Inkább leszek magányban szabad
Tizenhat évesen a Zarathustrát olvasva Nietzschétől, aláhúztam egy mondatot:
„A teve azt szereti, ha jól megrakják.”
Ezt később felírtam több jegyzetfüzetbe is. Utóbb már azt gondolom, hogy nem szerettem, ha megraknak. Azért nem, mert ha a család, anyám vagy az iskola málházott fel, nem maradt hely és erő a saját batyumnak. Szerettem a terhet, a súlyos terhet is, de csak akkor, ha én választottam meg a málhát és az utat. Íme, a kamaszos önkény.
Ma hajnalban szokatlanul lassú vagyok, érzem, ahogy a szokottnál lassabban ver a szívem, lassabban kering a sokat látott vér bennem, mert jól megraktam magam, és a teve sem vágtat, amikor jobbról-balról annyit visz, amennyit csak lehet vagy annál is többet.
A dolgozószobám falára pár éve azt írtam:
„Szeretem, ha megkínálnak, de gyűlölöm, ha tömnek.”
Nem törlöm le egyelőre. Talán már sosem. Olyanná vált a világ, ahol már nem arról van szó, milyen opciók vannak, milyen lehetőségek és kérdések, nem kínálat van, hanem agresszív mondogalódás, és elvárás, imperatívusz mindenünnen. Nem arról beszélünk, hányfélét lehet gondolni ugyanarról a dologról, hanem csak arról, mi az egyetlen helyes álláspont egy-egy kérdésben. Ez halál. Ez nyomorúság. Ez nem kínálat. Liba az ember ebben a konstellációban, ahol tömik, tuszkolják, nyomják, csapatják fulladásig.
Szabad-e cukorral inni a kávét? Ezek életbevágó kérdések. Ma már nem lehet mellébeszélni. Igen vagy nem? Ki kell állnod. Színt kell vallanod, ha tetszik, ha nem. Cukorral iszod vagy nem? Eldöntendő kérdés. Szóval? Hagyjuk a rizsát arról, hogy lehet kevés cukorral, lehet sokkal, urambocsá mézzel, de még az is megeshet, hogy nem kávézol. Mindez mellébeszélés. Igen vagy nem? Ha pedig erre az egyszerű kérdésre nem adsz egyértelmű, lehetőleg gyors és határozott, megfellebbezhetetlen választ, gyanús leszel. Gyanús? Akkor még jól jártál. Inkább pária.
Nem kedvel majd valaki, aki kedvelhetne, és minden algoritmus kiábrándul belőled. Egy olyan korban, ahol ember és algoritmus lassan már egy.
Óvakodj attól, aki azt mondja: Nincs pardon ebben a kérdésben. Aki azt mondja: A vagy B, válassz! Aki azt mondja: Nem maradhatsz ki ebből ebben a helyzetben. Vedd észre: épp azt határozza meg, hogyan kell élned. Jó, ha tudod, manipulál, átejt, és a maga javára használ téged az, aki azt mondja, csak két választás, csak két válasz van. Ezzel szemben sosem volt olyan, hogy bármire is csak két válasz lett volna. Soha. Ezt tudja is mindenki a lelke mélyén, vannak erről egyéni és kollektív emlékeink, de most torkon ragadnak mindenkit, szétfeszítik a csőrünket, és ha nem mondunk önként és dalolva olyasmit, amit mások tegnap mondtak, letuszkolják rajtunk az épp legfrissebb kötelező tőmondatot. Akár keresztben is.
Szabad vagy – mondják, de ebben és ebben a kérdésben viszont nem vagy az. Nem lehetsz harmadik, negyedik utas, ki kell tűznöd a zászlót, punktum. Aki ezt mondja, soha egy pillanatra nem gondol minket szabadnak, nem is akarja, hogy bárki az lehessen. Neki kellene feltenni az eldöntendő kérdést: lehetek szabad vagy nem? Igen vagy nem? Ha nem? Akkor minden mindegy. Ha mégis, akkor miért is ne gondolhatnék egészen mást, mint akár az egyik, akár a másik, miért ne lehetnék harmadik, negyedik vagy százötvenhetedik utas?
Lassú, leterhelt és szabad vagyok.
Ne mondja meg nekem egyik szabad ember se, hogyan legyek én szabad. Ne mondja meg nekem egy lázadó se, hogy én miért lázadjak.
Ne gondolja senki, hogy megszabhatja, mikor, miért, hogyan tűzzem ki a zászlót. Ne gondolja egyik se, hogy nem veszem észre, hogy mindig valaki más várfokára kell odatűznöm. Jobb, ha tudja mindegyik: megvan a magam esze, áll még a magam vára. Nem szorulok rá az ő várára és az ő nagy eszére sem. Ne feszegesse a csőröm egy idomár se. Ne tömjön senki és ne hizlalja a májam senki a maga hasznára. Ne mondja meg egyik szabad fő se, miben mikor hogyan kell az ő szabadságát adjusztálnom.
Ha azt várja, hogy az ő szabadságát védelmezzem, először írja alá az enyémet.
Nekem szegezheti a kérdést persze bármikor: Hogyan iszom a kávét, cukorral vagy anélkül, de jó, ha tudja, gondolhatom azt is, hogy ehhez neki semmi köze. Úgy iszom, ahogy nekem tetszik. Élem az életemet is, ahogy tetszik, ahogy tudom, és ha kell, inkább éhezem, semmint olcsó kukoricával tömjenek, s minden nap a globális farm szüntelenül gágogó libája legyek, s csak arra várjak, hogy oly sok tömés, és májam oly sok hizlalása után mikor vágják át végre a torkom.
Inkább leszek magányban szabad, mint tömegben rab.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több blog
még több publicisztika
Ez kemény lett, de azt hiszem, hogy értem.
Szerencsére vannak néhányan, akik elfogadnak téged így, sőt, akiknek pont azért kellesz, mert olyan vagy, amilyen. Ezt ne feledd! Nem is kell, hogy megváltozz! Ők biztosan nem várják ezt el tőled.
Nos, ha tőlem valaki megkérdezné, hogy cukorral iszom-e a kávét vagy anélkül, akkor lehet, hogy ezt válaszolnám: Nem és igen. Mézzel. 🙂
🙂 🙂 🙂
Mézzel a legjobb! 🙂
Talán te is…? 🙂
Én néha cukorral, sok cukorral, néha keserűn, néha tejjel, néha nem. Sok függ attól, hogy mikor, hol, és milyen a kávé. És nyilván nem (csak) szó szerint a kávéra gondolok.
Én mindig kicsit lázadó voltam, nem viseltem el, ha megmondják a tutit, még most sem, egyik oldalról sem. Az ég se mindig kék, a fű se mindig zöld, vannak más színek, árnyalatok, na és mit honnan nézünk, az is nagyon fontos. 🙂
Ezt nagyon szépen összefoglaltad! 🙂
“Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! ….”
József Attila Levegőt c. verse jutott eszembe az írásodról, nagyon szeretem, próbálok eszerint élni, nem mindig konfliktusmentesen, de valamit valamiért, és ez nem kevés.
Amen!