Az ürge | Ismerd meg jobban!
köszönet az elődöknek
Alfred Brehm Az állatok világa (1863-69) című munkája nemzedékek tudását és életét határozta meg. Minden idők egyik legnagyobb szabású zoológiai összefoglaló munkája volt. E mű fejezeteivel a méltatlanul “elfeledett” szerzők munkája előtt tisztelgünk.
Időnként a hajdani szöveget kommentárral is ellátjuk, és ajánljuk a fajjal vagy témával kapcsolatos egyéb cikkeinket.
Néha azt hihetnénk, hogy ezekben a forrásokban már alig találni aktualitást, de ha nagyobbra nyitjuk érdeklődésünk látószögét, rögtön érzékeljük: ezek a munkák ma is ontják az érdekes megfigyeléseket, és minden nappal egyre tanulságosabbak azok a kontrasztok is, melyek a hajdani és mai szemléletek között feszülnek.
Alfred Brehm: Az ürge
1863-69 | magyarul 1901-1907
E nemnek számos faja mind földünk északi részét lakja s a szabad és bokros síkságokat kedveli, ahol magányosan, önásta üregekben, vagy pedig társasan tanyázik. Eledelük mindenféle mag, bogyó, gyenge füvek és gyökerek, de egereket és apró madarakat sem vetnek meg.
Igazi ürgék (Citellus Oken)
A közönséges ürge (Citellus citellus L.)
[Más neve: citillus.]
Hossza kb. 22–24 cm, a farok hossza 7 cm, vállmagassága 9 cm is lehet; súlya kb. 0.5 kg. Bundája laza. Az egyéb szőrök meglehetősen durvák, középen sötétebben gyűrűzöttek; színe a háton sárgásszürke, szabálytalan rozsdasárga hullámvonalakkal átszelt és apró foltokkal pettyezett; a hasoldalon rozsdasárga; álla és nyakának elülső része fehér színű.
Homloka és fejének teteje barnával vegyes vörhenyessárga, szemkarikái világosak, lábai rozsdasárgák, lábujjai felé világosabbak, karmai és bajuszsörtéi feketék; felső metszőfogai sárgásak, az alsók fehéresek. A felső testnek gyapjúszőre feketésszürke, az alsóé világosabb barnásszürke, a nyak előrészén egyneműen fehér színű. Orrának hegye feketés, meglehetősen nagy szemeinek csillaga feketés-barna.
Az ürge főképpen Európa keleti részében honos,
honnan újabban Sziléziában nyugati irányban terjed.
Úgy látszik, hogy minden rokona közül a közönséges ürge a legelterjedtebb faj. Jól ismerik déli és mérsékelt Oroszországban, Galiciában, Sziléziában és Magyarországon, Stájerországban, Morvaországban és Csehországban, Krajnában.,Karinthiában és a Fekete-tenger felett fekvő orosz tartományokban. Orosz eredetű német neve is azt bizonyítja, hogy Oroszországban gyakoribb, mint Németországban; az orosz szuszlik-, a lengyel szuszel-, a cseh sziszelből származik a keleti német Ziesel vagy Zizel, amit Albertus Magnus Citellus-nak fordított latinra – mondja Martens.
Falz-Fein szerint az ürge „mindenekelőtt a szabad, nyílt steppét kedveli és tanyáját legszívesebben a rövid fűvel benőtt helyeken üti fel; nevezetesen legelőn, ahol a fű letaposott, és töltések ritkásan benőtt helyein. Mély fekvésű, nedves helyeket elkerül, éppúgy homokos vagy felszántott, megművelt földeket. Azok közelében azonban szívesen üt tanyát, mert a fekete földnek sótartalmú, agyagos altalaja leginkább felel meg építési céljainak. A steppe füves részein ürge jóformán nem is található”.
Herkoltz szerint különösen a vasutak mentén él, mert a laza vasúti töltésben könnyen áshat és az eső ellen is bizonyos mértékig védelmet talál. De ha a megélhetési feltételek egyébként kedvezők, a szilárdabb talajtól sem riad vissza s azt néha annyira át meg átlyuggatja, hogy helyenként sűrűn egymás mellett van a sok kifelé vezető folyosó.
Az ürge mindig társaságban él,
de mindegyik külön tanyát ás a földbe, a hím a föld színéhez közelebb, a nőstény mélyebben. A körülbelül 30 cm átmérőjű katlan 1–1.5 méternyire van a föld színe alatt, tojásdad alakú és az állat száraz fűvel béleli ki.
Mindig csak egyetlen, meglehetősen szűk és némely kanyarulatában sokszor a föld színéhez közel jutó folyosó vezet fölfelé, amelynek nyílása előtt néha egy kis halom kikotort föld hever. Ezt a folyosót az ürge csak egy évig használja; mihelyt ősszel hűvösre fordul az idő, betömi a bejárást és fekvőhelyétől új folyosót vezet a felszín közeléig, amelyet tavasszal, téli álmából fölébredve, megnyit és abban az évben bejáratul használ.
A különböző folyosók számából így pontosan meg lehet állapítani a lakás korát, ha nem is az állatét, mert megesik, hogy egy még hasznavehető lakásba, amelynek előbbi gazdája elpusztult, egy másik ürgepéldány költözik be. Az ősszel behordott téli készletet az építmény mellékhelyiségeiben találjuk fölhalmozva.
A nőstény tavasszal, rendszerint áprilisban vagy májusban 3–8 gyámoltalan, csupasz és vak kölyköt hoz a világra egy olyan üregben, amely mindeig mélyebben fekszik a rendes lakásnál, azért, hogy a kicsinyek kellő védelemben részesülhessenek.
Érdekes, hogy az ürgeépítmények előtt rendszerint nem találni földhányásokat, s a lyukak olyanok, mintha földbe szúrt lyukak volnának. Falz-Fein megfigyelte, hogy az ürge a földet pofazacskóiban hordja széjjel, ezt bizonyítják az építmények közelében talált apró földrakások is.
„A lakott üregeket – írja Herklotz – rögtön elárulja a belőlük kiáramló bűz, mert az ürge, mielőtt lyukába bújik, többnyire vizelni szokott s vizeletének maró bűze már távolról érezhető. Említésre méltó az ürgének az a szokása, hogy mindenféle fénylő tárgyat, porceláncserepeket, üveg- és vasdarabkákat behurcol lakásába. Az áskálásban bámulatos ügyességet fejt ki.”
Az ürge gyenge füvekkel és gyökerekkel, útifűvel, lóherével, hüvelyesek magvaival és mindenféle bogyókkal táplálkozik. Ősz felé e terményekből készletet gyűjt, melyet a hörcsög módjára pofazacskóiban hord haza. E mellett az egerekre és a földön fészkelő madarakra is veszedelmes, mert nemcsak fészkeiket fosztja ki, hanem az öregeket is megtámadja; néhány harapással megöli őket, kirágja az agyvelejüket és végül húsukat is felfalja.
Eleségét kecsesen két elülső végtagja közé fogja s hátulján ülve, félig felegyenesedve eszi meg. Evés után megtisztogatja arcát s fejét, és végignyalja, megfésüli bundáját. Vizet csak keveset iszik és rendszerint csak evés után.
Az ürge által okozott kár csak akkor válik érezhetővé,
ha az állat nagyon elszaporodik. A nőstény, mint minden rágcsáló, nagyon termékeny; 25–30 napi terhesség után áprilisban vagy májusban, vackának legmélyebb, puha üregében több kölyköt hoz a világra. A kölykeit gyengéden ápolja, szoptatja és még akkor is óvja őket, amikor már meglehetősen nagyok és kirándulásokat is tesznek.
A kicsinyek gyorsan nőnek; egy hónap mulva már félig felnőttek, nyár végén alig különböznek az öregektől, s a következő tavasszal szaporodásra képesek. Körülbelül őszig az egész család az öregek lakásában marad, akkor azután mindegyik fiatal állat külön üreget váj magának, behordja téli eleségét és azontúl úgy él, mint elődei.
Az ürge ellenségei a „hivatásos” ragadozó állatokon és madarakon kívül a varjú, a gém, a gólya, a szürke sirály és a túzok, amelyek mind buzgón üldözik. A túzok, Herklotz szerint, nem csupán az egerek ellensége, hanem éppoly buzgón és ügyesen vadássza az ürgét is; csőrének egy vágásával megöli és szőröstül-bőröstül felfalja őket.
Mojsisovics szerint az ürge és a királysas között különös viszony áll fenn; „mindkettő előbbi előfordulási helyéről eltűnt (Baranya vármegye), vagy pedig még együtt található, mint például a Fruska-Gora hegységben és annak lábánál, a Duna balpartján”.
Az ember hasznot akar húzni az ürgéből s ezért részben bundája, részben húsa miatt hurokkal és csapdákkal vadászik rá, kiássa vagy pedig vízzel önti ki őket lakhelyeikről. Ily módon az ürge túlságos elszaporodásának sokféle akadálya van.
Legádázabb ellenségük azonban a tél.
Mindegyik ürge külön-külön vonul be tanyájára, betömi a bejárásokat, új folyosót ás tavaszra és téli álomba merül. Sokan azonban fel sem ébrednek többé, ha az időjárás nedves és hideg és a nedvesség az ürgelyukba is beszivárog; a félig megdermedt állat nem tud a hidegnek ellentállani s így csakhamar elpusztul. Falz-Fein szerint nagy szárazság idején nyáron is rövid álomba merülnek.
Az ürgét nem nehéz megfogni; télen kiássák, nyáron kiöntik vackából. Az ürgefogásnak igen érdekes módját mesélte el Szalay László dr. jeles magyar írónk, aki mint gyermekkori emléket közölte, hogy a halasi határban az ürgét nem vízzel, hanem néhány kalap finom homokkal öntötték ki lakásából. Megjegyezte azonban, hogy a homokkal való kiöntés csak az esetben sikerült, ha az ürgelyuk egészen függőlegesen hatolt a földbe.
A lőcsei határban, hol az ürgelakta helyektől messze van a víz, de van e helyett elég bokor, az ürgefogást egy igen egyszerű, de elmés szerkezettel gyakorolták. Jó méteres rugalmas vesszőket szúrnak le a földbe oly módon, hogy hajlított vége az ürgelyukig érjen; a vessző végére hurkot kötöztek és a hurkot az ürgelyukba helyezték nagy gondosan; a lehajított ág végét egy kis keresztfácska tartotta feszített helyzetben.
Amikor az ürge kidugja a fejét a lyukból, a keresztfácskát meglöki, a hajlított vessző mint a rúgó visszapattan és a végére erősített hurok az ürgét a levegőbe rántja. Egy-egy ügyesebb gyerek egy délután 30 ürgét is fogott ily módon.
Véghelyi Lajos dr. ismert egy pásztorgyereket, aki egy fanyelű bicskával, bámulatos ügyességgel ásta ki az ürgét vackából. A jobb marokba fogott bicskát addig forgatta az ürgelyukban, míg keze-feje bele nem fért és így csupán a földet lazítva haladt mindig lefelé; a legtöbb esetben jó könyöknyiről már sikerült az ürgét kiemelnie. A fogásnak ez a módja lényegében a homokkal való kiöntéssel egyező, csakhogy ez esetben a behulló finom laza föld helyettesítette a homokot.
A fogságban tartott ürge igen kedves.
Hamar beletörődik sorsába és lassanként ápolójával is barátságot köt, ámbár néha kitör rajta a rágcsálók alattomossága és alaposan megharapja gazdáját. Jó bánásmód mellett több éven keresztül bírja a fogságot.
Szibéria lakóin és a cigányokon kívül csak a szegény emberek eszik meg az ürge húsát, mely pedig Herklotz tapasztalatai szerint kitűnő ízű és a csirke húsára emlékeztet. Bőrét kevéssé használják, legfeljebb bélésnek, szegélyezésre, vagy pénz- és dohányzacskók készítésére.
Brasz szerint – aki azonban nem emeli ki külön a közönséges ürgét, hanem az összes ürgéket együtt tárgyalja – „a bőröket Oroszországban elkészítik és bélésnek összevarrják. Évi termelés kb. 30.000 bélés; ezeknek ára 5 és 12 márka között ingadozik. Azokban az években, amikor nagy a kereslet az ilyen bélések után, vagy egy millió ürgebőrt dolgoznak fel”.
Az utóbbi években (1927–29) azonban közönséges ürgebőrből készített bundákat – festve és festetlenül is – bőségesen láthattunk a nagyvárosok utcáin.
Az ürge magyarországi elterjedésére vonatkozólag Méhely a következőket mondja: „Magyarország alföldjein és dombos vidékein, sőt még délnek fekvő hegyoldalain is gyakori, a felföldeken azonban sokkal ritkább s a magasabb hegyvidékeken teljesen hiányzik. Már Erdélyben is nagy ritkaság (Bielz), s például a Magas-Tátrából egyáltalán nem ismerik (Kocyán).”
Ehhez hozzáfűzhetjük, hogy hazánkban elsősorban a félig homokos és löszös területeket szereti. Sajátságos, hogy helyenként tömegesen található, más helyeken pedig – amelyek látszólag semmiben sem különböznek előbbi előfordulási helyeitől – egyáltalán nem találhatók.
A Magas-Tátra közelében, Lőcse környékén elég szép számmal él, de csak a Lőcse–Lublói-hegység keleti részein, a Poprádi-fennsíkról hiányzik; ez utóbbi helyen inkább a hörcsög gyakori.
A gyöngyös ürge (Citellus suslica Güld.)
[Más neve: guttatus.]
A második európai ürgefaj, a valamivel kisebb és rövidebb farkú gyöngyös ürge, sűrű, világos foltjairól kapta nevét. Kérdés, hogy e két faj elterjedésében hogyan viszonylik egymáshoz. Mojsisovics szerint („Tierleben der österr.-ung. Tiefebene”) a közönséges ürge a Duna folyamterületén van elterjedve. De előfordulási területe ezzel még nincs kimerítve, mert éppúgy található a Visztula, Odera és Elba folyók mellett.
Másrészről Ausztriában a közönséges ürge előfordulása szigorúan az ú. n. pontusi flórához, a délkeleteurópai-előázsiai növényvilághoz van kötve, amint azt a botanikus Kerner („Studien über die Flora der Diluvialzeit in den höchsten Alpen”, Sitz.-Ber. d. Akad., 1888) kimutatta.
A gyöngyös ürge ellenben sokkal „határozottabban keleti faj: nyugati határa alighanem a Podolai fennsík, a honnan észak felé a határon (t. i. a régi Osztrák-Magyar Monarchia határán, vagyis Galicia keleti részén) át Orosz-Lengyelországba húzódik és Lublinig terjed”.
A gyöngyös ürgéről korántsem mondhatjuk egész egyszerűen, hogy a Dnjeszter területén él, mert Schauer (Die Murmeltiere und Zieselmäuse Polens und Galiziens) „a Dnjeszter partján, a besszarábiai határon egyetlenegy példányt talált” csupán, és Falz-Fein Frigyes adatai szerint a Dnjepr alsó folyásánál, a mély steppében, a folyó északi, jobb partján egy gyöngyözött, déli balpartján egy nem gyöngyözött faj található.
Schauer azáltal a megfigyelt területen, Poturzykában, Sokal mellett a Bug-folyó partján Galiciában nyáron néha szép időben sem látni őket, néha pedig éppen esőben szaladgálnak. Naplemente előtt eltűnnek, és a nap már magasan áll az égen, amikor megjelennek, hogy a növények szárairól lenyalják az utolsó harmatcseppeket.
Mindegyik állatnak megvan a maga területe, amelyért tavasszal néha élet-halál küzdelemben folyik. Ezt legjobban réteken és gyepes dombokon látni.
A legtöbbet használt s így legszélesebbre taposott folyosóból három, négy, öt irányban alaposan kijárt, 4 öl hosszú gyalogutak ágaznak ki egy újabb folyosóig, a honnan ismét gyalogösvények indulnak, és így tovább; minél távolabb van a lakó a búzaföldtől, annál több járata van.
A „bejáró”-csatorna függőlegesen vezet a földbe és körülbelül 3 láb mélységben egy, két, három vízszintes ágra oszlik, de ezek nincsenek másokkal összeköttetésben… Ha az állat a főüregből a földekre megy ki, útközben mindegyik csatornába belebújik, ismét kijön, felágaskodik, óvatosan körülnéz és továbbmegy a következő csatornáig, és így tovább a búzaföldig, ahol szintén lyukakat ás a veszély esetére.
Ezek nem mélyek és mellettük mindig kalászok és polyva fekszenek… Ezeket a menedékházakat jól meg kell különböztetnünk a tulajdonképpeni lakóüregektől… Az ürgék nem tudnak úszni és vízben nagyon rakoncátlanok és ügyetlenek…”
„Fogságban is azonnal esznek és veszekszenek egymással, ülő helyzetben, kezeikkel hadonásznak és úgy sivítanak, mint a malacok. Akárhányat is zárunk össze egy ládába, alvásközben vagy pihenéskor mind egyrakáson, egymás felett fekszenek, amiből viszont társas téli álomra lehetne következtetni.
Poturzykában lőtt hat törpesas közül ötnek egy-egy ürge volt a begyében. Ölyvek, kányák, hollók túlságosan ügyetlenek ahhoz, hogy ürgét fogjanak. Erre egyetlen példát sem találtam, holott azon a vidéken százával lőttem és vizsgáltam meg ezeket a ragadozó madarakat.
Ha egy ragadozó látható a levegőben, egyetlen ürge nem hagyja el rejtekét; a törpesasok és vándorsólymok vakondtúrásokra vagy rögökre ülnek és úgy várják be, hogy egy ürge kimerészkedjék a mezőre és akkor megfogják.”
Fotó: Pixabay
Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több rágcsáló
„az ürgének az a szokása, hogy mindenféle fénylő tárgyat, porceláncserepeket, üveg- és vasdarabkákat behurcol lakásába”- Gaudi is egy ilyen ürge volt:-))))) vajon miért mondják a férfiakra, hogy ürge?
Nagyon cuki kis lény, okos a szeme és nagyon fürge.
Az Arany Lacinak az egyik legkedvesebb mesénk volt- a fiamnak sokszor olvastam-tudta is betéve.
„.. mert e fürge pajkos ürge te vagy Laci te bizony:-))))
Olyan cuki, mint egy szurikáta! 🙂
Viszont az árvízi védtöltések egyik gyilkosa ő is, főleg a löszös gátakat szereti.
Nem vagyok büszke rá, de gyerekként én is öntöttem ürgét, igaz nem mindig ürge jött ki a lyukból. 🙂
Gyerekkoromban mi is öntöttünk ürgét a falu szélén lévő nagy réten, de akkor még jóval több ürge volt.
Emlékszem, óvatosan kellett elkapni, mert harapott. Ez mindig a fiúk feladata volt, a lányok a vizet hordták a csordakútról – ugyanis a rét tehénlegelő is volt. 🙂