bomlás forrósága, azután borzongás, végül csontig hatoló fagy és halál.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több „Színnel lélekkel”
„vágytam a kandallóban lobogó tűz ünnepélyes dörgésére”- milyen szép – békesség, meghittség , biztonság és időtlenség árad ebből a mondatból. Az otthontalan bolyongó vándor hazatér.
A vadászó vándorsólyom videó elképesztő, éppen azon gondolkodtam olvasás közben, hogyan éli túl az irdatlan becsapódást az áldozatra- aztán megírtad azt is.
„Szabadságom egy vadászsólyom szabadsága…”
Vannak, akiket nem tudnak foglyul ejteni.
Minden ilyen részletnek nagyon örülök! 🥰
A régi oldalon hoztál néha egy kis ízelítőt valamelyik készülő regényedből. Lehetne, esetleg, itt is folytatni?
No nem kedvcsinálónak, mert arra semmi szükség, hanem inkább türelmetlenség csillapítónak. 🙂