A bostoni fojtogató | Kritika
Nem olyan rég azért fizettem elő a Disney+-ra is, hogy megnézzem az Encanto című rajzfilmet. Azt azóta sem láttam, megnéztem viszont Keira Knightley legújabb filmjét, A bostoni fojtogatót, amely egy, pontosabban több megtörtént bűnesetet dolgoz fel.
Mivel Keira Knightley-t én még rossz filmben nem láttam, gondoltam, hogy ez sem lesz rossz, de amúgyis nagyon érdekelnek a bűnügyek. Nos, a film tényleg nem volt rossz, a színésznő alakításáért pedig mindenképp érdemes megnézni, de a történetvezetést illetően maradt némi hiányérzetem.
De kezdjük a valós eseményekkel!
1962-től 1964-ig tizenhárom 19 és 85 év közötti egyedülálló nőt fojtottak meg Boston környékén, miután az áldozatok beengedték a támadót a lakásukba. 1963-ban a Record American című újság két oknyomozó riportere, Jean Cole és Loretta McLaughlin négy részes cikksorozatban számolt be a bűntényről, amelyben bostoni fojtogatónak nevezte a tettest. A bűncselekményekkel nem sokkal később egy bizonyos Albert DeSalvót vádoltak meg, aki beismerő vallomást is tett, az utolsó áldozatnál pedig megtalálták a DNS-ét.
De több gyanús körülmény is volt a vallomása meg az egész eseménysorozat körül, ami miatt végülis a mai napig nem biztos, hogy tényleg ő volt a tettes, ahogyan az sem, hogy egyetlen gyilkos volt.
Az ügy elképesztő szövevényességét illusztrálja, hogy még egy állítólag paraképességekkel rendelkező „látót“ is bevontak a nyomozásba.
Viszont az események ilyen érdekességeit és mélyebb összefüggéseit sajnos nem ismerjük meg a filmből. Ehhez nem vettek figyelembe elég részletet, ugyanakkor az ismert történet hiátusait sem egészítették ki a „hogyan történhetett“-ek kidolgozásával, esetleg hipotézisek felállításával.
Ezért összességében eléggé felületes alkotás született, de Keira Knightley jól hozza a kemény ugyanakkor érző szívű riporternőt.
Fókuszban a nyomozó nők
Persze mondhatjuk azt is, hogy ez a film nem is elsősorban a bűnügyről, hanem az azt feldolgozó újságírókról szól. Érinti azt a könnyen sztereotípiává fajuló kérdést, hogy hogyan kellett megküzdeniük a hivatástudattal rendelkező nőknek a férfiakkal és más nők véleményével, valamint a kor sztereotípiáival. Szerencsére ezeket az elemeket nem ragozza túl, de azért valamivel nagyobb részletgazdagság itt is elfért volna.
Szinte teljesen hiányzik ugyanis a kapcsolati dinamikák bemutatása: nemes egyszerűséggel átugorjuk azokat az átmeneteket, amikor megváltoznak a viszonyok. A főnök például először kerek perec elutasítja, hogy Lorettának adja az ügyet, aztán mégis odaadja neki. De mitől gondolja meg magát? Loretta férje először elfogadó és támogató, aztán hirtelen már nem érti meg Loretta hivatástudatát. De hogy jutottunk idáig?
A lényeg mindig kimarad
Jean (Carrie Coon) először erélyesen közli, hogy egyedül is tud dolgozni, majd a következő pillanatban már puszipajtások Lorettával és mindent megosztanak egymással. Hogy lehet az, hogy a rendőrség először kategorikusan elzárkózik, aztán egyszercsak azt látjuk, hogy az egyik nyomozó hátradőlve és ráérősen meséli el a felderítés részleteit? Egy ponton megijedünk, hogy Lorettának ott kell hagynia az állását, aztán mintha mi sem történt volna, minden folytatódik, ahogy addig. Akkor mégsem volt olyan komoly az az egész helyzet?
Ezeket a nagyvonalú ugrásokat elnézve jobb lett volna, ha kevesebbet akart volna markolni a film, viszont többet fogott volna. Bár azért szerintem nem lett volna lehetetlen akár egyszerre több viszonyt is árnyaltabban, vagy a megfelelő részletek kiemelésével bemutatni, de itt sajnos inkább elmismásolták ezt a feladatot és a film két szék között a pad alá esik.
Ami mégis jó
De mindez nem jelenti azt, hogy a film teljesen érdektelen lenne. Tetszett például, hogy próbálták pedzegetni: mielőtt a ’70-es években hivatalosan bevezették volna az amerikai nyomozásokban a sorozatgyilkos meg a profilozás koncepcióját, ezekkel a fogalmakkal talán már korábban ismerkedni kezdtek.
A film minden hibájának sem sikerült teljesen elfednie azt, hogy érdekes ez a női oknyomozó szál. A két újságíró története annyira erős sztori, hogy először azt hittem, meg sem történt, csak a filmhez találták ki.
Ez a fajta hivatás- és céltudat tényleg magával ragadó és inspiráló. Két nő összefog, és dacolva minden körülménnyel, minden mást sutba dobva sorra győzi le az akadályokat. Ebből a szempontból klasszikus hőstörténettel van dolgunk. Bár a történet nem a film érdeme, az igen, hogy a fókuszba állította.
(Egyébként ha valaki női nyomozókról akar filmet nézni, az Éles tárgyakat és az Easttowni rejtélyeket nagyon ajánlom, de ezek sorozatok és kitalált történetek.)
Szintén szép a polírozott film noir-os, sötét tónusú képi világ, amit esztétikai élményként jó volt nézni, és azt is szerettem, hogy van húzása: a nagyvonalúságért cserébe nem tobzódik felesleges szenvelgésekben, hanem koncentrálhatunk a nyomozásra, amelyben Loretta kérlelhetetlenül megy előre, mint egy bulldog. De drámai súlyt, mélységet azért ne várjunk tőle, ahogyan lekerekített végkifejletet, bármiféle konklúziót se. Ebből a történetből sokkal többet ki lehetett volna hozni.
Az IMDB-n 6,5-ös pontot kapott, én is valahol ekörül pontoztam volna. A port.hu-n nem találtam meg, mert ott kitartóan az 1968-as, 8,3-ra pontozott verziót ajánlják, de 2001-ben egy dokumentumfilm is készült a bostoni fojtogatóról, ha valaki mélyebben beleásná magát a bűnténybe.
Képek: Youtube, Wikimédia
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több film
még több cenweb
Elég idős vagyok már ahhoz, hogy emlékezzem: ennek a filmnek is volt egy régebbi, egy 1968-as változata olyan szereplőkkel, mint Tony Curtis, Henry Fonda és George Kennedy. Láttam a filmet anno, de már csak arra emlékszem, hogy eléggé izgalmas volt és tetszett.
Valószínűleg megnézem újra, mert megtaláltam a Videán, és utána megnézem majd ezt az új változatot is.
Igen, láttam, hogy van egy ilyen, ami valószínűleg sokkal jobb, mint ez az utóbbi. Én is tervezem megnézni. 🙂
👍🙂
A ’68-as filmről olvastam, hogy Tony Curtis kontaktlencsét viselt a filmben, így fekete szeme volt. Azt hiszem megkeresem a filmet, a 68-ast. 🙂