Legszebb emlékeim | Ez az ember létezik egyáltalán?

Legszebb emlékeim | Ez az ember létezik egyáltalán?


Nemsokkal a Jégvágó megjelenése után, elmentem a kiadó vacsorájára, ahol természetesen ott volt a Magvető akkori igazgatója, a nemrég elhunyt Morcsányi Géza is, sőt akkor még Kertész Imre is ott volt. Morcsányiról tudni kell, hogy nem volt zabolátlanul lelkes alkat, és ebben jelentősen különbözött tőlem. Emlékszem például arra, hogy a Kék angyal megjelenése előtt, amikor bementem a Magvetőbe, mindössze annyit mondott: „Csak legyen zseniális.” Ennyi. Egyrészt persze megtisztelő, ha feltételezik: az új könyvben benne van a zsenialitás lehetősége, másfelől nehéz találni még egy olyan mondatot, ami esetleg ennyire frusztrálhat. Ez egy kicsit olyan, mintha úgy bocsátanánk útra a rúdugrót: „Nyugi, csak ugorj világrekordot!” Ha ezek után a még oly ígéretesnek tartott rúdugró lába megremeg, s végül leveri a lécet, nem igazán meglepő.

Mindezt csak azért mesélem el, mert ennek fényében jobban érthető, mennyire meglepett, amikor a vacsorán Morcsányi felém vette az irányt, és már messziről láttam rajta, hogy jó hírt hoz. Mosolygott, vidámnak, sőt alaptermészetét kissé meghazudtolva lelkesültnek tűnt. Úgy is kezdte, mint aki visszafogottan bár, de azért a lelke mélyén mégiscsak ujjong.

„Képzeld! – mondta. – Felhívott Verebes. Tetszett neki a Jégvágó, és megkérdezte, létezik-e a szerző egyáltalán. Hiába mondtam, hogy létezik, nehezen hitte el, csak kérdezgetett, hogy én láttam-e, találkoztam-e vele, esetleg nem egy ismert szerző áll a Centauri név mögött? Alig akarta elhinni, hogy én sem tudom, mi a polgári neved.”

Morcsányi tekintetét többnyire fürkészőnek láttam, ezúttal viszont csillogott a szeme, még ha visszafogottan is. Le sem tagadhatta volna, hogy felettébb élvezte a helyzetet, a telefonbeszélgetés abszurditását, különös tekintettel arra, hogy többször is előadhatta Verebesnek, hogy bár találkozott a szerzővel, beszélt vele, mégsem tudja, ki fia borja.

„Azt mondtam neki, hogy amikor kilépsz a kiadóból, azt sem tudom, délnek vagy északnak fordulsz.”

Valamivel később Verebes a Facebookon is dicsérte a Jégvágót, és akkor felmerült bennem, hogy írok neki egy rövid köszönetet. Mert szoktam volt a köszönet jogával élni. Ha mondjuk azt látom, hogy a húspultnál az eladó először az egyik csirkecombért nyúl, de amikor meglát egy szebbet, átsiklik a keze a húsok fölött, és a szebbiket csomagolja. Minden híreszteléssel szemben létezik még érdek nélküli jószándék. A hétköznapokban is vagy ott a leginkább. Fel sem fogjuk, mekkora kincs és mekkora fegyvertény ez. Épp ezért ritkán mulasztom el megköszönni a jószándékot, és szinte minden esetben mellbevágó, mennyire örülnek ennek a húspult mögött vagy bárhol e kissé zordon tájon. Nem mondom, hogy a kárpátmedencei létben nincs köszönet, de a kelleténél kevesebb, az biztos. Így aztán zsigeri ösztön diktálta azt is, hogy írjak egy rövid köszönetet Verebesnek, de minthogy személyesen nem ismertem, úgy gondoltam: tolakodásnak is vehetné akár. Ki tudja? Pár kört futottam még, végül pár hét után úgy döntöttem: nem írok, hisz most már az aktualitása is elhalványul lassan. Segítségnyújtásra mondjuk: „Kétszer ad, aki gyorsan ad” – de igaz ez a köszönetre is. Ez egy improvizatív műfaj, a köszönet igazán frissen-ropogósan jó, azt forrón szeretjük, talán ezért is megy sokszor nehezen.

Verebes reakciójában is ott volt az érdek nélküli jószándék, a zsigeri kíváncsiság, és a rá oly jellemző tiszta, autentikus reakciókészség. Ez épp úgy egyre ritkább gesztus, ahogy egyre inkább ritkulnak a húspultnál mondott, forró, azonnali, mérlegelést nélkülöző köszönetek is. Az ezerre pörgetett, átgondolatlan fogyasztói vágta közepette, a reflektálatlan köznapok áradatában ezek pozitív megtorpanások.

Eltelt pár hónap, kitombolta magát a tavasz, és egy nyáreleji napon elfogyott a dohány. Lehúzódtam a kanyarodósávba és mit sem sejtve begördültem az első utamba kerülő benzinkút parkolójába. Ugyanis 2014 júniusában még működhettek dohányboltok benzinkutakon is. Jó idő volt, szép idő volt, jó nap egy váratlan találkozásra.

A szűk és levegőtlen dohányboltban legelől egy fiatal srác kért cigarettapapírt, mögötte – és közvetlenül előttem – pedig Verebes várt a sorára. Épp csak benyitottam, épp csak megpillantottam hátulról, rögtön felismertem. Nem igazán nagy a világ. Ezt mindig is tudtuk. Álldogáltam mögötte, és arra gondoltam: sok mindenre gondolhat ebben a pillanatban, de arra aligha, hogy mögötte áll a Jégvágó szerzője. Az, aki után nem is oly régen Morcsányinál tudakolódott. Pár perc után úgy döntöttem: ez jel. Ezek szerint mégiscsak járt volna Verebesnek egy köszönet. Megvártam, amíg ő is fizet, kikértem hamar a magamét is, s miután végeztem, utánaszaladtam a parkolóba.

Már nem emlékszem pontosan, mit mondtam, nyilván semmi rendhagyót, bemutatkoztam, mondtam: én írtam a Jégvágót, és láttam, hogy a Facebookon ő is ajánlotta, ennek örültem, és ezt hálásan köszönöm. Annál inkább emlékszem Verebes arcára. Ha azt mondom: meglepett volt, akkor nem mondtam semmit. Azt hiszem pár percre sikerült őt átpattintani egy másik dimenzióba, ahol az ilyesmi megeshet. Nem győzött csodálkozni, hogy ott vagyok, és én vagyok az. Ez olyan meggyőző erővel jött át, hogy voltaképp én is csodálkoztam, hogy ott vagyok, sőt azon is, hogy én vagyok az. Udvarias volt és közvetlen, így megnyugodtam, és amikor azt mondta, látogassam meg egyszer, örömmel fogadtam el a meghívást.

Így megy ez.

Ha nekem szegeznék a kérdést: tényleg megéri regényt írni? Tényleg megéri a sok átírt éjszaka, a hónapokig tartó molyolás és szerkesztés, tényleg megéri mindaz, ami a regényírás egzisztenciális és pszichés velejárója, ha ezt megkérdeznék, azt felelném: ha másért nem, már csak ezért is megérte.   

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kérj tőlünk hírlevelet!

    Név*

    Email cím*


    Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

    Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.

    még több “Legszebb emlékeim”

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    Hiszel te az angyalokban?

    A pénztárhoz léptem, becsúsztattam a pénzt és kértem a jegyet.És akkor egy mikrofont toltak az arcomba, a mikrofont tartó lány mögött pedig egy kamerát pillantottam…

    még több blog

    Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

    4 hozzászólás

    1. Én annyit gondolkodtam már az arányokon, hogy milyen “koktél” vagy, miből mennyi van benned. 😀 Mennyi az író, mennyi az ornitológus, mennyi az ökológus, mennyi a filozófus (régi írásaid alapján, abból is van egy rész), és mennyi az egyszerű szerény EMBER…………

    2. Egy rendkívül széles érdeklődésű, nagy tudású, egyszóval polihisztor bújik meg benned.
      Csak azt nem értem, hogy miért nem filmesítették még meg!

    3. Megéri regényt – és novellát is – írni, hidd el! Másért is megéri. Kérdezz meg erről néhány olvasót, akik az írásaidat olvassák! Megéri-e nekik az olvasás által átélt élmény, hogy olvassák, amit írtál? Hogy egy időre neked köszönhetően elfeledkezhetnek a külvilágról?
      (Nekem biztosan megéri. 🙂 )

    4. Nekem nagyon tetszik ez az anonimitás- valamit azért tenni, hogy ne glóriával tündököljünk a médiában, hanem teret lehet adni a szabad reflexióknak, mert nem egy arcképet látsz, nem vetítesz bele az ábrázatába semmit, csupán reagálsz az intellektusra. Nekem a Cyrano de Bergerac jutott eszembe(bocs Cen, biztosan nem ér földig az orrod:-) )a zseniális verselő-bár csak filmből ismerem, olvasni semmit sem olvastam tőle…. Az biztos, nekem a Jakob botja egyik meghatározó könyv az életemben, hasonlóan nívós könyvet nem olvastam a kortárs magyar íróktól sem, meg másoktól sem.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük