Vergilius, a költő, aki futva menekült a rajongók elől | Szerb Antal tollából
Előző fejezet
Második fejezet
Különösen Vergiliusban* a latin világ legreprezentatívabb költőjében.
Vergilius metafizikai középpontja éppen ez a tudatos aranykoriság. Mindjárt pályája elején megírta leghíresebb költeményét, a IV. eclogát, amely egész életművének alapérzését fejezi ki.
Ebben a versben egy gyermek közeledő születését ünnepli, akivel egy új világkor hajnalodik fel, Magnus ab integro saeclorum nascitur ordo. A harcok véres vaskora elmúlt; a föld önként hoz már gyümölcsöt, a báránynak nem kell félnie az oroszlántól, a vipera meghal és Kelet balzsama magától terem meg a mezőkön.
A kereszténység jámbor századai ezt a verset Krisztusra vonatkoztatták, kinek születését néhány évtizeddel előzte meg. A modern kor kritikája természetesen kikezdte ezt a hiedelmet. Az udvaronc Vergilius — mondták — bizonyára valami előkelő gyermek születését akarta csak alkalmi költeménnyel megünnepelni és megrendelt lelkesedésében egy kicsit elvetette a sulykot.
De a legújabb vallástörténet kutatásai vissza helyezték a költeményt prófétikus méltóságába. Vergiliust már a keleti vallások messianizmusa érintette, mikor eclogáját írta, keleti tanok hatása alatt csakugyan hitt az eljövendő új világkorban, a földre visszatérő Szűzben és így csakugyan a kereszténység előfutára volt.
Ezúttal a jámbor századok ösztöne bölcsebben tudta az igazat, mint a könnyen ítélő Felvilágosodás.E nélkül a messiási hit nélkül nem is lehet Vergilius költészetét megérteni, ez az éltető középpontja, ha ezt kivesszük, hideg és csinált „mű“-költészet marad.
Maecenas, ez a páratlan kultúrpolitikus, korán megérezte Vergiliusban az új kor választott költőjét. Senecától tudjuk, hogy Maecenas különc volt, megvetett és mellőzött minden szertartást és konvenciót, a Fórumra eltakart fővel jött, mint a menekültek a színdarabokban, kinyitott tunikában bíráskodott és a legszörnyűbb polgárháború idején is csak két heréit kísérte az utcán.
Vergiliust, úgy képzeljük, nem nagyságáért szerette, hanem újszerűségéért, a vergiliusi hangért. Bevezette Octavianus, a későbbi Augustus környezetébe és gondoskodott róla, hogy zavartalanul élhessen költői munkásságának.
Vergilius bőségesen kifejezte háláját jótévői iránt.
Mégis hiába gúnyolódik száz évvel később Martialis, hogy ő is lett volna akkora költő, mint Vergilius, ha megtalálta volna Maecenasát, hiába mondják, hogy Vergilius Augustus parancsára kész lett volna a szakácskönyv receptjeit is hexameterekbe szedni.
Igaz, hogy költeményeinek tárgyválasztásakor követte pártfogóinak kívánságát, de ez a kívánság nem egy akárki úri szeszélye volt, hanem a legmagasabb korszellem követelménye. Ha Augustus arra vágyott, hogy Vergilius költészetében dicsőüljön meg, ez csak Augustus díszére válik; finoman mondja Sainte-Beuve: „mint király és a birodalom feje nem fogadott el koronát, inkább akart koronát Vergilius kezéből.“
Első nevezetes műve pásztori költeményeinek gyűjteménye, a Bucolica. A verseket az őket kódex címlapja után eklogáknak is nevezik.
Theokritos múzsája szólal meg bennük latinul, pásztorok versengenek, epekednek, andalognak ezekben a versekben. Pásztorok, akiknek a valóságos juhászokhoz még kevesebb közük, mint alexandriai kartársaiknak.
Vergilius pásztori táját nem is lehet helyhez kötni, bár otthon van a mezőkön és ligetekben, hiszen földművesek ivadéka. De (talán éppen ezért) mérhetetlenül távol áll tőle minden paraszt-naturalizmus, népiesség. Verseiben álom-tájat rajzol, az aranykor egyik vidékét, azt a valóságtól független pásztor-birodalmat, amelynek első utazója Theokritos és ahová későbbi korok költői oly sokszor zarándokolnak el.
A Bucolicát a Georgica követte, a földművelésről és állattenyésztésről szóló tanköltemény. Tárgya nagyon gyakorlatias, mégsem költőietlen, itt is segíti a költőt igazi, gyermekkori emlékeken táplált természet közelsége, mint a Bucolicában és ért hozzá, hogyan kell nemzeti, vallásos, fantasztikus és személyes mozzanatokkal átlelkesíteni a hideg műfajt.
A tudósok szerint Augustus és Maecenas propagandairatnak szánták a Georgicát, hogy a nagy földosztásnál letelepített veteránokat kioktassa és munkára serkentse, vagy pedig hogy ellensúlyozza az oly modern, de már akkor is érezhető veszedelmet, a falusi népnek a városba való özönlését.
De a latin költészet elit-költészet volt. Nehéz elképzelni, hogy Augustus annyira naív lett volna, hogy azt higgye, ez a nemesen stilizált költemény nagyon meg fogja rendíteni a kiszolgált őrmestereket és a külvárosi proletariátust. Inkább úgy képzeljük, hogy Augustus köre, mint minden abszolutizmus, a falut többre becsülte a városnál, és Vergilius, a hivatalos költő, ennek a beállítottságnak adott ki fejezést költeményében.
Vergilius lassan érett meg fő-művének, nemzeti eposzának megírására.
Már a Georgicában bejelenti, hogy meg akarja énekelni Augustus Caesar dicsőségét. Ezért választja eposza hőséül Aeneast: homérosi hős, de őse is egyben a Gens Iuliának, amelyből Iulius Caesar és Augustus ered, tehát személyében egyesíti a legnagyobb görög múltat és a legnagyobb római jelent.
Aeneas az égő Trójából menekülve, hosszú tengeri bolyongás után Karthágóba érkezik, Didó királynőhöz. Itt elmondja Trója elestét. Didó szerelmes Aeneasba, de ennek isteni parancsra tovább kell mennie: Didó öngyilkos lesz. Aeneas Itáliába ér, lemegy az Alvilágba, ahol a még meg nem születettek közt látja leendő nagy ivadékait.
Eddig a költemény az Odüsszeiát követi (I—VI. ének), innen kezdve (VII—X II. ének) pedig az Iliast. Aeneas Latiumba ér, hosszas harcok után legyőzi ellenfelét, Turnust és letelepedik Latiumban.
A tartalomból is látszik, Vergilius mily messzemenően követte mesterét, Homéroszt. Túlságosan is, a mai olvasó úgy érzi: fárasztó, hogy Anchises emlékére versenyjátékokat rendeznek, mint Achilleus Patroklos sírja fölött. Fárasztó, hogy Aeneas is kap pajzsot Vulcanustól és hogy meg kell tudnunk minden részletét. Ál-naivitás, hogy Venus szépséget lehel az amúgy sem jelentéktelen külsejű Aeneasra, mikor az Didóhoz megy bemutatkozni.
De mélységesen félreismeri a klasszicizmus lényegét, aki azt hiszi, hogy Vergilius azért követi Homéroszt, mert magától nem tudna ekkora művet alkotni. Vergilius követte Homéroszt, egyrészt azért, mert úgy gondolta, hogy Homérosz az emberiség régibb aranykorában élt és a Homérosz-reminiszcenciákkal az olvasóban aranykori hangulatot akart felkelteni.
Másrészt mert aranykori lelke a szabályosat, a tökéleteset kereste, az eposzban pedig Homérosz a nagy szabály. Harmadszor pedig, és legfőképp, hódolatból utánozta. Egyik modern méltatója, a Stefan George köréhez tartozó Walter Wili kitűnően mondja vele kapcsolatban: „az utánzás a pietás, a kegyelet leplezett alakja“ .
Amikor Vergilius szóról-szóra átfordít művébe egy homéroszi sort, nem szabad úgy felfogni, mintha titokban elcsent volna egy görög kincset, hogy önmagát ékesítse vele: hiszen a homéroszi sort minden olvasója éppoly jól ismerte, mint ő. Nem szabad azt gondolni, hogy nem tudta volna ugyanazt saját szavaival könnyebben, esetleg szebben is elmondani.
Ellenkezőleg, Vergilius gyakran kerülőt tesz, hogy egy homéroszi sort elhelyezhessen. Ilyenkor bizonyára arra volt büszke, hogy sikerült az idegen anyagot ügyesen beleilleszteni költeményébe. Az utánzás, mint kegyelet: minden klasszicizáló művészet lélektani kulcsa.
Van ezeken kívül még egy oka is annak, miért ilyen tudatosan szekundaer, kegyelettel tanítványi; magatartása a római nemzet hivatásáról alkotott felfogásából is következik. Mások (a görögök) — mondja
— ügyesebbek a művészetekben és mesterségekben; a római nép hivatása:
Turegere imperio populos, Romane, memento
Parcere subiectis et debellare superbos.**
Az Aeneis görög művésziség és római hivatástudat szintézise. Eleven középpontjában a római nép istenektől, végzettől rendelt és Augustus uralma által teljesedésbe menő küldetése áll. A hivatás: megteremteni a világbirodalmat és rajta keresztül megvalósítani a Pax Romanát, földre hozni az aranykort. Nemzeti költő sosem volt nemzetfölöttibb Vergiliusnál.
A római nép hivatását Vergilius a vallás parancsaként élhette át.
Ha tökéletesen ismernők a római szertartásokat, ha tudnók, a római olvasóban a vergiliusi sorok milyen szertartási szövegek emlékét idézték fel, az Aeneist talán nem is nemzeti, hanem inkább vallási eposznak kellene tartanunk.
A kultikus mozzanatok nagy száma így is szembetűnő. Aeneas állandóan vallási előírásokat teljesít, ezzel érdemli meg egyáltalán nem hősies és nemzeti epithétonját: Pius Aeneas, a kegyes. A vergiliusi istenek sokkal távolabbiak, sokkal méltóságteljesebbek és erkölcsösebbek, mint a homérosziak. Még Venus is tisztes matróna, fiáért aggódó anya itt — viszont sokkal parancsolóbban avatkoznak bele az emberi sorsok alakításába.
Vallási jellegű a költemény sajátosan latin, nem-tragikus végzet-atmoszférája is: a végzet nem könyörtelenül lecsapó sors, hanem jóslatokkal és isteni parancsokkal előírt hivatás, amelyet teljesítenek, mennyei útiterv.
Aeneas nem alapít nemzetet, hiszen az eposz végén Iuno, a latinok védőistenasszonya, kötelező ígéretet kap, hogy Aeneas és vitézei feladják görög mivoltukat és beolvadnak a latinságba. Aeneas tette az, hogy Itáliába hozta Penateseit, házi isteneit és ezzel egy magasabbrendű, szellemibb vallást alapított Itália földjén, megteremtve a kapcsolatot a görögség apollinikus magaslataival.
Tuus iam regnat Apollo, (Már a te Apollód uralkodik) mondja a költő az aranykort megjósló IV. eclogában.
Venus és Apollo, a kék szépség és a fehérmárvány szellemiség, ezek Augustus császár istenei. Cicero vallási tárgyú tanulmányaiból tudjuk, mily hűvösen állt szemben a köztársaság intellektuelje a római vallással: tiszteletreméltó és politikai okokból fenntartandó régiségnek tartotta. Augustus alatt a római vallás újjászületett.
Az aranykor nem valami gyakorlatias négy vagy ötéves terv; a Pax Rontana csak akkor valósítható meg, ha békét kötnek a kozmikus hatalmakkal is. Ez a megújuló vallásosság az Aeneis legfontosabb szellemi háttere.
Ezt ma már csak eszünkkel közelíthetjük meg; de Vergilius költőisége ma is közvetlenül szól, lélektől lélekhez. Közvetlenül szól hozzánk mindaz, ami romantikus Vergiliusban: a tengeri kalandok, az alvilág sejtelmessége, Didó tragikus szerelme és az egész művet átlengő névtelen bánat és nosztalgia.
Az Aeneis három idő-síkban játszódik le, a jelenen mindig keresztülcsillan a múlt és a jövő, ahová elvágyódik a lélek. Sainte-Beuve a VIII. éneket szerette legjobban: Aeneas eljut arra a földre, ahol egykor majd Róma fog állni. Most még békés gulyák legelnek a majdani Fórum helyén, vadon födi a később aranyló Capitoliumot. Az emberen átborzonganak a századok: eljön a kor, amikor a Fórumon újra gulyák legelnek, Campo Vaccino, marhalegelő lesz a neve a közép- és újkor sok száz éven át.
„Sunt lacrimae rerum et mentem mortalia tangunt …„*** Vergilius szó-mágiája felkelti a dolgokban alvó kifejezhetetlen szomorúságot, a személytelen közös bánatot. Gyengéd és hű Vergilius, a szépség törékeny voltát nála jobban senki sem tudja, ki felejthetné el, aki iskolás korában már tudott verset olvasni, Nisus és Euryalus barátságát és szép fiatalságát, amint halálba fut…
Ha a költő nagyságát szavainak tökéletessége határozza meg, Vergilius a legnagyobbak közé tartozik.
A hagyomány szerint Vergilius beteges, vidékiesen félénk, „szűzies” természet volt, elfutott, amikor a járókelők az utcán felismerték és ovációkban részesítették — mégis az istenek kedvencei közt a helye, Szophoklész és Goethe társaságában, ő is, mint azok, egy kultúra felmagasztosult, tiszta és derűs déli órája, szavakba ömlő aranykor, csengő Pax Romana. Eszmei mélység, széles valóságlátás, eksztatikus lendület nem az ő területe; de szavai a legszebb nyelv legszebb szavai. A latin szépség benne teljesedik ki.
Az utókor minden antik költő közül őt tisztelte a legjobban. Már a császári Róma egyébként oly racionalisztikus emberei is legendát fűztek köréje: születését csodás jelek előzték meg, mint az isten-császárokét; születésnapja ünnep volt a költők számára. A középkorban, amikor az antik költőknek még a nevét is elfelejtették, az ő legendája nőttön-nőtt: nagy varázsló lett, aki bűvös tudománya segítségével megjósolta Krisztus születését.
A középkori szellem nagy összefoglalója, Dante, őt választotta vezéréül misztikus útján, mert neki köszönhette, mondja, a szép stílust, amely legfőbb büszkesége. A humanizmus újra felfedezte művét, a francia klasszicizmus elméleti alapvetője, Scaliger kimondta, hogy Homérosznál is sokkal tökéletesebb és ettől kezdve, különösen a latin nemzetek számára, ő a költő pár excellence, máig is.
A nemlatin országokban a preromantika forradalma megtépte nimbuszát. 1770 és 1790 közt, amikor az angol és a német szellem függetlenítette magát a latin szépségideáltól, újra összehasonlítják Vergiliust Homérosszal és az összehasonlítás ezúttal Homérosz javára dől el.
A kérdésben nemcsak a latin és a germán szellem áll szemben egymással, hanem a költői értékelés legfőbb problémájáról is szó van. Homéroszban látják a természetes, népi költőt, az udvari, mű-költő Vergiliusszal szemben. Ösztön és tudat, romantika és klasszicizmus harca ez.
Folyt. köv.
** Emlékezz meg, római, a te dolgod uralkodni a népeken, kímélni a legyőzötteket, a gőgösöket pedig harccal leigázni.
*** Van a tárgyaknak könnyük és a múlandó dolgok a lélekhez érnek.
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: MEK | Illusztrációk: Pixabay
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
sajnálom, hogy olyan hiányos a latin műveltségem (is)
Csodás az a kisfilm az Augustus kori Rómàról, a Fórum Romanumról. Köszi Sasszem.
De Sasszem sorozata nem jó egy kis pótlásra? 🙂 🙂
Dehogynem, abszolút!
Akkor hallgassuk is. 🙂
https://www.youtube.com/watch?app=desktop&v=FjlsGvBW5e4
köszi, Edit.
Köszi! 🙂
Vajon milyen érzés olyan városban élni, mint Róma, ami tele van letűnt korok emlékeivel. Sosem bírtam az antik dolgok között lenni, pl. az antik bútorokat sem szeretem. Szép dolog az emlékezés meg a múlt, de én mindig úgy éreztem agyon nyom. Az is milyen érdekes, hogy az elegancia meg a tudomány , a műveltség mindig ilyen épületekhez bútorokhoz, hatalmas mahagóni íróasztalhoz társul, no meg a rengeteg aranyfeliratos lexikonhoz meg könyvhöz a roskadásig tele zsúfolt polcokon. Volt egy barátom aki a szemétből is kiszedte a régi bútorokat, örökké a bolhapiacot járta és fantasztikusan felújított mindent az eredeti formájába. Gyógyszerész volt amúgy és ez volt a hobbija. Kaptam tőle egyszer egy gyönyörűen felújított biedermerier kerevetet, tudjátok amin az úriasszonyok ledőltek pihenni amikor fájt a fejük:-))))Azt sem tudtam, hogy szabaduljak meg tőle, aztán egy öreg professzor barátom hála az égnek elvitte , neki ajándékoztam. Visszatérve Vergiliushoz, bele hallgattam a videóba, választékos szép stílus- nekem már nincs türelmem nagy lélegzetvételű magasztos dolgokat olvasni. Egyebekben kitűnő összefoglaló. No persze az is bejön itt amit Centauri írt egyszer, ki az igazán művelt ember.