Nem tudom, mi tévő legyek. Talán kussolni kellene, mert ha megszólalok, ha írok, sokszor még csak rinyálásra futja. Ezek még mindig nem az én heteim. Minden nap küzdelem, de nem úgy, mint korábban. Nem eredményekért küzdök, hanem csak azért, hogy minden baj és feladás nélkül teljen el egy újabb nap. Dühödt vagyok továbbra is, vér- és szívlázító ez a helyzet, de azért igyekszem minden nap lépni valamit, fotózni kicsit, írni kicsit – ó, ha tudnátok, ez a “kicsi” mennyire bosszantó! Mintha mindent kis csipesszel kellene ennem. Morzsánként egy tárgylemezről. Mintha cseppenként kellene innom pipettából minden korty vizet. Ez kurvára nem az én léptékem. Nem vagyok otthon ebben a létben. Nem halad szinte semmi, és szándékomban se áll, hogy ezzel elégedett legyek.
Mintha bolhává fokoznák le az elefántot.
Várok persze, teszem, amit lehet, amit előírnak, tényleg szófogadó vagyok, 47 napja rá sem gyújtottam, de pontosan tudom: ha még sokáig leszek ebbe a bolhalétbe bezárva, mint a prériről lasszóval befogott indián egy istentelenül szűk és dohos, fehér kretének ácsolta cellában, akkor fellázadok majd, megszegek minden szabályt, kitűzök egy napot, ahonnan nem tartok be semmit, amikortól úgy élek majd, mintha mi sem történt volna, kitűzök majd egy reggelt, amikor úgy kelek fel: tök mindegy mennyit élek még, legyen az tíz év vagy két nap, de a továbbiakban minden órát úgy élek, ahogy én kívánom, szabadon és vadon, ha meg a test ebben már nem akar együttműködni, nem nagy ügy, akkor ki kell mondani: végleg megromlott a kapcsolatunk, szakítunk, és annyi. Viszlát majd test, és tehetsz majd egy szívességet, mert én szerettelek, minden látszat ellenére nem én hagytalak cserben, te hagytál ott a kurva útszélen, én próbáltam összehozni kettőnk között egy új szövetséget, de ha nem megy, hát nem, én nem erőltetem a végtelenségig, előbb-utóbb úgyis rábaszunk mind a ketten, szóval akkor inkább termékeny és szabad leszek két napig vagy három hosszú órán át, az sem érdekel, hogy állítólag a sok kicsi sokra megy, hosszú idő alatt többre megy, de mit ér, ha nincs benne egy perc sem, mely az én percem lenne, akkor – bizony mondom néktek – nem kell belőle semmi, viszlát test, ostoba vagy, nem érted, hogy te másnaptól elégsz, soha nem térhetsz vissza semmilyen formában sehova, ellentétben velem, aki voltam, vagyok, és a halálon, a test létén túl is leszek, talán a mennyben, talán a pokolban, ha másutt nem, azokban, akiket érintettem, öleltem, akikkel beszéltem, akiket szerettem, ha kell, akkor nem leszek másként, csak mint emlék vagy a világszellemben feloldódó hajdani létötlet, de ha semmi idő nem elég a méltó erő helyreállításához, akkor felmondok minden kompromisszumot, megválok tőled, drága test, de legalább lesz még egy szabad és boldog percem.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több blog
még több életmód
Na-na, legyetek még jóban, ne köszönj el magadtól és senkitől, semmitől!
Próbálj csak egy lovon ülni, de azon peckesen, a ló úgyis szabad…
Ezt azért gondolt át alaposan még egyszer!! A testnek is lehet egy kicsi igaza, az ő kedvére is lehet tenni néha.
Egy “Viszlát!” már megvolt neked a műtét alatt. Az “Ég veled!” pedig nagyon rossz ötlet!
Annyi próbatétellel néztél már szembe az infarktus előtt is. Igaz, ezek most másmilyenek, de pont ezek fognának ki rajtad?
Tényleg elképesztően szófogadó vagy mindeddig, Cen’, de!
Az élet nem habostorta, ezt te nagyon jól tudod, fel kell készülnöd újabb csatákra, de, fel kell vértezned magad sok iróniával, próbálj felülemelkedni a kicsinyes bántásokon, mert az emberek nem változnak, a gonoszból nem lesz jó, az örökké rinyáló sem fogja abbahagyni a kedvedért.
Ja, és ne felejts el elég vizet inni, ez fontos! 🙂 🙂 🙂
Kedves ‘Cen!
Nagyon örülök, hogy már otthon vagy! Tudom, hogy idegesítő mindaz amit leírsz, látod, hogy mennyi munkával elmaradtál, kimaradt a tervek megvalósítása, de mégis arra kérlek, hogy nyugalom!
Valóban kicsi lépésekben haladj, mert bekövetkezik a jóslatod.
Amit nem mondtál ki, de megteszek helyetted, a kevesebbel is be kell érned, ezt be kell látnod!
2 éve volt egy sztrókom, szerencsésen kijöttem belőle minden utózönge nélkül, de nem esik jól a hajolás, bármit csinálok, így megszüntettem még azt a kicsi kertemet is, ami volt. Csak a virágosom maradt meg.
Nem kockáztatok, csak annyit, amennyit muszáj! Elég a takarítás közbeni hajolgatás.
Egyet kérek tőled: Nagyon vigyázz magadra!!!
Fel a fejjel! Lesz még jobb is!
Üdvözöllek a “szomszédból” (Kányavár): Gyöngyi