Kalandos tél és késői hóviharok | Így születik egy regény

Kalandos tél és késői hóviharok | Így születik egy regény

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Késői hóviharokról mindig a „Kalandos tél” című regény jut eszembe. Nem ez volt az első regényem, de ez volt az első, amit szabadon írtam – igaz télen, egy fűtetlen szobában. Akkortájt még nem publikáltam, de már eldöntöttem, hogy fogok. 5 év munkája tette lehetővé, hogy egy évre szabad legyek. Írtam addig is. Ha délutános voltam, éjféltájban értem haza. Fürödtem, vacsoráztam, pihentem, viszont pontban 1 órakor nekiestem az írásnak, amit legalább reggel 9-ig nem hagyhattam abba. Néha csak 10-11 felé ájultam rá az asztal melletti ágyra. 13.00-kor keltem, 14.00-kor már a munkapadnál álltam.

Így ment ez napról napra. Húzós volt, de csak így írhattam napi 8-10 órát. Leginkább a „Kalandos tél” című regényt.

Szándékom szerint ez lett volna az első kötetem nyomtatásban,

ám kellett egy szabad év, hogy befejezzem. Ezért, miután elrendeztem mindent, felmondtam. Augusztusi napon szereltem le éjszakás műszakból. A műszakvezető 2 órával hamarabb engedett el, a „kilépőt” emlékbe eltettem. Hajnalban bezuhantam az ágyba, délután kitakarítottam a könyvtárszobát, és amikor közeledett az este 10, az üzemhez hajtottam.

A kocsiból néztem a kettes portát, ahol – oly sok év után – most először nem mentem be. Úgy gondoltam, őrült felemelő lesz mintegy kívülállóként végignézni, hogy már nem lépek be ott. Gondoltam, eltölt majd a büszkeség: döntöttem, megtettem. Van merszem, és mától írok. Ehelyett rettentő súllyal nehezedett rám a tudat: mától minden veszett percért én felelek. Tökéletesen átláttam – belülről –, mit is jelent a Stockholm-szindróma. Hogy a legtöbb munkahely nem foglalkoztat, hanem foglyul ejt.

Bármilyen drágák voltak is már a percek,

azért még beültem a törzshelyemre. Egy kávét ittam csak, azt is csak azért, hogy legalább egy kicsit élvezhessem: nem estem foglyul mégsem. Aztán hazahajtottam. Otthon tök meztelenül a felfújható medencében boroztam éjfélig. Nem tovább. Ennyi volt a „szabadnap”, amit újdonsült főnökömtől – magamtól – kaptam. Az a két óra. Aludnom kellett. Ezúttal tényleg. Nem sokkal éjfél után lefeküdtem, reggel gyors kávé, és máris írtam. Március elsejére tűztem ki a regény befejezésének időpontját, s attól kezdve alig akadt nap, hogy ne írtam volna. Átlagosan napi 13-14 órát.

A „Kalandos tél” mellett főként novellákat. A regény – ahogy a címe is sugallja – a télről szól. Minden valaha volt télről egyben – egy kötetben. Egyébként pedig egy olyan télről, amely végleg eltemeti az elbeszélőt. Akkora hóról, mely az elmére telepedő csöndben a megszokottól radikálisan eltérő értelmet ad vallásnak, mártíromságnak, magánynak.

Fagyos, havas, ugyanakkor szenvedélyes regény, amelynek pár fejezete aztán első és második novelláskötetemben landolt. A regény „kalandosságához” hozzájárult az is, hogy akkortájt nem volt kályha a dolgozószobámban. És volt még tél. Nem is akármilyen. A földszintről szivárgó meleg csak ideig-óráig akadályozta meg, hogy ne fagyjon odafönt. Az ablakot először jégvirág, később jégkéreg vonta be. Úgy is hívtam akkoriban a dolgozószobát: Varikino (a Doktor Zsivágó után).

Azzal álltattam magam, hogy a jég is szigetel.

Valamennyit. Egy reggelen szerettem volna kinézni az ablakon, lekapartam a jeget, de a karmolásba rögtön új jég hízott, s csak egy pillanatra láttam a völgyet. Gyertyákkal fűtöttem. Olyan fagyos volt az odum, hogy két gyertyától már érezhetően csökkent a hideg. Hótaposó volt a lábamon, de azt is felraktam egy gyümölcsösládára, hogy a padlóból ne kússzon fel a csontjaimba a fagy. A harisnya a három nadrág alatt az írás kötelező kellékévé vált.

A legtöbb gondot a kéz okozta, kesztyűben gépelni lehetetlen, anélkül viszont 5-10 perc alatt elgémberedett. Cérnakesztyűt vettem és levágtam az ujjait.

Eleinte még figyeltem a hőmérőt, ám aztán inkább eldugtam a fiókba. Mégis tudtam, mikor esik a hőmérséklet mínusz 5 alá. Olyankor a monitor lila villódzásba kezdett. Melyik fejlesztő gondolta volna, hogy bárki tartós fagyban használjon monitort? Ha létezik anakronisztikus helyzet, akkor a „Kalandos tél” írása az volt.

Bár úgy nézhettem ki, mint egy emlékiratait író eszkimó és egy Bibliát másoló középkori szerzetes hibridje, mégis jól haladtam. Ennek ellenére nem végeztem márciusra.  Sokszor estem abba a bűnbe, hogy a megírt fejezetek legjobbjait csinosítottam tovább ahelyett, hogy céltudatosan törtem volna a regény finise felé. Hiába szorítottam magamat nagyobb fegyelemre, hiába húztam bele, egy regény alig-alig sürgethető.

Március 1. Nincs kész a regény.

Mindegy, mennyit írtam addig. Mindegy, hogy már csak pár fejezet hiányzik, ez akkor is kudarc, hisz augusztusban – a kettes porta előtti parkolóban – március elsejét tűztem ki. Nem tehetek úgy, mintha áprilisról lett volna szó. Ennek tudatában március másodikától még elszántabban dolgoztam. Tavaszodott már, de nem vettem róla tudomást. Napról napra melegedett, lassan zöldült, ám aztán fordult a kocka. Jól emlékszem – a kerek számok miatt.

Március 10-én reggel az udvarra lépve, tátva maradt a szám.

Éjjel – míg írtam – újra nagy hó esett. Lemértem: 10 centi. Ez nem is lett volna rendkívüli, hanem a hideg! Mínusz 10! Szóval március 10-én mínusz 10 fokban 10 centis havat lapátoltam. Mire végeztem, úgy véltem: ez a „Kalandos tél” ereje. Azért késik a tavasz, mert kések a regénnyel. Hólapátolás után új kávét főztem, és alvás helyett folytattam az írást. Másnap megírtam az utolsó fejezetet. Míg az elbeszélőm az utolsó oldalakon meghalt, addig a déli szél feltámadt, és órák alatt eltűntette a márciusi havat. Egy nappal később már trikóban sütkéreztem az udvaron, azzal az édes érzéssel, hogy írtam egy új regényt, de még ha szerkesztek is rajta még, most jó darabig nem kezd vibrálásba a monitor és végre a cérnakesztyűt is elégethetem.

Addig a tél volt a kedvencem. Azóta inkább az ősz és tavasz. Örültem akkor, hisz nyertem egy regényt, s nem tudtam még, hogy egy évszakot veszítettem. Nem bánom azt a telet, azt a regényt, de a hideget már alig viselhetem. Viselem, ha kell, de nehezebben. És most, hogy épp az a hófüggöny vonul a völgyben, mint akkor, arra gondolok: ezúttal valaki más dolgozik egy téli regényen. Mi mást tehetnék? Drukkolok, hogy mihamarabb végezzen. (2017. április)

---

Illusztrációk: Pixabay

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több “Legszebb emlékeim”

még több blog

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!