Levél egy új bártulajdonoshoz | A madáretetésről másképp
Kezdjük ezzel a mellényes madárkával, a széncinegével. Ő lesz a te első vendéged, első szövetségesed. A széncinege (Parus major) egy jelzőberendezés. Nem riasztókészülék, mint a szajkó (Garrulus glandarius), hanem kereső- és jelzőberendezés. Mivel gyakori és laza csapatokban kutat, miközben folyvást kommunikál, ő az, aki hírül adja, ha valahol etető van. Ezért én mindig nagyon hálás vagyok nekik. Ő lesz az első az etetődön. És ha ő odatalált, márpedig odatalál néhány nap alatt, akkor nyert ügyed van! A széncinege olyan, mint az interneten a keresőmotorok. Ő lesz nálad a marketinges. Mondanám, hogy ő majd ingyen reklámozza az etetődet, de nem mondhatom, hisz elveszi ő is a magáét.
Szerintem máris felfedezték a tálkákat.
Ha így van, nem sokat lacafacáznak. A hímek azonnal megindítják a kisajátítási-kísérletet, annak ellenére, hogy ebben az időszakban bármiféle kisajátítás reménytelen.
A hímek mellénye egészen széles és leér a lábak közé; általában erőteljes, ragyogó, szénfekete. A tojóké keskeny, nem éri el a lábak vonalát és általában nem olyan ragyogó, inkább matt fekete. A hímek valamelyest nagyobbak is. Néhány napos gyakorlás után egy pillantással felméred, hogy ki hím, és ki tojó.
A hímek a következőt teszik majd.
Az etető közvetlen környékén kergetőzni fognak. Úgy forognak, akár a szélkakas, és ami ennél jellegzetesebb, kissé kitárják és leeresztik a szárnyukat. Ha ez nem használ, néha összeverekednek, nem ritkán annyira, hogy a földre zuhanva cséplik egymást. Nagyon elszántak lesznek. Az a néhány, amely az első két-három napban az etetőt felfedezi. Akkor még azt hiszik, hogy a helyzet ilyen egyszerű: vannak öten, hatan, tízen az élelemre. Ám később világossá válik, hogy további madarak pályáznak, és nem csak cinegék.
Ekkor egészen más stratégiát választanak. Igyekeznek kerülni egymást. Figyeld meg, ahogy a környező ágakon várakoznak, ugrálnak, és keresik azt a pillanatot, amikor az etetőn nincs senki, akkor jönnek, felkapnak egy magot, hogy egy csendes helyen elfarigcsálják.
Ez utóbbi szokásukkal igen nagy szolgálatot tesznek az erdei pintyeknek (Fringilla coelebs), akik nem szeretnek az ablakpárkányokra szállni, sőt, a dúcetetőt sem szeretik, semmit sem, ami nem a földön van. Ráadásul a társaságot is szívből utálják
(a hímeknek épp elég baj az, hogy a tojók elvonulnak, ők meg maradnak – innen a latin név: coelebs = cölibátus).
Ha nagy a hó, kemény a tél, ónos eső esett,
és mondjuk viharos szél is fúj, és így rákényszerülnek arra, hogy részt vegyenek az etetőn zajló össznépi eszem-iszomban (ami valójában hihetetlenül durva harc a másnapért), akkor is a széleken keresgélnek. Általában eredménnyel, épp a széncinegéknek köszönhetően. Mert a cinegék az elhordott magok egy részét bizony elpottyantják.
Nem veszik a fáradtságot, hogy keresgélésbe kezdjenek, mikor ott az etető, ahol nem kell keresgélni. Ám ott is válogatnak. Ezt is érdemes megfigyelni. Felvesznek egyet, de nem azt viszik. Egy másikat, egy harmadikat. Életük rövid, a tél hosszú, hát még a téli éjszakák! A feladat nem egyszerű. Mintha neked minden nap, virradattól alkonyatig úgy 5-6 kilót kellene felszedned ahhoz, hogy a másnap reggelt is megérd.
Így hát nagyon ügyelnek a gazdaságosságra. Ezért hagyják abba néhány nap alatt a hepciáskodást, és ezért kerülik egymást következetesen, egészen tavaszig. Olyan stratégiát használnak ebben az időszakban, amely nem vált ki a másikból agressziót, hisz nincs idő a bunyóra. Az elején úgy tűnik, megéri, de amikor látszik már, hogy a forrást nem lehet kisajátítani, akkor a túlélés érdekében visszavesznek a forrófejűségből.
Egészen másként gondolkodik a barátcinege
(Parus palustris), aki rendszerint a második az etetőn (ritkábban a kék cinege). Szürke, apró cinege, fekete sapkával (ezért barát – sapkája, mint a barátoké). De hívhatnák barátságos cinegének is, mert az. A legtöbb etetőn csak kettő van. És ez a kettő rendszerint pár. Nagyon bizalmasak. Ha az udvaron állsz, közvetlenül az etetőnél, a legtöbb madár téged figyel (bár észre se veszed), és várja, hogy elhúzz onnan. A barátcinege jön oda a leghamarabb. Egyébként is. Ha napszakosan nézzük a dolgokat, az első reggel, és az utolsó este (a vörösbeggyel együtt). Ha volna annyi időd, szép lassan a kezedre szoktathatnád őket, épp úgy, mint a fenyvescinegét.
Amikor hetekig csak egy barátcinegét látsz az ablak előtt,
akkor is ketten vannak. De az etetőre felváltva járnak. Hol az egyik, hol a másik. Néha, amikor az egyik gyorsabban tér vissza (mert például elejtette a korábban elvitt magot), néhány pillanatra látni őket együtt is. De nehéz. Sokkal könnyebb meggyőződni arról, hogy itt bizony egy párocska van, ha veszed a távcsövedet, és a környéken barangolsz. Az etetőtől távolabb találkozhatsz velük – ahogy együtt keresgélnek egy kertben.
Miért a barátcinege érkezik reggel a legkorábban? Mert a cinegék között ő a legkisebb. Ezért neki sokkal gyorsabban fogynak a tartalékai az éjszaka folyamán. Sokkal többet kell ennie.
A vörösbegy körülbelül akkora, mint a széncinege és mégis hamar érkezik, és későn távozik. Miért? Mert a fél életét sötét helyeken éli le, vízmosásokban, szűk, erdei völgyekben, ahol nagyon kevés a fény. Ezért olyan szép nagy és komoly a vörösbegy szeme. Hogy ott is jól lásson. Ezért, mivel ő szürkületre van kalibrálva, amikor a cinegék és pintyek már nem érzik magukat biztonságban, ő még igen.
A harmadik valószínűleg a kék cinege lesz.
Ahhoz, hogy ez a sorrend ellenőrizhető legyen, majdnem egész nap az ablakban kellene ülnöd. Tekintve, hogy a te környékeden is százával bandázhatnak a cinegék, amint a széncinegék világgá kürtölik, hogy remek kis étterem nyílt nálad, már azon a napon, mindhárom faj megjelenik. És bizonyára nem várat magára a csuszka se. Bár ő sokkal félénkebb. Gyors és kissé ideges. Pörgős.
Ha ember volna, rég felírtak volna neki két levél nyugtatót. Viszont előrelátó. Úgy sürög-forog, mintha a barátcinegénél is kisebb volna. Ráadásul nem egy, hanem három, négy, öt magot is a csőrébe vesz egyszerre, és úgy távozik.
Ennek fényében meglepődhetnél, hogy a következő pillanatban mégis visszajön. Rendszerint ugyanaz a csuszka (ellentétben a barátcinegével). Mielőtt ráfagynál az ablakra, csakhogy a titok nyitját megleld, elárulom:
a csuszka nem enni hordja a napraforgót,
hanem egy közeli raktárba! Kiválaszt egy odút, repedést, bármit, és oda szállítja át a magokat, ahonnan ínségesebb időkben kiszolgálhatja magát, ráadásul úgy, hogy nem kell folyton másokat kerülgetni. A dolog szépséghibája csak az, hogy raktárait időről-időre felfedezik és kifosztják a cinegék vagy más csuszkák, akik talán épp raktárnak alkalmas helység után kutatnak.
De összességében mindenki jól jár. Annak, hogy az élelem ilyen koncentráltan van jelen (az etetőn), vannak hátrányai. A különböző méretű, kisebb-nagyobb, viszonylag nagy körzetben szétszórt depók kialakításával a csuszka e hátrányokat csökkenti. Akaratlanul és „önzéstől” vezérelve, de megnöveli az etető méreteit. Néha falunyira. Az olyan helyeken, ahol viszonylag sokan vannak, gyorsan apasztják az etető készleteit. De nem olyan gyorsan, mint a magevők. Ők viszont valamivel később szoktak megjelenni.
Általánosságban a madarakról, amit tudnod kell.
Normális testhőmérsékletük (énekesmadarak: cinegék, pintyek, vörösbegy…) 44 Celsius-fok. Amikor az ember már halott. Anyagcseréjükre az egyetlen helyes jelző: viharos. Életük nominálisan (e felfokozottságból eredően) rövid. Meggyőződésem viszont, hogy ami a tartalmát illeti, éppoly hosszú, mint egy rinocéroszé.
Mert mihez kezd a galápagoszi teknős a maga kétszáz-háromszáz évével, amikor a sziget egyik oldaláról átmenni a másikra, meglátogatni a négyszáz éves nagypapát, nem kevesebb, mint öt év! Ami egy szulának két perc.
Ezen a hőfokon élni rendkívül kockázatos. Hogy csak egy dolgot említsek. Nem lehet belázasodni – mert nincs hová! Hová emelkedjen a testhőmérséklet 44-ről? Ha emelkedik, az a halál. Még mielőtt egyet is tüsszentene a megfázott madár.
És mit kap cserébe?
Mihez kell ez a felfokozott, végletekig feszített hőtermelés, ez a hisztérikus anyagcsere, ez a tempó, az életerőnek ez a fortisszimója, amely néhány év alatt tövig égeti magát. E nélkül nincs repülés! Pontosan innen fúj a szél. És ez a fiziológiai hisztéria a nagyobb termetű madarakra is igaz, épp csak néhány fokkal vannak lejjebb.
Emberek is szárnyalhatnak. Az remek állapot, te is tudod, ha szárnyaltál már. Az emberek nagy része azonban még képletesen sem akar, és nem tud repülni. Ezért. Mert ahhoz – képletesen – az embernek is 44 fokra kell melegítenie magát, és míg egyfelől szárnyal, másfelől sérülékennyé válhat. Ezért
az emberek többsége fél a szárnyalástól.
És lassú. És lomha, és tunya, a szervezete és az elméje is olyan, akár egy összkomfortos panellakás. Ha meg repülni akar mégis, bármit mond is, úgy akar repülni, mint egy teknős. Legalább ötszáz évig. Csakhogy ez nem lehetséges. Szigorú törvények vannak. A választás lehetősége adott, de bizonyos dolgok kombinálására nincs lehetőség. A lazúrcinege két percébe az óriás teknős két másodperc alatt halna bele.
Úgy figyeld az etetődet, hogy ne csak azt lásd, ami szép, ami titokzatos, ami mozgalmas, hanem vedd észre azt is, amit az etetődre járó madarak sokadalma tanít. Bármit látsz is, végső soron minden a te döntésed, de ha beállva a cinegék, pintyek, karvalyok és sasok sorába, tanácsolhatok én is valamit, akkor azt mondom: először nézd meg őket jól, aztán szárnyalj, repülj, ne félj!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több madáretetés
még több “Kert & vadon”
Kismadár etológia, el kell olvasnod, mert tüneményes írás.
Ha eddig nem etettél, ezután fogsz. 🙂
Köszönöm!
Nagyon szép-okos írás. Köszönöm.