Hálózatok csapdájában | A természet és az internet hálózatai
Egy pillanatra felvillan egy organikus és demokratikus rendszer kiépítésének lehetősége, amely összekapcsolódva a természet hálózataival, soha nem látott szabadságot és életminőséget biztosíthatna
Tudom, sokan irtóztok a békáktól, de azt kérem tőletek, hogy ezúttal „csak” az élni akaró lényt lássátok!
Ahogy a vicc mondja: Két csiga beszélget az országút árokpartján. Kérdezi az egyik: „És mi újság a túloldalon?” „A túloldalon? Ja, oda születni kell!”
Másfelől ez nem vicc. A természet maga a folytonosság. Még ha radikálisan különböző területek váltják is egymást, átmenetek sokaságát találjuk a különböző élőhelyek között. Ez a fokozatosság – amivel például egy erdőöv átmegy erdős sztyeppbe – teszi lehetővé a Föld élőlényeinek szabad mozgását, s hogy megtalálhassák a számukra legkedvezőbb területeket.
A természet csupa átjáró.
Hálózat, ám igen nehéz elképzelni, mennyire komplex és szabad hálózat. Utak, folyosók tízmilliárdjairól beszélek. Ha mi építünk utakat, két út találkozása mindig probléma, s megoldására szabályokat kell alkotnunk. Néha teljesen kiküszöböljük, ott például, ahol felüljárókat építünk. Ott egymást keresztező utakon is lassulás, akadály nélkül haladhat a forgalom. Az ember hálózatai – bár vitathatatlanul komplikált hálózatok – többnyire egydimenziósak; tiltó táblák, lámpák, korlátozások adják biztonságos működésének alapját.
A természet hálózatait úgy kell elképzelni, mint egy a mienkénél milliárdszor bonyolultabb úthálózatot, ahol azonban kereszteződést alig találni, annál több felül- és aluljárót. A természet nagy csomópontjaiban több ezer út is találkozhat, és ez több ezer felüljárót jelent, s mindegyik úton lassítás nélkül halad a forgalom.
Az ember egyetlen esetben hozott létre ehhez hasonló szabad áramlást: az interneten.
Itt nem kell lassítanom azért, mert keresztezem mások útját. Nagyszerű, hogy ez a hálózat a természet rendszereit modellezi, ugyanakkor szánalmas és életellenes, hogy ez csupán virtuális hálózat. Valószínűleg sosem leszünk képesek felépíteni egy olyan civilizációt, amely a fizikai valóságban adja meg a korlátlan mozgás lehetőségét és jogát bárkinek. Ha arra a régi mantrára gondolnánk, miszerint előbb-utóbb megoldunk mindent, vegyük elő a 20-30 éve forgatott sci-fiket: ezek a filmek jól tükrözik, hogy fejlődési-potenciálunkat milyen mértékben lőttük fölé már akkor is. Méghozzá durván. De van ennél nagyobb gond is.
Lesúlyosabb tévedésünk, hogy saját hálózatunkat a természetes hálózatok ellenében építjük ki. Ha valóban érettek volnánk, rég rájöttünk volna, hogy valódi hatékonyságot a természeti hálózatok integrálásával érhetnénk el.
Az a tapasztalat, amit egy virtuális hálózat, az internet megjelenése jelent, odavezethetne minket – még ha lassan is –, hogy tényleges hálózatainkat is az internethez hasonlóan szabad és átjárható hálózattá fejlesztjük. Ám pillanatnyilag épp az ellenkezője történik. Az internet egyre inkább médiává válik, és egyre inkább az egyszerűsítés, a manipulálás vagy nettó érvényesülés színtere.
Vagyis nem korábban kiépített hálózataink kezdik felvenni az internet nyújtotta koplexitást, inkább fordítva: az internethasználat egyszerűsödik az útvonalhálózatok szintjére.
Egy pillanatra felvillan egy organikus és demokratikus rendszer kiépítésének lehetősége, amely összekapcsolódva a természet hálózataival, soha nem látott szabadságot és életminőséget biztosíthatna, ám ahogy a természeti világ felosztása megtörtént – a történelem során többször is – úgy a virtuális tér is felosztásra kerül.
Hozzászokunk ehhez is. Észrevétlenül. Nem is gondolnánk, hogy a legártatlanabbnak tűnő, fizikai térben létrehozott objektumaink miként rontják le a természet gigászi rendszereinek átjárhatóságát.
Természetesnek vesszük, hogy sztrádák, kerítések, légkábelek, árkok, csatornák, vasútvonalak, légifolyosók hálózata szab milliárdnyi darabra évmilliók alatt tökéletesre csiszolt, komplex rendszereket. Megszűnnek az átmenetek, az átjárók. A hatalmas, szabad tér mozaikokra hullik szét. A természet folytonosságra, átmenetekre épülő rendszere akadálypályává, csapdák sorozatává silányul.
Háromezer éve egy béka nyugodt szívvel ugorhatott bele bármelyik vízbe. Igazán ritka az olyan természetes víz, amiből nincs kiút.
Régen a víz számukra annyit jelentett: élet.
Nem tudják, hogy ma már azt is jelentheti: halál.
Működésünk modelljét láttam 2017 tavaszán a Bükki Nemzeti Park egy halneveldéjében. A betonmederben vasrács tartja meg a szaporításra szánt halakat. Ugyanez a rács teszi lehetetlenné, hogy a gyülekező békák továbbjussanak. A békák jól tudják, merre kellene menni és a rácson gyülekeznek. Néha próbálnak felkapaszkodni rajta, többnyire azonban csak bámulnak a szaporodóhely irányába.
Csodás, hogy az ember más fajok tenyésztésére és hálózatépítésre is képes, de amikor egy csapdába került béka fásultan bámul át a rácson, a saját fajtánk egész történelme néz farkas szemet velünk.
Légy oly kedves oszd meg másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’
még több publicisztika
még több vadon
Ez a fotó még mindig megrendít.