Így lesz az ebihalból béka
Korábban nem rajongtam a békákért. Távol álltak tőlem, sőt, taszítónak találtam őket, és nem is gondoltam, hogy lehet őket szeretni. Pláne imádni. A legmaradandóbb békás élményem az volt, amikor gyerekkoromban, homokzás közben véletlenül rámarkoltam valami puhára, ami olyan volt, mint egy marék avar. Amikor kivettem, láttam, hogy egy béka az. Nagyon megijedtem, és sikítva dobtam el.
Idén azonban a hozzájuk való viszonyom radikálisan és mindörökre megváltozott. Az egész azzal kezdődött, hogy elmentünk a belvízhez terepfelmérésre. Fülsüketítő harsogás vett körül, mintha egy másik bolygóra érkeztünk volna. Sikerült lencsevégre kapnunk, ahogyan rendületlenül és kitartóan mondják a magukét, harsogják az üzenetüket a világnak még akkor is, amikor ott vagyunk.
Igaz, hogy a békakórus hangját már korábban is szerettem (az unkák első hallásra thétába ringattak), de akkor éjjel kezdtem igazán közel kerülni hozzájuk. Aztán ez folytatódott azzal, hogy összeszedtük az ebihalakat a kiszáradó erdei pocsétából.
Nagyon nem egyszerű a békasors,
ha egy kiszáradásra ítélt erdei pocsétában kezdődik. Hatalmas együttérzés ébredt bennem irántuk. Később elnéztem őket, ahogy a világról vajmi keveset tudva úszkálnak, mint a magzatok az anyaméhben, és napról napra egyre jobban szerettem őket. Olyan furcsa, hogy ők idekint élik át azt a változást, amit rengeteg más lény odabent, egy meleg test védelmében. Nekik az egész erdő, az egész világ az anyukájuk. És már egy kicsit én is annak éreztem magam.
Szerettem volna, ha boldogan és egészégesen nőnek fel, és szép, nagy, erős béka válik belőlük. Elképesztően érdekes volt végigkísérni a fejlődésüket. Amikor még kis ebik voltak, érezni lehetett a közelükben, ahogyan élik a teljességet. Ahogyan lebegnek az univerzum egységében, nem tudva jóról és rosszról. Nagyon cukik voltak, ahogy rárepültek az apró spenótdarabokra, és ahogy levegőt falatozva forogtak, merőlegesen a vízfelszínre. Nem tudtam betelni velük. Tegnap kerültek elém a róluk akkor készült képek és nosztalgia fogott el. Istenem, milyen kis picik voltak!
Ebben a fázisban azért nehéz volt elképzelni,
hogyan lesz ezekből a kis sejtecskékre hasonlító lényekből igazi béka. Aztán az egyik nap hatalmas meglepetés fogadott: néhányuknak kinőtt a lába. A csepp alakú testen icipici lábikók jelentek meg, szinte már mikroszkopikus ujjacskákkal. Ebben a szakaszban már nem fogyott annyira a spenót, ezért meg kellett néznem a neten, hogy mivel lehet megtölteni a bendőjüket. Azt írták, ilyenkor már fehérje kell nekik. Dobtam hát be nekik pici főttcsirke-darabokat, de ezt nem sikerült megenniük, noha próbálkoztak vele. A következő lépés a mikrózott szardínia volt (nem az olajos, hanem a fagyasztott változat). Úgy láttam, ezt sem eszik, de a spenótra még vissza-visszatértek. Ezután jött a szárított szúnyoglárva, ami szintén nem aratott osztatlan sikert, de mintha fogyott volna belőle. Abban bíztam, hogy az akváriumba be-bepottyanó rovarok is kiegészítésként szolgálhatnak.
Valahogyan csak megoldották, mert nőni kezdett a mellső lábuk is. Akkor tettem be nekik köveket, amire kiülhetnek. Nagyon örültek neki mindannyian, azok is, akiknek még csak hátsó lábuk van. Amikor kinő az első lábuk, akkor már figyelni kell, mert bármikor ki akarhatnak ülni a szárazra. A következő fázisban aztán elkezd visszafejlődni a farkuk. Ma az első breki ki is pattant, miközben más apró békák (sikeresen azonosítottam őket varangyokként a kis dudoraikról) is pattogzanak már. Nagyon öntudatosan közlekednek. Az elsőt az előszobában, a szőnyegen pillantottam meg, és azt hittem, egy nagy bogár. Aztán sorra jöttek a többiek.
Apropó öntudat:
nem vagyok benne biztos, hogy ezt jól érzékeltem, de mintha azzal, ahogyan nőttek, nőtt volna bennük a félelem is. Lehet, hogy nőtt az egójuk is? Ebihalként nem estek pánikba, ha az akvárium fölé hajoltam. De békaként már menekülnek.
Mindenesetre tudattágító élmény így valós időben végigkövetni, ahogy egy lény embrióból teljesértékű, önálló és kifejlett létezővé alakul. Annyira felfoghatatlan, hogy mindez „csakúgy“, „magától“ megtörténik, törvényszerűen, és mindig ugyanúgy, anélkül, hogy az embernek bármit is eszkábálnia kellene hozzá. Nem csoda, hogy angolszász iskolákban gyakori program az ebinevelés. Magyarországon nem lehet ilyesmit, mert a békák védettek, és nem szabad begyűjteni őket, hacsak nincs olyan vészhelyzet, amilyen itt is előállt. De akinek lehetősége van rá, érdemes egy természetes vízben végignéznie a fejlődésüket.
Az ember sok mindent megtanulhat,
megérezhet, megtapasztalhat közben. Mindenekelőtt megszülethet benne a békák iránti szeretet, ami korántsem automatikus. És ezáltal megszülethet benne a nagyobb elfogadás és szimpátia a nem tipikusan „cuki“ állatok iránt, akiknek nem olyan jó a PR-juk, mint például a mókusnak. Megszülethet benne a teremtés és/vagy evolúció iránti áhítat, amely komplex, élő entitásokat alakít ki a semmiből. És megérezheti, hogy a természetnek vannak szigorú és következetes törvényszerűségei, amik jók és jól működnek. Amikbe nem kell beavatkozni, amiket nem érdemes és nem szükséges elkezdeni barkácsolgatni. Mit is lehetne hozzátenni valamihez, ami ilyen tökéletes és imádnivaló kisbékákat teremt?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több béka
Szívmelengető írás:-)
De örülök! <3
Abban nem vagyok biztos, hogy eljutok valaha a békák imádásáig, de a megkedvelésüket nem tartom kizártnak. Nektek köszönhetően elkezdtek érdekelni! 🙂
Az ebihalaknak mikor fejlődik ki a látásuk? Nem lehet, Mara, hogy eleinte azért nem féltek tőled, mert még nem láttak? Később viszont már igen.
🙂 🙂
Én se gondoltam soha, hogy egyszer itt fogok tartani. 😀
Nahát, az nagyon jó kérdés, ez eszmbe sem jutott, hogy nem látnak. A net azt írja amúgy, hogy látnak. De majd utánanézek részletesebben is, mert elég érdekes infók merülnek itt fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan változik a látásuk a fejlődésük során, hogy alkalmazkodjon a vízi életből a szárazföldi életbe való átmenethez.
Biztosan ismered a viccet, aminek az a poénja, hogy “Nem vak ez a ló, hanem bátor!”
Ez is eszembe jutott. 😀
De az igaz, hogy a szemük víz alatti látsára fejlődött ki, szóval nem tudom, hogy engem tényleg láttak-e…