Valóban felesleges a madarak etetése?
Sokan találkozhattak azzal a szakértői véleménnyel, mi szerint a madarak etetése valójában „csak” a mi örömünket szolgálja. Érthetetlennek találom az efféle posztokat több okból is. Egyrészt – ha már szakmai szervezetek mondanak ilyesmit – szakértői szempontból is téves ezt állítani, másrészt
azt a trendet hozza be a madáretetéssel kapcsolatosan is, ami széles körben dívik; vagyis legyen szó bármiről, kell mondani valami „földre rántó szakszerűt”.
Ráadásul ökológiai szempontból ezek a szakértők adósok maradnak néhány kemény ellentmondás feloldásával. Hogy csak egyet emeljek ki; az is agyonkampányolt téma, hogy miért káros a vízimadarak etetése. Az egyik érv épp az, hogy az etetőhelyeken gyülekező madarak (főként hattyúk) között járványok pusztítanak, és akkor sem vonulnak el, amikor azt megtehetnék. Rendben.
De amennyiben ez igaz, akkor a vízimadarak etetésének terjedésével párhuzamosan miként képes a bütykös hattyú töretlen állománynövekedésre?
Hisz amennyiben az etetés káros, annak az állomány csökkenését kellene maga után vonnia. De nem ezt látjuk. Akkor mégis mi a helyzet? Miért kell annyira óvni mindenkit az etetéstől?
Csak annyit akartam jelezni ezzel, hogy még az első olvasásra relevánsnak tűnő figyelmeztetések sem mentesek ellentmondásoktól. De maradjunk most a téli madáretetésnél!
Szeretném összeszedni a legfontosabb alapvetéseket ebben az ügyben és olyan példákat, melyek azt igazolják:
igenis jelentős segítséget nyújtunk a madarainknak!
Madáretetés | Milyen a madáretető ember?
A madarat etető ember nyitott és figyel másokra. Ablaka nem elválaszt a külvilágtól, hanem kilátást biztosít. A madarat etető ember önzetlen, hisz soha semmit nem kap cserébe. A madarat etető ember univerzális nyelvet beszél, és tökéletesen érti, hogy a köszönet a madarak jelenlétében van.
Három „ellenvetést” olvasni madáretetés ügyben:
- Madaraink maguktól is találnak elegendő élelmet.
- A természetellenesen nagy állománysűrűség növeli a madarak közötti fertőzések kockázatát.
- Kedvezőtlen körülményekre a madarak elmozdulással, elvonulással reagálnak.
A madáretetést is lehet rosszul csinálni, igen, de
alapvetően csak három dolgot kell szem előtt tartanunk.
- Ősztől tavaszig etessünk csak.
- Főként a nagyobb forgalmú etetőkön időnként rakjunk rendet, tisztítsuk az etetőt, seperjük fel az etető alatt felhalmozódott maghéjakat.
- És ami a legfontosabb: ha egyszer elkezdtük az etetést, a tél végéig legyen folyamatos a madaraink ellátása. Minderre, és egyéb trükkökre kitérek egy másik posztban.
De vissza arra a kérdésre, segítünk-e valójában?
Nézzünk néhány alaptételt és néhány példát!
A madáretetés legfontosabb alapvetése szerintem az, hogy az ember a korábbiakhoz képest óriási területeket vont a saját hatásköre alá, így ezeket elvette a madaraktól. Ez világos. Minden gazdálkodásba vont terület csak igen korlátosan szolgálja ki a madarakat. A madáretetős ember ezt részben kompenzálja. Azt adjuk vissza, amit elvettünk, legalábbis részben.
A HIVATÁSOS TERMÉSZETVÉDELEM AZ ÉLŐHELYVÉDELEMRE HELYEZI A HANGSÚLYT
Épp az élőhelyek védelme szolgálja azt a célt, hogy több területet ne vegyünk el, illetve lehetőség szerint adjunk vissza elvett területeket. Ez progresszív irányzat a természetvédelmen belül, de mintha a hivatásos természetvédelem megfeledkezne arról, hogy ilyenkor is forrásokat szolgáltatunk vissza. Az élőhely nem esztétikai kategória. Egy élőhely attól olyan fontos egy-egy faj számára, mert az képes eltartani őt. Minden élőhely egy speciális étterem.
Vagyis amikor a természetvédelem nemzeti parkokat hoz létre, végső soron olyan élelmiszerláncokat vesz védelmébe, mely veszélyeztetett fajokat lát el. Ez egyfelől a természetvédelem legaktívabb mozzanata, a madáretetés felől nézve pedig nem más, mint passzív madáretetés. Védünk olyan területeket, melyek önmaguktól teremnek magot s bogarat; mindent, ami az ott élő vagy ott átvonuló madárfajok számára szükséges.
MI A MADÁRETETŐK HÁLÓZATA?
A természeti területek nagyobb hányadának feltörése előtt hogyan nézett ki a madáretetőkre járó fajok számára a világ? Jelentős kiterjedésű élőhelyeket találtak, melyek eltartották őket. Ma már inkább csak mozaikok állnak rendelkezésükre. E foltok számát növeljük ezerrel és tízezerrel, amikor ezren és tízezren etetünk. Úgy is gondolhatunk erre, mintha egyetlen új élőhelyet hoznánk létre; egyfajta mozaikos élőhelyet, mely nem egybefüggő ugyan, de funkcióját tekintve mégis élőhelynek tekinthető.
A madáretetők hálózata voltaképp közösségi finanszírozásban működő mozaik jellegű privát nemzeti park.
Jellegéből, mozaikosságából fakadóan nehezebben mérhető, de aligha marad el jelentőségében egy tényleges élőhelyvédelmi-program vagy egy új nemzeti park létrehozása mögött.
VALÓBAN TALÁLNAK MAGUKNAK ÉLELMET A MADARAK?
Ha azt állítjuk, hogy a madarak amúgyis találnának elég élelmet, akkor ez a mi közösségi nemzeti parkunk veszít a jelentőségéből. De egyrészt a fenti állítást, miszerint a madarak elől elvesszük a területek és táplálékforrások jelentős részét, aligha lehet cáfolni; másrészt, ne tegyünk úgy, mintha a hivatásos természetvédelem ne etetne egész madártömegeket! S nem csak passzív módon, az élőhelyek megőrzésével, hanem aktívan is. Néha akaratlanul.
| Itt csak két mondatban vetem közbe, hogy a természetvédők körében két alapvető irányzat biztosan van: az egyik, amit csak lehet, úgymond a természetre akar bízni, mondván, a természet jobban tudja, mit akar és mi jó neki. A másik irányzat erőteljesebb beavatkozásokat szorgalmaz, például szaporító programokat, visszatelepítéseket, mesterséges élőhelyek létrehozását és igen gyakran etetést is. Az első szemlélet radikális formája szerintem biztosan hibás. Egy olyan világban, ahol az ember az élőhelyek túlnyomó többségét megszüntette vagy feldúlta, nem a kivonulásunkra van szükség, hanem egy más irányú, de szintén aktív jelenlétre. Legalábbis egy darabig. A legüdvösebb a két szemléletmód közötti sávban mozogni. |
NÉHÁNY PÉLDA ARRA, AMIKOR MI ADUNK ÉLELMET A MADARAKNAK
Miért lett nálunk az utóbbi évtizedekben annyi daru?
Évről évre halljuk, hogy ismét emelkedett a Magyarországon gyülekező és megpihenő darvak száma. De vajon miért? Nem egyszerűen arról van szó, hogy létrejöttek a nagy nemzeti parkok. A darvak gyarapodása jóval hamarabb megkezdődött, és pontosan ismerjük az okot. Paradox módon a daru számára épp az emberi tevékenység hozott pozitív változást.
Míg az egykori mocsárlecsapolások megszüntették a fészkelőhelyeit, ugyanakkor épp a nagyüzemi gazdálkodás alapozta meg az átvonuló darvak létszámának drasztikus növekedését.
Míg az egykori mocsárlecsapolások megszüntették a fészkelőhelyeit, ugyanakkor épp a nagyüzemi gazdálkodás alapozta meg az átvonuló darvak létszámának drasztikus növekedését.
A kukorica termőterületének növekedése, és az a monokultúrás gazdálkodás (ami ugyanakkor veszélybe sodorta többek között a túzokot). A kukorica betakarítása épp egybeesik a daruvonulás idejével, s a tarlókon igen nagy mennyiségben talál a daru hullott magokat. Ugyanez egyébként kedvez a vadludaknak is. Így tehát az ember, bár akaratlanul, de visszaszolgáltat valamit a darvaknak. Ha Magyarország nem gabonatermelő ország volna, mára egészen kis számban jelennének meg nálunk darvak.
Tömegesen telel a daru Magyarországon
Évtizedek óta emelkedik a Magyarországon gyülekező darvak száma, és ezzel párhuzamosan egyre gyakoribbá váltak az áttelelések és átnyaralások is. Ha ki kellene emelni három olyan madárfajt, melynek szokásai, mennyisége radikálisan változott az utóbbi években, az egyik biztosan a daru lenne.
Még jobb példa az, amikor tudatosan segítik e mesterséges táplálékforrások létrejöttét. Észak-Amerikában szintén a darvak (kanadai daru) és vadludak az első számú nyertesei a brutális méretű mezőgazdasági területeknek.
Néhány észak-amerikai rezervátumban a termés 10%-át is lábon hagyják, amiért cserébe az állam kompenzálja a gazdákat.
Ebben az esetben azt mondhatjuk: a területek 10%-át kimondottan a vadmadaraknak vetik be (nemcsak kukoricával hanem kölessel is).
Mi más ez, ha nem etető?
Ehhez hasonlóan nálunk is vannak vadföldek. A vadásztársaságok sokszor azért bérelnek földeket, hogy azokat kimondottan a vadak számára vessék be haszonnövényekkel, búzával, kukoricával. Ezek is nagy kiterjedésű vadetetők.
A madáretetés aktív, intenzív formáit más esetekben is alkalmazza a hivatalos madárvédelem. A teljesség igénye nélkül: sok helyen etetik a telelő sasokat, Dél-Európában az etetéseknek is jelentős szerep jut a nem is olyan rég még kritikus állapotban lévő keselyű-populációk gyarapodásában, de arra is találni példát, hogy pintyfélék számára hagynak lábon napraforgótáblákat, így például a közeli Szlovéniában, ahol ennek nyomán lélegzetelállító fenyőpinty-csapatok verbuválódnak.
VALÓBAN FELFOGHATATLAN MENNYISÉGŰ FENYŐPINTY SZLOVÉNIÁBAN TAVALY IS! –
Ilyesmivel érdemes lenne próbálkozni nálunk is, de csak ott, ahol ekkora csapatok megfelelő éjszakázóhelyet találnak, vagyis nagy és nyugodt fenyveseket.
A FERTŐZÉSEK VESZÉLYE
Amint a vízimadaraknál, úgy időnként a téli madáretetőre járó madaraknál is hivatkoznak erre. Ismétlem: az etetőket valóban rendben, tisztán kell tartani, de mielőtt kétségbeesnénk, hogy “miattunk jönnek össze annyian, hogy mind meghalnak”, nézzük, hogyan élnek ezek a madarak az etetőkön kívül? Még a vízimadarakra is igaz, hogy mindig
nagy csapatokat alkotnak. Akár etetjük őket, akár nem.
Erre mondhatja valaki, igen, de nem táboroznak egyetlen egy helyen. DE TÁBOROZNAK! Gondoljunk csak a vadludakra. Távoli területekre járnak ki, éjszakára viszont tízezer és tízezer lúd jön össze akár hónapokon át ugyanoda. Ez vajon nem fertőzésveszély? Mit tegyünk? Kergessük szét őket? Véletlenül se. Ez természetes, amint az is, ha bizonyos betegségek megfertőznek csapatban mozgó fajokat.
De mi a helyzet a téli madáretető fajaival?
Néhány kivételtől eltekintve a madáretetők madarai is csapatos fajok. Még a cinegék is. Igaz, laza bandákban mozognak, de nem ritkán több faj is társul, hozzájuk csapódnak néha csuszkák, fakuszok, őszapók, sőt királykák is. Mivel a cinegék ennek ellenére sem szeretik a zsúfoltságot, az etetőn igyekeznek kerülni egymást és más madárfajok társaságát, csak felkapják a magot, és elviszik. Így fertőzésveszélynek is kevésbé kitettek.
Ugyanakkor a verebeink és minden pintyfélénk zárt, összetartó csapatokban mozog. Az etetőn kívül is.
Nézzük a csapatméreteket is! Mennyi zöldike, tengelic, fenyőpinty, meggyvágó, csíz és egyéb magevő zsúfolódik össze egy etetőnél? Ha egy etető régi, jó helyen van, sok élelmet ad, és kemény a tél, akkor is csak kivételes esetben jönnek össze több ezren. Ellenben a szabadban megfigyelhető pintycsapatok mérete ezres, sőt tízezres nagyságrendű is lehet (lásd fenyőpinty!).
Bár etetőre ritkán jár, de azért eszünkbe juthatnak a seregélyek is, akik akár százezres tömegű csapatokat is létrehozhatnak, és együtt éjszakáznak, jellemzően nagyobb nádasokban. Ott sem gond ez.
Ha etetéssel olyan fajokat trombitálhatnánk össze, akik egyébként távolságot tartanak egymástól évezredek óta, az valóban gond lehetne. De ki látott már egy etetőn egyszerre 50-100 harkályt? Ki látott már az etetőn több száz vörösbegyet? Ökörszemet vagy szürkebegyet?
Alapvetően csak olyan madarak jelennek meg együtt, egy tömegben, melyek az etetőkön kívül is tömegben mozognak.
ELKÉNYELMESEDNEK A MADARAINK?
Egy madáretetőn akár olyan madár is hozzáfoghat a teleléshez, aki egyébként tovább vonult volna. De ez egyáltalán nem jellemző. Az etető madarait alapvetően két csoportra bonthatjuk.
- Állandók
- Vonulók
Jelentős részük (általában ez a nagyobbik rész) állandó. Magyarán: így sem, úgy sem menne el. Ez abszolút igaz a harkályokra, csuszkára, a házi és a mezei verébre, a balkáni gerlére, a városban élő fekete rigókra (a vidéken élők zömmel vonulók). Ezek a fajok tehát etetés nélkül is itt maradnak, csak akkor lényegesen nehezebb az áttelelésük.
Köztes csoport a cinegéké. Általában állandónak tartják őket, de ez csak részben igaz. Saját kutatásaim is igazolták – külföldi széncinege visszafogásával is –, hogy bizonyos időszakokban jelentős vonulási-hullámokat produkálnak, de általában csak a tél második felében. A helybéli cinegéink általában nem mozdulnak, viszont január-március között sok új cinege vonulhat át rajtunk egy északkelet-délnyugat tengely mentén.
Elképzelhető, hogy egy orosz cinege egy klassz etetőnél megáll, és nem megy tovább Horvátország- Szlovénia felé, de az adatokból úgy tűnik, hogy a vonulási-hullámokat alapvetően semmi sem állítja meg. A tél kellős közepén váratlanul megjelenhetnek új csapatok, s épp oly váratlanul el is tűnhetnek.
A madarak mozgását, vonulási hajlandóságát ugyanis a táplálékforrás nem határozza meg kizárólagosan.
Sok egyéb tényezőből hadd emeljek ki egy olyat, mellyel szemben egy madár szinte védtelen. A fénytartam hossza és intenzitása erős hatással van rájuk, méghozzá a hormon-háztartásukon keresztül. Ez olyan késztetést idéz elő, melynek képtelenek ellenállni; akkor is elindulnak, ha egy etető valóságos bőségszaru.
Ennek fordítottja, amikor bizonyos fajok egészen korán már énekelnek, vagy nászmagatartást mutatnak. Őket korábbra kalibrálta a természet, és már csekélyebb fénynövekedés hatására is erős hormonális változások állnak be náluk. llyenek például a fakopáncsok, akik már januárban is dobolnak, odút készítenek, készülődnek, holott gyakran épp akkor a legkeményebb a tél. Viszont karácsonytól már hosszabbodnak a nappalok, és még ha mi ebből semmit sem érzékelünk, a harkályok annál inkább.
Látványos példa a fenyőpinty is. Rutinos madáretetős jól tudja, hogy a fenyőpinty kiszámíthatatlan vendég. Egyszer százával jön, másszor egész télen egy sem mutatkozik.
De ha jól megfigyeljük, akkor nem is annyira kiszámíthatatlan! A fenyőpinty jellemzően akkor jön etetőre, ha leesik a hó! Ha aztán elolvad, általában eltűnnek ő is. Nyilván kényelmesebb lenne ott lakmározni egész télen, mégsem tesz így. Itt is azt látjuk, hogy az etető lehetőséget kínál, amivel a fenyőpinty az indokoltnál kevésbé él. A saját mintázatát követi inkább. (Érdekes kérdés, miben áll ez a mintázat, s miért tesz így.)
S még egy példa. Kevesen ismerik etetőről a csicsörkét, holott a hozzá méretben is hasonló csíz néha tömeges a madáretetőn. A csicsörke is megjelenik, de általában csak néhány példány, és évek telhetnek el anélkül, hogy az etetőre jönne. A csicsörke ugyanis valaha leginkább Dél-Európában elterjedt faj volt, mely lassú terjeszkedése során vált gyakori költővé nálunk. Tőlünk viszont elvonul ősszel. Legalább három tényező szólna amellett, hogy az etetőkön is rendszeres vendéggé váljon.
- Gyakori fészkelővé válva alkalmazkodhatott volna az éghajlatunkhoz, berendezkedhetne telelésre.
- A madáretetés terjedésével egyre több helyen húzhatná ki a telet biztonságban
- Mivel egyre enyhébbek a telek, a hótakarásos napok száma is drasztikusan csökken, a telelés egyre könnyebbé válik.
E három tényező együttesen szinte megköveteli, hogy évről évre több csicsörke mutatkozzon etetőkön. Hisz egyre kényelmesebb lenne. Ezzel szemben a csicsörke gyakorisága a téli madáretetőn épp olyan, mint húsz éve volt.
Őt sem sikerült elkényelmesíteni.
Végül egy utolsó, megrázó, személyes élményem a citromsármányokról. Kevés sármányos etető van, de nálam volt olyan tél, hogy ezres nagyságrendben jöttek össze. Igen szigorú tél volt, és feltűnt, hogy a sármányok gyakorlatilag az utolsó pillanatokig esznek, akkor is, amikor már szinte sötét van, és akkor sem mennek messze, csak felszállnak a házat övező fenyőkre. Tudni kell, hogy a citromsármány is állandó madarunk, de képes vonulásra is.
Mégsem a vonulást választották,
holott a helyzet igen válságos volt annak ellenére is, hogy etettem őket. Mi sem jelzi ezt jobban, hogy amikor égve hagytam a lámpát a fészerben, ahol a lónak való szalmabálák voltak, éjjel is aktívak voltak! A fészerben szedegettek, míg kint hóvihar tombolt. Ha most azt hinnénk, épp azért nem mentek el, mert etettem őket, tévedünk. A sármányok egyébként is inkább behúzódnak védett helyekre, trágyadombok közelébe, istállókhoz, semmint elvonuljanak. Jobb, ha segítünk!
Összefoglalva: a madarak mozgalmai sokkal összetettebb módon szabályozottak, semmint azt lényegesen befolyásolhatná a madáretetés.
VALÓBAN ELMOZDULNAK A MADARAINK?
Visszatérő érv, hogy amennyiben nem etetnénk a madarainkat, azok elvándorlással válaszolnának a kedvezőtlen körülményekre. A fentiekben tisztáztuk, hogy telelő madaraink nagyobbik hányada eleve állandó. Nincs az a kemény tél, hogy a verebeink elmenjenek. A cinegéinket talán megmozdítja kicsit, de a madaraink többsége bármi van is, helyben marad.
Arról részletesen írtam már korábban (ITT), hogy télen gyötrelmesen nehéz az apró énekeseknek bármiféle tartalékot felhalmozni. Még egy etetőn is kihívás ez kemény teleken! Madaraink – ellentétben a nyári időszakkal – napról napra élnek, többségüknek nincs kellő tartaléka elmozdulásra.
Kóborolhatnak, de töredékük képes arra, hogy jelentős távolságokat tegyen meg kedvezőtlen körülmények között.
Élet-halál harc az ablak alatt | Miért etessük a madarakat?
Tudjuk, hogy a tél kritikus időszak az énekesmadaraknak, ám kevesen tudják, hogy ez valójában egy olyan többszörösen nehezített pálya, ahol a kedvezőtlen körülmények egymást erősítik. Először is az apró madarak normál testhőmérséklete – szemben a mi 36-37 fokunkkal – 42 (44!) fok.
Épp ezért van számos olyan szabályozás, mint az említett fénytartam-hormon szabályozás, mely épp azt célozza, hogy a madarak többsége akkor vonuljon, amikor még megteheti. Vagyis a tél közepén beálló extrém helyzetekre már nemigen tudnak elvonulással válaszolni.
Vannak persze fajok, melyek igen, de csak azok, akik a nagy hidegben is képesek depókat (zsírtartalékokat) felhalmozni, ezek jellemző és nem meglepő módon a nagyobb testű madarak. Tipikusan ilyen csoport például a ludaké. Ők képesek akár egy éjszakai havazásra is reagálni, s másnap már messze járnak, de kistestű, grammról grammra gazdálkodó pintyfélék és cinegék erre jóval kevésbé képesek.
Zárójelben, de fontos! Ráadásul ezek a nagytermetű madarak is éjjel vonulnak tovább! Megvan ennek is az oka. A nappalok rövidek, a táplálkozásra fordítható idő kevés, minden perc számít. És itt újabb problémára találunk: az etetők madarai közül gyakorlatilag csak a pintyfélék vonulnak (fenyőpinty, csíz, tengelic, zöldike), ők azonban nappali vonulók, tehát még azzal sem tudnak időt és lehetőséget nyerni, ha éjjel mennek délebbre. Ha mégis a vonulás mellett döntenek, minden a levegőben töltött perc az evés rovására megy, egyszóval rendkívül kockázatos.
(Különösen érdekes, hogy az éjjel vonulók viszont miért nem merülnek ki, hisz ők meg aludni nem tudnak. Erről írtam részletesen a HOGYAN ALSZANAK A MADARAK? című cikkben.)
A madarak alvásáról szólva gyakran a vonuló vagy az óceánok fölött kóborló madarakra hivatkoznak, mivel ezekben az esetekben elkerülhetetlen az alvás kihagyása. De indokolatlan ennyire messzire szaladni rögtön, hisz a kertünk madarai is milliószám kényszerülnek kihagyni éjjeleket viharos időben.
Sok példát találunk arra, amikor egy-egy faj állománya érzékeny veszteségeket szenvedett el váratlan, kedvezőtlen változások miatt. Ha feltesszük a kérdést: az etetés ilyen esetekben segített volna, minden esetben az a válasz: igen. De nem tudunk etetni bármiféle madarat. Évtizedes hatása lett a 2007-es nagy fecskepusztulásnak, amikor váratlanul hűlt le a levegő, és hosszan tartó szeles, esős idő jött.
Ez az eset arra is rámutat, hogy az elvonulás még jó kondíciók mellett sem mindig lehetséges. A fecskék képesek egyik napról a másikra lelécelni, s másnap már három országgal arrébb vadásznak. 2007-ben egy olyan időszakban, amikor a fecskék a legjobb kondíciójukat mutatják, mégsem tudtak elvonulni. Mivel esővel és igen erős széllel jött a front.
Gondoljuk át: télen a nagy lehűlések és havazások hányszor érkeznek erős széllel?
A kedvezőtlen változások gyakran „csokorban” jönnek, így telelő madaraink, ha kondíciójuk alapján képesek volnának rá, akkor sem választhatják az elvonulást. Legjobb esetben is ki kell várniuk. Ez a kivárás viszont épp oda vezet gyakran, hogy mire kedvezőbbre fordulnak a körülmények, már a kondíció nincs meg.
2013 tavaszán a visszatérő rigók, vörösbegyek, cigánycsukok jártak így. Sok területen azóta sincsenek csukok, s az énekes rigók is csak az utóbbi két évben szedték össze magukat igazán. Elvileg ők is reagálhattak volna elmozdulással.
Vagy ott van az egykor mindenhol gyakori fogoly esete, akit a 30-as és 40-es években első körben néhány szokatlanul szigorú tél tizedelt meg nálunk. És itt a „tizedelést” szó szerint kell érteni, ezt követően pedig az a nagyüzemi gazdaság, ami a darunak kedvezett, tovább rontott a helyzetén. Ma a fogoly az ország hatalmas területeiről teljesen hiányzik, és állománya továbbra is csökken. A fogoly is területhű madár, és hazai állományának megroppanását épp a területhűsége okozta. Amint területhűek a harkályaink, csuszkáink, a cinegéink többsége, de még a tengelicéink, zöldikéink, meggyvágóink jelentős része is, a verebeink, gerléink, és a legtöbb rigónk.
Mindehhez muszáj hozzáírnunk azt a közhelyet is, hogy az időjárás évről évre kiszámíthatatlanabb, ebből következően egyre gyakrabban állnak elő olyan helyzetek, melyek felkészületlenül érhetnek madárfajokat.
Összességében tehát a madaraink java hajlandóságot sem mutat elmozdulásra, másik része, ha akarna sem tudna odébbállni, s csak töredék az, mely etetés híján valóban a vonulást választaná.
Szóval. Ha valaki eddig úgy érezte, ténylegesen és személyesen segít madarak százainak a túlélésben, érezze csak továbbra is így.
Igyekeztem racionális érvekkel alátámasztani ezt az érzést. Mivel jóval több racionális-tudományos érv szól a madáretetős emberek komoly szerepe mellett, mint ellene, változatlanul nem értem, miért van szükség annak propagálására, hogy a madáretetés „elsősorban az örömünket szolgálja”, a madarak érdekeit kevésbé. Ez nem igaz.
Miért fontos ennek tisztázása?
Itt egy általánosabb érvényű megállapítást is megkockáztatnék. A dolog „álracionalizálását” csak rosszul értelmezett szakmaiság magyarázhatja, annak figyelembevétele nélkül, hogy végső soron a nagy kérdéseket is érzelmi viszonyunk fogja eldönteni. Annak idején az első madárvédelmi mozgalmak, a Vertse Albert-féle odútelepítési láz és a madáretetés is azt célozta meg, hogy tömegek tekintsenek rokonszenvvel a madarakra.
Nincs szükség ennek racionalizálására, két okból sem. Eleve racionális, hisz VALÓBAN védjük az etetéssel a madarainkat, másrészt pedig ma is szükség van érzelmi töltetre.
Nézzük csak meg, ez a racionális, még inkább álracionális, “szakértői” kor mit oldott meg a nagy gondok közül? Bizony. Szinte semmit. És miért nem? Mert döntéseink jelentős részét továbbra sem racionálisan hozzuk meg. Hiába tudjuk régóta, hogy meg kellene állítanunk a felmelegedést, nem tettünk semmit. Mert a „lehűlést” nem lehet szeretni. Jóval beljebbb tartanánk, ha a kiegyensúlyozott éghajlat szerethető, „cuki” volna.
A madáretetés olyan modell, ahol emóció és ráció együtt van jelen. Kár ebből kivonni egyiket vagy másikat.
Kedves madáretető tulajdonos, tudd tehát, hogy jó modellben élsz. Szereted a madarakat, tetted racionálisan is védhető, s joggal érzed úgy minden nap, hogy te életeket mentesz. Hajrá, csak így tovább! És köszönet érte!
Madárbaráti üdvözlettel:
Centauri
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több madáretetés
még több madár
Én egy budapesti erkélyen etetem a cinegéket, és nem tagadom, hogy imádom őket nézni, ahogyan jönnek és sorban állnak az etetőnél, majd elröppennek a felkapott napraforgó maggal a lenti bodzabokorba.
De nagyon szeretek nézelődni az élőkamerás vad- és/vagy madáretetőknél is, különösen a más országokban lévőknél.
Az előbb például benéztem ahhoz a lengyelországi etetőhöz, aminek a linkje itt volt a weboldalon pár nappal ezelőtt, és amit előrelátóan elmentettem. 🙂 Láttam már ott szarvasokat és mókusokat is. Most, amikor rákattintottam a linkre, azt láttam, hogy egy bozontos, hosszú szőrű, négylábú állat hátsója tölti ki a képernyő egynegyedét, aki a kamerának, s egyben nekem háttal eszeget a kivájt fatörzsből kialakított madáretető tetején. Hosszú perceken át nem volt hajlandó megfordulni, hogy a fejét is láthassam. Fogalmam sincs, hogy milyen állatot láttam! 🙂 🙂
Ez a lengyelországi etető? Akkor vaddisznón kívül más nemigen lehet.
Igen, ez a lengyelországi etető, aminek a linkjét nemrég ide felraktad.
Végül hosszas eszegetés után úgy fordult az állat, hogy látszott a feje is profilból, és sikerült egy printscreent csinálnom róla. (Ez az a kép, amit mailben elküldtem neked.) A Google képkeresője szerint ez egy vízidisznó. 🤔 Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, mert nem tudom, hogy hol van ez az etető.
Nézegettem most képeket a neten a vízidisznóról, és annak egészen másmilyen a lába. Szóval igazad lehet, hogy ez egy vaddisznó féle!
Csehország szerintem, a makovi mentőállomás. Először én is azt hittem, hogy lengyel, de végülis majdnem. 🙂 Több kamerájuk is van, ha beírod a Youtube-on, hogy makov, kiadja őket. Amikor pedig itt K-Európában mindenki aludni megy, érdemes átpillantani a Cornell Egyetem etetőire. Mindjárt teszek is ide valami tengerentúlit. 🙂
Erről az etetőről beszélek:
https://www.youtube.com/live/2EZsnPekrGw?si=mSTJEAa8k4tURk8N
Úgy emlékszem, hogy lengyelországi etetőként raktátok ki régebben. A makovi jött utána – annak a linkjét is elmentettem! 🙂 -, az a csehországi, és az egy másik.
A most kirakott gettysburg-i volt az első ilyen etető, annak a linkjét is elraktam. Ott láttam először kék szajkót! ❤ 🙂
Ja, igen, ez egy másik, ez lehet, hogy lengyel, bocs. 🙂
A Cornell is nagyon jó! Pár napja néztem, akkor ott még nem volt hó.
“A madáretetés olyan modell, ahol emóció és ráció együtt van jelen. Kár ebből kivonni egyiket vagy másikat.”
Ez a mondat telitalálat, minden benne van!