Ha volt valaha boldog békeidő és aranykor, akkor ez volt az! | A római irodalom aranykora
Előző fejezet
Második fejezet | Az aranykor | A nagyok – első rész
A köztársaság elesett Philippinél és az actiumi győzelem Octavianust, a későbbi Augustus császárt, a világ urává tette. A szabadság elveszett — de vajon csakugyan szabadság volt az, ami elveszett? Caesar előtt egy kisszámú gőgös arisztokrácia uralkodott Rómában és egy kis városköztársaság testére szabott törvényekkel próbált kormányozni egy végtelenné nőtt, ezerfajú birodalmat. Itt a monarchia végeredményben a nép és az észszerűség győzelmét jelentette.
A szabadság elveszett, de helyette megszületett a Pax Romána. Ianus templomát becsukták és a világ Augustus hosszú uralkodása alatt olyan zavartalan békében élt, amilyent azóta csak egyszer látott; 1871 és 1913 között.
Augustus korát az utókor egybehangzó véleménye (az egy Mommsent kivéve) a római irodalom aranykorának és az egyetemes irodalom egyik legragyogóbb fejezetének tekinti. A monarchikus állami és társadalmi berendezkedés természetesen igen erős nyomot hagyott az irodalmon, pozitív és negatív szempontból egyaránt. A köztársaság uralkodó műfaja, a szónoklat elvesztette jelentőségét, helyette elsőrangú fontosságúvá nőtt a költészet — az utókor végeredményben csak örülhet ennek az átalakulásnak.
Az aranykor költői kivirágzásának társadalmi alapja a patronátus.
A császár és köre, különösen Augustus nagy „kultuszminisztere”, a fogalommá dicsőült Maecenas, barátságába fogadta a kor legkülönb költőit. Ezzel — praktikus rómaiak lévén — gyakorlati célokat is követtek: Augustus impériumának elméleti alapjait akarták irodalmi úton propagálni. De azt hiszem ez a praktikus cél inkább csak ürügy volt önmaguk előtt: Augustus és Maecenas maguk is literátorok voltak és „keblük istenének” hódoltak avval, hogy hatalmukat az irodalom pártolására használták fél.
Horatius önéletrajzi jellegű költeményeiből tudjuk, mennyire minden szertartás nélkül, mennyire baráti módon érintkezett Augustus és Maecenas a kor költőivel, akiket származásra, rangra való tekintet nélkül, tisztán tehetségük alapján válogattak maguk köré.
A római aranykor költészete lényegében mégis éppoly udvari jellegű, mint az Erzsébet-kori angol, a klasszikus spanyol és francia, és a goethei költészet. A nagy monarchiák tagadhatatlan előnye az, hogy a költő itt nem függ a közönségtől, amely még leginkább elit formájában is csak közönség és közönséges. Nem függ kis urak szeszélyétől, hanem a legnagyobb úr szolgálatában áll és rajta keresztül azt a nagy eszmét szolgálja, amelynek megtestesítője az uralkodó.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a költőknek nem volt közönségük. Az augustusi kor közönsége nagyon erősen érdeklődött a költészet iránt. A költők műveit hatalmas könyvmásoló cégek díszesen kiállított pergamentekercsekre másoltatták, a hosszabb szövegek 6—8 méter hosszú kistekercsekre, „könyvekre” oszlottak. A könyveket a Fórum körül elhelyezkedő könyvkereskedők hozták forgalomba. Az irodalmi élet külső formái alig különböztek a maitól.
Az aranykor, amelyet Augustus császár a földre készült hozni, az élet más területein csak töredékesen valósult meg, de az egykorú költészetben valóság lett a császári álomból. Augustus korának költészetét nemcsak azért nevezhetjük aranykornak, mert értékben első, mint az arany, hanem azért is, mert két legnagyobb alkotójában, Vergiliusban és Horatiusban, költészetté finomulva csakugyan megint földre szállt a legendák ősi aranykorának magasztos harmóniája.
Különösen Vergiliusban* a latin világ legreprezentatívabb költőjében.
Folyt. köv.
* Publius Vergilius Maró szül. K r . e. 70-ben Mantua mellett, tehát ő is északitáliai, mint Catullus. 41-ig apja majorságán él. A földet elkobozzák Caesar veteránjai részére, de Asinius Pollio felismerve a költő tehetségét, kieszközli, hogy visszaadják. Ettől kezdve nagyobbára Nolában és Nápolyban él, nagy visszavonultságban. Az Aeneisen 30-tól 20-ig dolgozott. Befejezése után keleti tanulmányútra indult, útközben megbetegedett és Brundisiumban halt meg Kr. e. 19-ben.
A Pax Romana alapelve az volt, hogy Róma sehol sem szólt bele a provinciák vallási, gazdasági és törvénykezési életébe. Meghagyta a helyi elitet és a társadalmi struktúrákat. Alacsony adókat vetett ki a provinciákra (maximum 2,5%-ot), ez fedezte a római közigazgatás és a megszálló csapatok költségeit. Róma a világkereskedelemből akart komoly haszonra szert tenni, ehhez pedig béke kellett. (Wikipédia)
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Illusztrációk: Wiki
Kedves olvasó,
lépj be a Klubba ITT, hogy elérhess minden támogatói tartalmat! Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha másként szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több irodalom
Durva ezt olvasni mostanság. Sokan a fél karunkat odaadnánk egy békeidő feléért, sőt: negyedéért is. A Pax Romana egy durván 200 éves nyugodt, felívelő és termékeny időszak volt, máskor viszont a történelem ugyanilyen hosszú kaotikus és véres időszakokat szült. Ha feltesszük a kérdést, mi áll most előttünk, egy új Pax Romana vagy egy kétszáz éves káosz, nem sokat töprengenénk a válaszon: egyéretelműen az utóbbi.
Nem állítom, hogy naponta, de hetente biztosan eszembe jut, hogy bár alapjaiban elégedett vagyok az életemmel (a sorsommal?), mert hisz egy ilyen értékelésnél figyelembe vesszük a körülményeket is, nem mindegy ugyanis, hogy két lábbal vagy mankóval futjuk a maratont, de azért születhettem volna egy jobb időszakba is, amikor nem egy alapból is dilis, később egészen megőrülő populációban kell valamiféle pályát befutnom és beteljesíteni a sorsomat. Lassan ki kell mondanom: olyan korba születtem, ahol a magamfajta csak gúzsba kötve táncolhatott; és olyan korba, ami nem képes megállni a lejtőn.
Ugyanakkor ez a kor az enyém, ezt ismerem és szeretem (és gyűlöm) a leginkább. Ez a kor a valódi otthonom, még ha az űrből küldtek is.
Ugyanakkor ez a kor az is, amelynek végén láthatok még néhány értelmes és érzelmes embert egymásra találni egy következő kor másnaposságtól imbolygó reggelén.
„Durva ezt olvasni mostanság. Sokan a fél karunkat odaadnánk egy békeidő feléért, sőt: negyedéért is. A Pax Romana egy durván 200 éves nyugodt, felívelő és termékeny időszak volt, máskor viszont a történelem ugyanilyen hosszú kaotikus és véres időszakokat szült. Ha feltesszük a kérdést, mi áll most előttünk, egy új Pax Romana vagy egy kétszáz éves káosz, nem sokat töprengenénk a válaszon: egyéretelműen az utóbbi.”
Muszáj volt kimásolni, mert annyira egyetértek.
’89-ben tele voltam reménnyel…
Ugyanez. (A legutóbbi „legszebb emlék” 1990/91 környéke!) Bár azért akkor is kritikus voltam. Azt mondtam kilencvenben Goblinnak, hogy a kommunizmus egyik legsúlyosabb bűnének azt gondolom, hogy hatalmas piacot konzervált a kapitalizmus számára. Így bár az egyik rossz rendszer megbukik, a másik rossz rendszer haladékot kap. Vagyis akkor sem volt felhőtlen az örömöm, és akkor sem voltam derűlátó; úgy gondoltam, hogy a kapitalizmus sem fog valódi megoldást hozni (nem is hozott szerintem), de azért igen, pár évig mégis emberibb volt a lépték a temérdek nehézség és szegénység ellenére is (mert óriási szegénység volt és munkanélküliség; volt időszak, amikor én is szó szerint éheztem és lefogytam 48 kilóra!). Ennél több jót azonban én nemigen tudok elmondani. Sajnos nem tudok egyetérteni azokkal, akik azt mondják, hogy ez kezdetben egy sikertörténet volt. Nem volt az.
Mélységesen elszomorít, ha valaki éhezik. Hol van a család ilyen helyzetben aki átsegít a nehéz időkön? Ételt és hajlékot- tartja a mondás- ez alap mindenkinek. No persze vannak akik inkább éhen halnak de akkor sem kérnek. Pedig az nem gyengeség, hanem túlélés. Éppen tegnap beszélgettem valakivel, hogy az én X-s generációm, meg a gyerekei, meg most már azoknak a gyerekei is 70 évet leéltünk itthon békében- , ha 56-tól számolom, mégis vannak akiknek nincs hol lakni vagy nincs pénzük ételre- nem lehet mindent a rendszer hibáira fogni. Hiszem, hogy okos kompromisszumokkal és alkalmazkodással még ha be is kell néha olyasmit nyelni amivel nem lehet egyetérteni, lehet találni olyan munkát amiből van étel és hajlék. A szuper tehetségek, meg a fogyatékosok sajnos kipörögnek minden honnan- ezt szociológus mondta és én is így tapasztaltam.
Nem véletlenül írtam ’89’-et Cen’…