Szégyen a futás, de a kurva anyját annak, aki kerget!

Minden rossz kapu a jóra | életmód- és étrendreform

Ezt mondhatná a legolcsóbb életmód-celeb is, igen, ez eléri a mostanság oly divatos pozitivizmus, és a pozitivizmus legsekélyesebb, legszámítóbb guruinak alsó szintjét is, ezért hamar hozzáteszem: igen, akár a klinikai halál állapota is hozhat számunkra pozitív felismerést, egy újraélesztés utáni élet sarkallhat minket arra, hogy változtassunk, reformáljunk, fabrikáljunk, ez viszont senkit sem jogosít fel arra, hogy kibabráljon velünk, gátlástalanul átvágjon, alávágjon az életünknek akár annyira is, aminek a vége időleges halál.

Azért sem, mert az efféle halál gyakran nem időleges. Anyám is eredményes volt ebben, nem véletlenül patkolt el jó atyám 54 évesen. Nem volt akkora szerencséje, mint nekem. Nála nem jött össze az újraindítás, ráadásul kíméletlen kínok előzték meg jobb létre szenderülését.

Az első, aki átvágta lelkem torkát szintén anyám volt. Profi volt, s így hamar vadgyerekké traumatizált. Nyilván miatta engedtem a közelembe felnőtt fejjel újabb “zsebeseket” és “késelőket”, mintha mindig azt remélném, hogy az ilyen pszicho- vagy szocipatákat megmenthetem. Hajdani anyámat próbáltam jobb belátásra bírni bennük. Mindenkiben, akit valójában kerülnöm kellett volna. Lehetőleg nagy ívben.

Legutoljára bő három éve ért akkora trauma, amiből két nap alatt alakult ki durva szívritmuszavar; olyan, ami napi 10-15 kis halálközeli élménnyel édesíti a mindennapok világháborúit.

Az irodalmi életnek mondott mocsár is hozzárakta a magáét, az avarhoni irodalmiság végzetes kisszerűsége, láb- és lápszaga is feltapasztotta a maga fingszagú koszlottságát az érfalra

… és így tovább.

Persze, mindebből sokat tanulhat – és tanul is – az ember, a Homo sapiens, de ültessek a trágyába ügyesen ezer virágot, neveljek mézelő zónákat a nagyvárosokat összekötő hulladékdepókon, ez senkit sem sarkallhat és jogosíthat fel arra, hogy szart lapátoljon rám.

Akár azt is mondhatnám:

Szégyen a futás, de a kurva anyját annak, aki kerget.

Ha érthető, hogyan kerül ide ez a mondat.

Bárhogy is, ha már itt vagyok, és napról napra közelebb kerülök egyfajta minden korábbinál radikálisabb létszemlélethez (ahogy erről tegnap ITT tettem tanúbizonyságot), ezzel párhuzamosan lépegetek az egyéni életmód-reformok útján is. Nem mintha ne lépegettem volna eddig is.

Aktív vagyok ebben is. Nem passzívkodom. Amikor megtudtam, hogy lehetőség van dietetikussal konzultálni, kértem egy találkozót, betegtársaim közül talán egyedüliként, majd 2 órán keresztül kérdeztem és jegyzeteltem. Hasznos volt, valóban, de azért az kiderült, hogy eddig sem éltem egészségtelenül. Többször is megjegyezték a kórházban, hogy nem is igazán érthető, hogyan kaphattam infarktust. Nekem nem kell mondani, hogy mozogjak többet. Mondták, csökkentsem az étolaj használatát – csakhogy már 15 évre olívát használok. Mondták, ne egyek naponta többször húst – csakhogy jó ha hetente eszek. Mondták, kerüljem a sertést – csakhogy sertés évente egyszer kerül az asztalra, húsvétkor (sonka). És így tovább.

Ha volna egy lista, “100 ok, ami infarktushoz vezet”, alig akadna néhány, ami állna rám.

A traumatizáltság a kulcs (“a kurva anyját annak, aki kerget”), még csak nem is a dohány. Persze fabrikálni lehet bármin, az étrenden is, így például előveszek régi recepteket, és növelem a halfogyasztást:

Ennél sötétebben sosem vezettem fel receptet még 🙂 Unortodox konyhafilozófia.

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

Kérj tőlünk hírlevelet!

Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!

Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.