Megérdemli a hírét a sokat szidott kárókatona?
Mindig, amikor a kormoránok gyérítéséről olvasok, szíven üt, hogy milyen szenvedéllyel tudják utálni őket a horgászok és a halgazdálkodók. Biztosan nem véletlen, hogy a kormoránnak ennyire rossz híre van. Frusztráló lehet szembesülni azzal, hogy mennyi halat elpusztít, megsebesít, és arra gondolni, hogy az ember nem ezért dolgozik, telepít, satöbbi. Lehet sajnálni a halakat is. A túlszaporodás is problémát jelenthet. (Persze azt sem mindig egyszerű megállapítani, hogy mi számít soknak, gyakran látjuk, hogy néha igen alacsonyan van az ingerküszöb egy-egy állattal kapcsolatban.)
De lehetséges volna, hogy az objektív okok mellett a kárókatona mégiscsak indokolatlanul erős negatív érzéseket vált ki? Néhány kutató, művész és természetvédő pontosan ezt állítja, és úgy véli, hogy a kormoránok több együttérzést érdemelnének.
Kulturális hírnévrontás
Jó néhány történetet találunk, ahol a kormorán nem túl kedvező színben tűnik fel: La Fontaine A halak és a kormorán című meséjétől kezdve Stephen Gregory walesi író A kormorán című 1986-os horrorregényén át Milton Elveszett Paradicsomáig, ahol a Sátán metaforájaként tűnik fel, a madarakat olyan negatív tulajdonságokkal ruházzák fel, amelyek általában az emberekhez kötődnek.
Karen Edwards irodalomtudós szerint ezek a művek azt az érzést közvetítik, mintha lenne valami rossz ebben a madárban. A gonoszsággal, a rettegéssel és a tisztátalansággal kapcsolatos asszociációk a napjainkig követik a kormoránt.
Invazívként kezelt őshonos faj
Gail Fraser viselkedésökológus és a York Egyetem professzora azt mondja, az észak-amerikai kormoránpopuláció csodálatos módon helyreállt, miután a ’60-as-’70-es években a szennyezés következtében rohamosan lecsökkent. Most viszont sokan úgy tekintenek rájuk, mintha máris túlszaporodtak volna. Ez pedig újra megfordíthatja a sorsukat. Az Egyesült Államokban tizenöt évvel ezelőtt adtak engedélyt a külön engedély nélküli irtásukra (bizonyos megszorításokkal), és azóta több mint félmillió kormoránt öltek meg.
Úgy véli, az ilyen reakcióknak kevésbé lehet közük az őshonos madár természetéhez, sokkal inkább azzal függ össze, hogy a szokásaik ütköznek a természetről alkotott elképzeléseinkkel.
Feketén, fehéren
J. Drew Lanham, a Clemson Egyetem vadökológia-professzora szerint, aki maga is fekete, a madár sötét tollainak köze van a kialakult ellenszenvhez. Úgy véli, a fekete szín sok emberben kelt ellenérzéseket. Mint mondja, jó példa, hogy ezekkel a fekete madarakkal ellentétben a fehér hattyúkat szépnek és méltóságteljesnek tekintik, még akkor is, ha agresszívek.
Számára a kárókatonák sorsa fontos leckét kínál arról, hogy a kulturális elfogultság hogyan befolyásolhatja a természetvédelmet, és hogy a természet milyen módon kap szerepet az emberi történelemben.
Ha megnézzük a hollók, varjak, fekete macskák hírnevét és azt, hogy milyen asszociációkat kelt a fekete szín, átérezzük, hogy lehet ebben valami. De talán kell lenni még valami félelmetesnek és baljóslatúnak egy állat külsejében ahhoz, hogy ilyen masszív ellenérzéseket váltson ki.
A kormorán pedig „hüllőszerű nyakával és szinte őskori megjelenésével“, ahogyan az RSPB fogalmaz, hozza az alakot, ami rémmesékbe illik. Ez hatalmas étvágyával együtt predesztinálja arra, hogy az ember afféle mumusként tekintsen rá.
Művészettel a kormoránokért
Cole Swanson torontói művészt lenyűgözik a kormoránok, de elismeri, hogy az embereknek nem könnyű hozzájuk kapcsolódni. Idegenségük és kulturális megítélésük ahhoz vezetett, hogy a madarak kirekesztetté váltak. A mumussal nehéz együttérezni.
Swanson a művészeten keresztül szeretne mélyebb empátiát ébresszteni a kormoránok iránt, ezért Ördögkolónia címmel multimédiás installációt alkotott a torontói füles kárókatona-kolónia megfigyelése alapján.
Swanson azt mondja, hogy megszerette a kormoránokat, sőt petíciót kezdeményezett, hogy véget vessenek az ontariói kormoránvadászatnak.
A kormoránok jövője
Tekintettel arra, hogy ötven évvel ezelőtt mennyire megtizedelték őket, Gail Fraser ökológus azt javasolja, hogy fogalmazzák át a fajhoz kapcsolódó narratívát.
“A kormoránok a kitartás és a gyógyulás történetét közvetítik, és jó lenne, ha ezt is néznénk, és elgondolkodnánk a természet ellenállóképességén.”
Jelenleg kormoránból rengeteg van. De figyelembe véve az emberi hozzáállást és az éghajlatváltozást, nem biztos, hogy ez mindig így marad, figyelmeztet Drew Lanham.
“A természetvédelem mindig csak akkor reagál, amikor egy faj már a kihalás szélére kerül. De miért nem cselekszünk már azelőtt, hogy elérnénk ezt a pontot? Amikor azt látjuk, hogy milliárdos nagyságrendben pusztulnak a madarak, gondolnunk kell arra is, hogy a gyakori madarak gyakoriak maradjanak.”
Erről beszélt Preiszner Bálint is, a Balatoni Limnológiai Kutatóintézet munkatársa az Evolúciós Ökológiai Kutatócsoport és a Környezet- és Földtudományi Szakbizottság szervezésében megvalósult konferencián, amelynek témáját az ember-természet konfliktusok adták. Érdemes meghallgatni, az előadás nagyjából a 23. percnél kezdődik.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több kárókatona
még több madár
Engem is szíven ütött a hír a kormoránok gyérítéséről, szíven üt, ha egy ragadozó madár elkap egy énekes madarat, minden öldöklés szíven üt, az értelmetlen még jobban.
Megpróbálom elkerülni az ilyen híreket, nem nézek ilyen filmeket, nem tudom megszokni, nézzétek el nekem!
Teljesen megértem, én is általában így érzek. 🙁
Csupán ők is csak élni szeretnének. Milyen érdekes lenne, ha az ember nem nyúlna bele újra és újra ezekbe a dolgokba , hogy megmondja szerinte miből van sok vagy kevés- mennyi legyen az annyi. A környezet önszabályozó- ezt megtanultuk az itteni nagyszerű írásokból. Az ember meg levadássza azt amit meg tud enni, vagyis ragadozó. Vagy – lelövi a másikat, ha úgy gondolja elbirtokolnak tőle valamit. Ki is akkor a legnagyobb ragadozó? Szegény kis fekete kárókatonák.
Pontosan. Csak teszik a dolgukat. Az ember ennél sokkal hatalmasabb pazarlást visz véghez, miközben nem lenne muszáj, és nem hajlandó magába nézni. Ha viszont máshol látja azt, hogy valaki egy kicsit többet vesz el, mint ami szerinte indokolt, már rögtön ki akarja irtani.
Köszi, Mara!
🙂 🙂 Igazságot a kárókatonának! <3
Most nézem a Limnológiai intézet munkatársának előadását a kárókatonák helyzetéről, aki teheti, a 24. perctől megnézheti. Érdemes!
Tényleg érdemes megnézni, nagyon tanulságos, és eloszlat jó néhány tévhitet, vagy inkább előítéletet a kárókatonákról.
Elképesztő, hogy nálunk folyik csak “gyérítés”, ráadásul teljesen indokolatlan, mint Preiszner Bálint előadásából hallhattuk. Dühös vagyok nagyon!
Ezt is az előadó mondta? Nem tudtam még végignézni..mert Amerikában és Kanadában szerintem ugyanez megy, és a táblázatból én azt szűrtem le, hogy a németek sem fogják vissza magukat. Igaz, az övék sokkal nagyobb ország, de azt nem tudom, hogy náluk mennyi a kárókatona. Mindenesetre muszáj szemléletet formálni. Átlagosan évente majdnem ötször annyi madarat lőnek le, mint amennyi itt költ, és körülbelül a felét az átvonulóknak. Nem értem, hogy ezt hogyan engedhetik.
Érdemes vègignézni Mara, én a grafikonokat kevésbè néztem.
Köszi, mindenképp végignézem, csak még nem volt időm. Nagyon érdekes előadás, meg az egész téma nagyon aktuális. Beteszem majd a videót a cikkbe is.