Roger Waters tökön lövi magát
Fogalmazhatnék finomabban is, írhatnám: lábon lövi magát, de ez nem egyszerűen eufemizmus volna, hanem szépelgés. Itt ugyanis arról van szó, hogy Waters kiheréli magát, illetve a saját művét. Ha láttátok a korábbi szemlénket, ha olvastátok, hogy az antiszemitizmus vádja miatt letiltotta Frankfurt városa Waters májusi koncertjét, azt hihetitek, eszmeileg nullázza le magát, de nem, most nem erről van szó.
A frankfurti balhé kapcsán elkezdtünk utánajárni, mi a helyzet Roger Waters környékén, és érdekes dolgokra bukkantunk.
Hozunk is majd 5G-ben ezt-azt, de addig is pár dolog, különös tekintettel Waters legújabb zenei megmozdulásaira. Tagja vagyok néhány floydos csoportnak, és mondhatom: ott is forr a víz. Amit unásig látunk, nem győzöm hangsúlyozni: évtizedek óta, itt is bekövetkezik, és táborok alakulnak. Tudom, sokan úgy tartják, ez a kasztosodás nemrégiben kezdődött, de ez óriási tévedés, és mivel nem ma jöttem le a falvédőről, nem veszem be. Láttam ezt már a kilencvenes években is, már akkor is károsnak, és ostobának tartottam, írtam is róla. Mindössze arról lehet vitatkozni, hogy ez mikor kapcsolt turbó fokozatba.
Talán a floydosok tábora is sokkal korábban kezdett polarizálódni,
ezt nem tudom, mert én elsősorban zenehallgató, és nem kommentolvasó vagyok. Egy biztos: a kasztosodás mostanában fullra jár, és várhatóan csak fokozódni fog. Olyan elképesztő dolgokat olvastam, mely szerint például Gilmour felesége előadta, hogy ő volt a Pink Floyd szövegírója (ezt sokan megmosolyogják, és én sem tartom valószínűnek), sőt volt egy nyilatkozata, hogy Waters az őt ért kritikákra válaszul, mintegy bosszúból, felvette a Dark Side of the Moon albumot újra. Apró szépséghiba – írják a kommentelők –, hogy bár Waters valóban újra felvette a legendás album egészét valahol Dél-Amerikában, de még decemberben, jóval Gilmour feleségének nyilatkozatai előtt. Ez szépen demonstrálja, mennyire keszekusza és kicsinyes, mennyire gyűlölködő a légkör a hajdani Pink Floyd körül.
Első körben átsuhant rajtam a bánat:
épp ilyen viharok közepette kell majd koncertre mennem, és kísérnem másokat, olyanokat, akik most hallanak majd Floydot élőben. De aztán meglepően hamar megnyugodtam. Ez van, és mindennek lehetnek tanulságai is. És mint a késbe, persze szinte rögtön bele is futottam egy tanulságba.
Írtam már: szeretem és gyűjtöm a feldolgozásokat. Alapesetben az a legígéretesebb, ha egy szerző a maga darabját gondolja újra, és vannak is erre jó példák. Például Mike Oldfield is felújította régi albumát, a Tubular Bellst, de nem mondhatni, hogy rontott volna rajta. Így, amikor azt olvastam, hogy Waters egy egész albumot vesz fel újra, alapvetően bizakodva jártam utána. Az új album még nem érhető el sehol, de persze egy interjúban már előkerül, hogy Gilmouréknak is lehet hozzá pár szava, felvetődhetnek szerzői jogi gondok, ám Waters azon az állásponton van, hogy mivel ő szerezte az egész albumot, joga van azt újra feljátszani. Ebből tehát várhatóan újabb balhé lesz.
Ugyanakkor a Falról feldolgozott már egy darabot, a Comfortably Numbot.
Két dolgot szeretnék ezzel kapcsolatban röviden elmondani. Ha egyetlen Floyd-számot kell választanom, akkor ez volna az. Olyannyira, hogy a végrendeletemben is ezt kérem temetési zenének. Igen, van végrendeletem is. Másrészt a Floyd legnagyobb erényének azt tartom, hogy rendszeresen jut el az elmondhatatlan szférájáig, ott azonban hangszerek veszik át a vokál szerepét, és amit elénekelni, elmondani már nem lehet, elmondja egy hangszer, méghozzá meggyőző erővel és tehetséggel.
Ez egy rendkívül jó és termékeny metódus,
és ha olyannak mutatok Floydot, aki még nem ismeri, mindig ezt veszem elő. Nem egyszerűen arról van szó, hogy úgynevezett szólók tagolják a darabokat, ahogy mondjuk egy blues vagy metál zenekarnál, és a szólók voltaképp csak arravalók, hogy emeljék a hangulatot és lehetőséget teremtsenek mindenki számára ahhoz, hogy megmutassák, mennyire urai a hangszernek. A Floydnál a hangszerek és a szólók úgy lépnek be, mint személyek, és bár a vokál, az emberi „beszéd” megszűnik, egy egészen más és magasabb szinten a hangszerek mondják-sírják el a lehetetlent. Ez zseniális. Tökéletes példa erre a Money, de a leghátborzongatóbb épp a Comfortably Numbban, ahol végül már csak a gitár sír és őrjöng. Különösen szép és hatásos ez a Pulse-koncerten. Ez az egyik legkedvesebb koncertfelvételem.
Az újragondolások kapcsán Waters többek között azt mondta, hogy a darabok lényegét szeretné kiemelni, és mellőzi a „rock and rollos szólamokat és gitárokat”. Ez a mondat először át sem lépte az ingerküszöbömet, még akkor sem, amikor beleakadtam egy nyilatkozatháborúba és a kommentelők áradatába, ahol arról volt szó, hogy Waters most fikázta Gilmour gitárjátékát vagy sem. Aztán rábukkantam a Cumfortably Numb leporolt változatára, mert ez már hallgatható.
Bármikor ezt hallgatom, már az első pillanattól azt a kétségbeesett őrjöngést várom, ami egy gitár hangján, egy gitár eszközeivel mondja el azt, ami a dal fő üzenete is: Oly távol vagytok tőlem, reménytelenül távol (szabad fordításban). De amint elindítottam a felvételt, rögtön feltámadt bennem a gyanú: vajon ebből is kiveszi a „rock and rollos” gitárfutamokat? Az nem lehet – gondoltam. Feszülten figyeltem a felújított dalt, az új klipet, és míg megállapítottam, hogy ez a minimalista, posztapokaliptikus látvány mennyivel gyengébb, mint a korábbiak, várva vártam a pillanatot, ahol a Cumfortably Numb rendesen megemelkedik, nem is akármennyire. Az nem lehet, hogy ne emelkedjen meg ebben az esetben is – gondoltam, de ahol a gitárnak kellet volna jönnie, nem jött semmi. Akkor űr keletkezett így, amihez foghatót régen láttam.
Tényleg nehéz megértenem – nem is sikerül – mi szükség erre?
Miért kell kiherélni így egy életművet?
Komolyan előfordulhat, hogy Waters a saját művét ennyire nem érti. Most nem érti csak, vagy soha nem is értette igazán? Komolyan azt hiszi, hogy a gitárfutam a Pink Floydnál is csak pőre rock and roll? Vagy én értettem-éreztem félre egy fél életen át valamit? Utóbbit kötve hiszem.
És itt jön a tanulság. Felmerül a gyanú, hogy itt Waters, vénségére enged a kordivatnak, a minimalizmus eszement dicsőítésének. A minimalizmus az esetek többségében ordas nagy kamu. Legitim művészi törekvés a forma lecsiszolása, végső tisztára hozása, természetesen, de ez csak akkor működik jól, ha van miből faragni, hogy olcsó példát hozzak, mint egy szobor esetén, ahol a szoborról a „felesleget” vési le a szobrász. De mi keletkezik akkor, ha nincs kő? Nincs szikla? Nincs egy vérbő alapanyag?
A művészi szabadságnak is a forma és témagazdagság az alapja.
Az az alaphelyzet, hogy nyitva áll a lehetőség a minimalizmus és akár a barokkos túlzás irányába is. Vannak választási lehetőségek. A minimalizmus sokszor azonban nem e szabadság tövéről fakad, hanem szellemi szegénylegénységből ered. A művészet lényege nem a redukció, hanem az egyensúly és arány megtalálása. És ebben, igen, lehet nagyokat hibázni, mert ez valóban kihívás. A minimalizmus nem az.
Waters gyakorlatilag megsemmisít valamit a minimalizálással, ami azonban épp jól volt belőve. Épp elég gazdag és bonyolult, és ugyanakkor épp elég ütős és lényegretörő volt. Ha valaki nem érti majd, miért nézek ferde szemmel mindenféle minimalizmusra, akkor ezt a példát fogom felhozni.
De mondjátok meg ti is: szerintetek ennek a redukciónak ebben az esetben volt bármi értelme? Tegyük fel, hogy ez a Waters-féle öregkori „letisztultság” – mint a korán fellelt bölcsek köve – már az első pillanatban rendelkezésre áll, és a Pink Floyd ezen az úton indul el rögtön a legelején. Milyen zenét és milyen zenekart kaptunk volna akkor? Tudnánk akkor ebben a pillanatban arról egyáltalán, hogy volt egy angol zenekar, egy bizonyos Pink Floyd?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több Pink Floyd
még több cw
Ajjj-jajjjj! Ennek reggel újra nekifutok. Most elszállt a mai jó kedvem. 🙁
Tényleg tökön lőtte magát!
Kiherélte, az egyedülálló , bravúros gitár hangzás nélkül csak azoknak mond valamit, akik még sose hallottak Pink Floydot.