Vadászat és természetvédelem | A vadkárról kicsit másképp
Mindenekelőtt köszönet az alábbi cikk szerzőjének és a Duna-Ipoly Nemzeti Parknak, amiért hozzájárultak, hogy a honlapjukon ITT megjelenő cikket átvehessük változtatások nélkül. Azért gondoltuk fontosnak, hogy elétek hozzunk egy „nemzeti parkos”, „hivatalos” írást is ebben a tárgyban, mert időről-időre mi is igyekszünk árnyalni a vadászatról alkotott képet. Annál is inkább, mert időről időre betalálnak minket is szélsőségesen hisztérikus állatvédők, akik annyira elvakultak, hogy képesek teljesen oda nem illő módon, a vadászatot még csak nem is érintő cikkeink, videóink alá odekommentelni, és elhordani minket mindennek, csak azért, mert nem a vadászatot szapuljuk.
A legutóbbi ilyen abszurd eset,
amikor egy vélhetően régi vadvédő-trollunk megjelent annál a videónál, ahol épp arról számolunk be: új vizes élőhelyeket hoztunk létre a békák és gőték védelmében, munkát és költségeket nem kímélve. Jellemző erre a mentalistásra, hogy egy ilyen poszt alatt jelent meg az a kifogás, miért nem írunk a vadászokról (nyilván olyan gyűlölködő, kaotikus és egyoldalú vadászatról szóló cikk volna az elvárás, amilyen hangnemben a vadvédő-trollok szoktak volt kommentelni). Miféle elvakultság kell ahhoz, hogy amikor valakik épp gőték és békák ezreit mentik meg, ráadásul hosszútávon, akkor nekik támadjunk azzal, hogy miért nem a vadászokkal foglalkoznak – s mindezt anélkül, hogy egyetlen szóval is elismernék a munkánkat. Nem az elismerés vágyáról van szó, nem, hisz nem ezért dolgozunk, amúgy pedig megkapjuk tőletek, az olvasóktól, és megkapjuk akkor is, amikor megtaláljuk a friss víztestekben az első békákat, az odúkban az első nyaktekercseket, lámpázáson ritka éjjeli lepkéket, és amikor zsonganak a mézelő zónáink a temérdek rovartól. Amikor kimondhatjuk, hogy a mi apró, 11 hektáros privát természetvédelmi területünkön 1014 fajt regisztráltunk eddig, holott itt 25 évvel ezelőtt csak egy kukoricatarló volt, amiből mi csináltunk mára édent.
Tudjuk, hogy az olvasóink között is sok érzékeny ember van,
sőt: a támogatóink között is vannak bizonyára, akik alapból irtóznak a vadászattól, és ezt meg is értjük. Nekik külön köszönet jár azért, mert érzéseikkel küszködve, de embermivoltukat és intellektusukat megőrizve nyitottak a párbeszédre, és a még oly kényes kérdések folytonos újragondolására is. A mi szemszögünkből nézve ők tesznek igazán sokat a vadvédelemért, az állatvédelemért, és a természetvédelemért is.
Tisztában vagyunk vele, hogy egy vad lelövése, s főként a vadak tervszerű gyérítése sokak szemében nettó vérengzésnek számít, de be kell látni, hogy amíg nincs elég nagyragadozó, ami kordában tartaná a nagyvadállományt, addig az ember kénytelen a ragadozók helyébe lépni.
Újra és újra próbáltam én is elmondani, hogy amikor a vadállomány szabályozásáról van szó, tessék átgondolni, melyik a humánusabb: amikor egy lövés teríti le a vadat vagy amikor farkasok kacimbálják szét élve, s apránként. Rendkívül kényes kérdések ezek, sokak számára fájdalmasak is, de szükséges volna elfogultságoktól, indulatoktól, és félelmektől megtisztítva ránézni időnként erre a kérdésre.
Természetesen a vadászattal számos probléma lehet (sokszor vadászati céllal telepítenek be olyan problematikus fajokat, mint a muflon), és vadásztársaság és vadásztársaság között is hatalmas különbségek lehetnek. Igen, van olyan vadász, aki lelövi a barátkeselyűt. És van olyan, aki nem. Az első természetvédőink szinte egytől egyig vadászok is voltak. A vadászat eredendően nem a gonoszok mestersége, amint azt sokan igyekeznek beállítani. Sokan tudják, hogy a mi birtokunkon például jó az együttműködés a helyi vadászokkal, és ezt újra és újra felvállalom. Két okból is: mert ezzel tartozom azoknak a vadászoknak, akikkel immár másfél évtizede óta voltaképp ugyanazon dolgozunk, és tartozom a természet védelmének is.
Nem is oly régen a klubtagoknak mondtam el
egy kissé indulatos videóban, hogy mennyi, de mennyi téren közös az érdek a vadászokkal. Mindketten szeretnénk, ha az erdőket nem járnák quadok és motorosok. Mindketten szeretnénk, ha az erdészet nem adna ki engedélyt tarvágásra szeptemberben a szarvasbőgés idején. (Én speciel azt is szeretném, ha tarvágásra már egyáltalán nem adnának engedélyt.)
Mindannyin szeretnénk,
hogy több legyen az erdősáv, a bokorsor, és kevesebb a villanypásztor, a szögesdrót és a kerítés. Közös érdekünk a víz visszatartás is, mert bizony a nagy aszályok idején sokfelé a vad is szomjazik, vagy csak poshadt kis vizekből kortyolgathat. Főként akkor lenne fontos bőséges, tiszta víz a vadállományoknak, amikor egyre-másra érkeznek a járványok. Nem kell magyarázni, miért nem jó, ha a tág környék vadjai egyetlen iszapos pocsétából próbálnak inni napról napra.
Sokfelé pedig bizonyos vadfajok jelentenek komoly veszélyt nagyon megritkult fajok védelme kapcsán. Erről nem szívesen beszél senki. Legalábbis úgy érzékeltem az utóbbi évtizedben. A vadászok olyan össztűz alatt vannak, hogy örülnek, ha nem kell megszólalniuk. A természetvédők többsége meg azért nem beszél erről, mert nem akar a nyakába állatvédelmi kommentcunamit, nem akarja magára haragítani levakarhatatlan, radikális és gátlástalan állatvédők elvakult, siseri hadát.
Ezért üdítő, ha időnként egy-egy cikk megtöri a tabut
– mert az őrjöngő állatvédő-trollok miatt lassan már tabusításra kerülnek bizonyos témák. Ezt is képes vagyok megérteni, de elfogadni nem tudom. Az nem lehet, hogy a saját frusztrációikat és halálfélelmüket állatvédelmi aktivizmussá transzformáló emberfők terrorja ellehetetlenítse a párbeszédet, s végsősoron a gondolkodást.
Üdítő tehát, és talán sokaknak elgondolkodtató, ha egy „hivatalos szerv” is beszél a problémáról. Ezért tartjuk különösen értékesnek a DINPI legutóbbi cikkét, és ezért hozzuk elétek. Ismét köszönet a nemzeti parknak és a szerzőnek, nektek pedig köszönjük rendületlen nyitottságotokat.
A vadkárról kicsit másképp
Tud-e a vad természetkárosítást okozni?
Sokan és sokféleképpen közelítik meg a vadlétszám kérdését, egy adott terület vadeltartó képességének fogalmát. Másként látja ezt a vadgazdálkodó, akinek elsődleges érdeke a vadállomány védelme, a sport célú vadászat, a vadgazdálkodás szervezése, ennek szakmai, tárgyi és anyagi feltételeinek megteremtése. Másként ítélik meg a mezőgazdasági területeken, erdőkben gazdálkodók népesebb tábora, akiknek elsődleges érdeke a hosszútávú, gazdaságos termelés biztosítása.
Véleményt alkot a lakosság is, s bár e réteg a legnépesebb, viszont szakmai hozzáértése a legtöbb esetben hiányos, inkább érzelmi alapon közelítenek a témához.
Viszont kevesebb szó esik napjainkban a vad természeti értékekre gyakorolt hatásáról.
Össze lehet hasonlítani a vadlétszámra vonatkozó adatokat, azokban bekövetkezett változásokat, de sokszor hallhatjuk, hogy ezek a számok becsléseken alapulnak és a valóság mást mutat. Megnézhetjük a teríték adatokat, amik a legálisan elejtett vadlétszámról adnak reális képet. Anélkül, hogy a konkrét számokat beidéznénk, abban a legtöbb érintett véleménye megegyezik, hogy a becsült vadlétszám és a teríték adatok is évről évre növekvő tendenciát mutatnak.
Véleményem szerint reális képet akkor kapunk, ha kimegyünk egy adott élőhelyre és a saját szemünknek hiszünk, a saját tapasztalatainkra támaszkodva vonunk le következtetéseket. Igy tettem én is, amikor a Vértesi Tájvédelmi Körzetben több évtizeden át mértem fel a természeti értékeket.
Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy mezőgazdasági, vadgazdálkodási és természetvédelmi ismeretekkel felvértezve, a Vértest évtizedekig járva gyűjthettem tapasztalatokat az adott témakörben.
Tapasztalatom szerint mind a vadlétszám mind a vadfajok száma az elmúlt 40 évben drasztikusan megemelkedett.
Megjelentek a Vértesben spontán visszatelepülő és szándékosan, vadászati érdekből betelepített vadfajok is. Elég, ha
- az aranysakálra,
- a dámra
- vagy a muflonra gondolunk.
Mindeközben a gímszarvas, a vaddisznó létszámának erősödését is tapasztaltam.
A vadlétszámot természetes úton szabályozni tudó nagyragadozók teljesen hiányoznak a területről. Az állományszabályozó betegségek, gondolok itt a veszettségre és az afrikai sertéspestisre (ASP) szintén elkerülték a Vértes tömbjét. Előbbi a légi úton történő vakcinázások miatt, utóbbi valószínűleg a vonalas létesítmények, autópálya, vasút vadmozgást, vándorlást korlátozó hatása miatt.
Ami a területet járva rögtön szembeötlik, azok a vad nyomai, túrások, rágások, kitaposott vadváltók, amivel napjainkban a védett és a fokozottan védett élőhelyeken is egyre nagyobb gyakorisággal találkozunk. Az erdőgazdálkodó kénytelen vadkizáró kerítéssel körbevenni, nem csak a vágásterületen nevelkedő fiatalost, de már a vágásra tervezett erdőrészleteket is. Ha néhány szerencsés évben olyan bőséges makktermés adatik, amit még a vad sem tud maradéktalanul felenni, a megjelenő csemeték csúcsrügyeit biztosan visszarágja.
A gyakorlat az, hogy vadkizáró kerítések nélkül nem jelenik meg értékelhető természetes újulat, ami a természetközeli erdőkben a fahasználat egyik előfeltétele. Az így bekerített területek tovább fokozzák a nem bekerített részeket terhelő vadnyomást. Abban egyetérthetünk, hogy ha a vadlétszám közelítene az erdő természetes eltartó képességéhez, akkor az erdőgazdálkodók nem építenék meg a milliókba kerülő kerítéseket, hiszen ez nem állna érdekükben.
Fontos tény az,
hogy a védett és fokozottan védett területeken az elsődleges hasznosítás cél, megelőzve az erdőgazdálkodási és vadgazdálkodási érdekeket, az élőhely és az ott található természetvédelmi értékek védelme, megőrzése.
A Vértesben eljutottunk odáig, hogy szükséges bekeríteni egy-egy védett növényfaj termőhelyét is. Ilyen például az egyik jégkorszaki maradványnövényünk a kiemelt természetvédelmi oltalom alatt álló cifra kankalin (Primula auricula) melynek utolsó két termőhelyét a muflonok veszélyeztetik. Élőhelyét a sziklás, meredek, ember és vad által is csak nehezen járható volta védte meg évezredeken át, de a mesterségesen, kizárólag vadászati érdekből, átgondolatlanul betelepített muflon ellen ez már nem működik. Ellentétben ugyanis a hazai vadfajokkal, a muflon ezeket a termőhelyeket is járja, lerágva, letaposva azt.
A másik szembeötlő jelenség,
különösen így tavasszal, a vaddisznó túrásokkal érintett területek nagysága. A legérzékenyebb élőhelyek közé tartoznak a dolomit sziklagyepek, amelyek bővelkednek a védett és fokozottan védett állat és növényfajokban. Példának említem a vértesi nyílt dolomit sziklagyepek legértékesebb bennszülött növényét a magyar gurgolyát (Seseli leucospermum), de itt él többek között hazánk legtermetesebb rovarfaja a fűrészlábú szöcske (Saga pedo) is.
A vaddisznó kondák szisztematikusan és rendszeresen feltúrják ezeket az élőhelyeket, tetemes természetvédelmi károkat okozva mind a védett fajokban, mind az élőhelyekben. Utóbbit azért is fontos kiemelni, mert ezek a dolomit sziklagyepek az erózióra is érzékenyek. A felhasogatott gyepzóna már nem tudja a termőtalajt megtartani, a csapadék lemossa azt, így végérvényesen megváltozik az érintett élőhely, ellehetetlenítve az ott élő speciális igényű fajokat. A vaddisznónak ezen hatása hasonló a terepmotorok okozta természetkárosításhoz, csak nagyságrendekkel nagyobb területeken fejtik ki hatását.
Összegezve kijelenthetjük,
hogy a napjainkra felduzzadt vadlétszám már nem tekinthető tolerálhatónak. Nem csak az erdőgazdálkodónak és a mezőgazdáknak okozott kár miatt, hanem a természetvédelmi értékekben jelentkező vadkár miatt is, aminek mértétke gyakran kimeríti a természetkárosítás fogalmát. Ezt akár számszerűsíteni is lehetne, de azt egyrészt a vadgazdálkodók anyagilag nem tudják kompenzálni, másrészt ezen természeti értékek és élőhelyek pótolhatatlanok.
Mi a megoldás?
A vadlétszám alakítása, annak szabályozása kizárólagosan a döntéshozók, a vadgazdálkodók felelősége, a megoldás kulcsa konkrétan a vadászfegyver, ami a vadászok kezében van.
Klébert Antal ny. természetvédelmi őrkerület vezető
Forrás: DINPI | Borítókép: Pixabay
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több vadászat
Nagyszerű cikk- mindig bírtam a vadászokat, függetlenül attól, hogy sosem ettem a vadhúst. A mi falunkban volt külön erdőgazdaság is, meg voltak vadászok és klassz kis erdészházak a környező erdőkben. Az erdő szélén sok helyen volt les, imádtunk felmászni rá. Tudatos vadgazdálkodás a természetvédelemmel karöltve a különleges növényekért, mi ebben a rossz? Az állatvédők egy csoportja pont olyan szélsőséges mint a klímaaktivisták. Vagy pl. az egyik ismerősöm olyan eszelősen vegán, hogy az apukájának el kell dugnia a pecabotjait, ha érkezik.. pedig igen magasan kvalifikált amúgy.
Én azt hiszem, hogy amikor minden állat lelövését ellenezzük, akkor a halálfélelmünk nyilatkozik meg, pontosabban az, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a halált. A saját halálunkat sem fogadjuk el. Minden tőlünk független halálban a magunk halálát látjuk és éljük át, ezzel magyarázható talán ez a hisztéria is. Az tudja elfogadni, mások halálát, állatok halálát is a leginkább, aki elfogadta már a magáét is valamilyen szinten. Igen, sokan képtelenek elfogadni, belenyugodni abba, hogy mindannyian meghalunk, ember, állat, moszat, katica, pedig nonszensz, mert ha van valami, ami nem függ attól, hogy elfogadom-e vagy sem, az a halál. 🙂
Így gondolod, Cen’?
Én egész másképp’.
Értem és elfogadom a vadgazdálkodás lényegét, szükségességét. Azt a „vadászt”, aki kilőtte a svájci farkast, v. azt, aki a Rózsadomb tövében kilőtt egy teljes vaddisznó családot kisiskolás gyerekek szeme láttára, azok a selejt emberek a vadász társadalom szégyene, remélem, az ilyeneket kivetik magukból ők is.
Ami a halálhoz való viszonyom lényege: előbb haljak meg, mint a szeretteim. Ez majdnem összejött, aztán mégsem.
Minden ember más, nincs „egykaptafa”, Cen’.
Nekem is eszembe jutott már ilyesmi- olyan ez mint a kivetített Münchausen, ahol valaki állandóan a betegséget keresi a másikban, vagy megbetegíti , főleg az anya a gyerekét, majd hősként áll elő és megmenti . Azt hiszem vannak olyan embercsoportok, akik csúsztatnak és ahelyett, hogy mondjuk az ellen emelnék fel a szavukat, hogy nőket és gyerekeket vernek, vagy lőnek le civileket egy háborúban, eltolják a figyelmet az állatokra. Az állatvilágban ritka a túlszaporodás, vagy ahol van ott beavatkozik a magasabb rendű faj, az ember. Nos ezt (túlnépesedés) ugyebár az emberiség egymás közt úgy oldja meg, hogy hagy éhen halni kontinensnyi embereket, vagy simán háborút indít és gondolkodás nélkül beáldoz egy csomó embert. Nehéz kérdés ez. Kicsiben, nagyban ugyanazok a dolgok történnek . Nyilván nem kilövéssel kell azokat eltüntetni akik ölnek , hanem olyan rendszer szintű minimum erkölccsel aminek a megszegése olyan következménnyel jár, hogy nem fog senki bepróbálkozni. ” A vadász ül hosszú méla lesben, vár felajzott nyílra gyors vadat”- tudom ez Szép Ilonkáról szól, mégis olykor még a szív is vadászik:-)))
Nagyon érdekes cikk, érdemes erről az oldalról is bepillantani a kérdésbe. Bár én is sajnálom az állatokat, az egyensúly sem elhanyagolható. Tényleg, szinte bármilyen témáról is legyen szó, annyira fel tudnak erősödni egyes szélsőégek..
Fekete István is vadászott. Sok vadászélményét le is írta. Érdemes őket elovasni! Megtudhatjuk, hogy hogyan is gondolkodott ő az erdőről, a vadakról és a vadászatról.
Fekete István nekem is eszembe jutott!
Nagy Ibolyának: Kedves Ibolya, azt értem – nagyon is -, hogy vannak szégyenteljes vadásztörténetek, nem véletlenül idéztem a cikkben (nézd meg, légy oly kedves!), a barátkeselyűt lelövő vadászok esetét. Mert amikor a példákat hozod, azt a benyomás keletkezik, mintha én magam nem hoztam volna ugyanilyen példákat. De hoztam! Nem vagyok egyoldalú. Épp ez a lényeg. Csak épp soha, egyetlen állatvédőtől, aki azt állítja, hogy kizárólag az ember kegyetlen, és a vadászat általi halál a legrosszabb, soha senkitől nem kaptam még arra elfogható javaslatot, hogy miként álljunk hozzá ahhoz, amikor az állatok egymással jóval kegyetlenebbek! Mert szerintem ezzel is kellene kezdeni valamit. Ez nem természetvédelmi kérdés, nyilván nem, hanem mert szeretnénk megérteni az életet és a halált is. Akkor ezzel is kell kezdeni valamit, és nem ringathatjuk magunkat abban az illúzióban, hogy csak egyes emberek, egyes embercsoportok tudnak kegyetlenek lenni. Ott van a részvéttelenség az állatvilágban is. Mindig akképp állítják fel a képletet, hogy mondjuk a gonosz vadász, aki elejti a „jó” sakált kegyetlen; a vadász, aki elejti az őzet, gyilkos. De sosincs válasz arra, miként viszonyuljunk ahhoz a kínos tortúrához, amikor a „jó és ártatlan” sakál falkában marcangolja a még bőven élő őzgidát. Én sem tudom erre a választ, engem is nyugtalanítanak ezek a jelenségek – FŐKÉNT AMIÓTA MÁR TUDOM, HOGY MILYEN A HALÁL, MERT EGYSZER MÁR MEGHALTAM – amit viszont biztosan tudok: a kérdést így kell feltenni; és amikor az ember vadászatát nézzük, nem nézhetjük anélkül, hogy ne helyeznénk bele más kontextusba is. Például ne vessük össze azzal, amit más állatok művelnek egymás között, amikor a gólya kinyírja a fiókáit és megeszi őket. És ne nézzük meg ugyanakkor azt sem, ami ennek a cikknek a célja, hogy mi a természetvédelem és a vadgazdálkodás viszonya.
Persze, igazad van, én nem mentem ilyen messzire, sok aspektusa van a kérdésnek.
Mint gondolkodó és érző ember, tisztelem az életet mindenek előtt.
Bízom benne, hogy a legtöbb gondolkodó és érző ember ugyanígy van ezzel.