Kétszeresen is megdöbbentő a pókfarkú szarvasvipera!

Kétszeresen is megdöbbentő a pókfarkú szarvasvipera!

---

Csak a hülye vonja le a tanulságot rögtön a legelején. Sokak szerint – például irodalmi körökben – már az is hiba, ha valaminek van bármiféle tanulsága. Hát még, ha le is vonják! Igaz, ezek az emberek évtizedek alatt sem mutatják a személyiségfejlődés vagy az intellektuális haladás semmiféle jegyét. Egyébként is: most hadd legyek hülye, hadd vezessek kis ellenforradalmat a posztmodern narratívák ellen.

Tudjuk, hogy mindmáig fajok ezreit fedezik fel.

Tudjuk, hogy a becslések szerint a Föld fajainak száma valahol negyvenmillió körül lehet, míg a felfedezett fajok száma ennek negyede. Azt is tudjuk, hogy a felfedezett fajok túlnyomó többségéről csak annyit tudunk, hogy létezik, és ennyi. Semmi közelebbit. Röviden: még a fajok lajstromozásának ügyében is gyermekcipőben jár a tudományunk, botanikánk és zoológiánk egyaránt.

De az is tény, hogy az új fajok többsége már kevéssé látványos, sokszor kicsi rovar, féreg, gomba mikroszkopikus lény. Ehhez mérten meglepő a tanulság.  

• Látványos gerinces állatfajokat is felfedezhetnek még, ráadásul nem világvégi helyeken, hanem sűrűn lakott és régóta kutatott területeken is!

Jó, ez ritkaság, de még mindig megesik.

Az is megdöbbent, hogy nemcsak gerinces állatfajt, egy új viperát fedeztek fel régóta lakott területen, de ráadásul ez a faj olyan látványos viselkedést mutat, ami méltán kerülhet oda a természet legdurvább trükkjeinek sorába.

---

Alfred Brehm | Szarvasviperák

A pókfarkú szarvasvipera

nem áll egyedül a kígyók világában, a szarvasviperák régóta ismertek, ráadásul épp abban a régióban, ahol a pókfarkú is él. Annyira nem áll egyedül, hogy voltaképp megtalálták már jóval korábban is, de „perzsa szarvasviperaként” (Pseudocerastes persicus) írták le, és ha jól értem – most tessék kapaszkodni! – az első felfedezői a furcsa farokvégi képződményt deformitásnak, sőt valamiféle parazita művének hitték.

Ez mindent elmond arról, hogy a mennyire abszurd állat a pókfarkú szarvasvipera. Inkább hitték rendellenességnek, deformációnak, mint a kígyó sajátosságának. Inkább hitték a kígyó farkára csimpaszkodó parazitának, semmint a kígyó elidegeníthetetlen, veleszületett részének!

Csak jóval később jöttek rá, hogy a furcsa, pókszerű farokvég nem rendellenesség, nem deformitás, hanem a faj (egy új faj) jellegzetessége, amivel pókot imitálva a kígyó magához csalja a mit sem sejtő, sőt a zsákmányra nagy boldogan lecsapó madarakat. Erről a manőverről ma már elképesztő felvételeket is találunk szerencsére.

---

Minden ilyen esetben eltöprengek:

Mi kell ahhoz, hogy mindez így, ebben a formában és ezzel a tökéletességgel kialakuljon? Rengeteget kell dolgoznia az evolúciónak, hogy ez létrejöhessen. Nem állítom, hogy az evolúció ilyen hajmeresztő produkciókra nem képes. Nem állítom, hogy teremtették ezt a viperát. Nem állítom, hogy ufók hozták a földre. Csak annyit állítok, hogy amikor egy ilyen fajra nézek (és ez voltaképp igaz bármely a Földön élő fajra, beleértve szerencsétlen Homo sapienst is), időnként határozottan érzem:

van itt valami még, amit totálisan nem értünk.

Van itt, a bioszféra mögött, a bombasztikus fajgazdagság takarásában valami, amit nagyon nem értünk. Ha a pókfarkú szarvasvipera manővereit figyelem, biztosan tudom, hogy a biológia és az ökológia tudománya pontosan ugyanabban a cipőben jár, amiben a fizika is, vagy bármely tudomány, egészen a matematikáig.

Arisztotelész óta keresik sokan azt az egyetlen törvényt, ami a világot irányítja. Még Albert Einstein is ezt kereste (és nem a relativitást), de ő sem találta. Ennek ellenére sok tudós elme egyetért abban, hogy kell lennie ilyen törvénynek.

Ennek mintájára mondom, és érzem – a pókfarkú szarvasviperára tekintve kis híján úgy fogalmazok: tudom –, hogy az élő, szerves világnak is van olyasfajta törvénye, amit részben sem ír le az evolúció. Kell lennie itt még valami másnak is, ezért mától még jobb az élet, hisz még izgalmasabb, és még újabb feladatok tornyosulnak előttünk, újabb kérdések hívogatnak, és édesgetnek a tudomány és kutatás irányába.

---

Az is biztos, hogy itt a Földön sosem fogunk unatkozni.

Más kérdés, hogy rájöhetünk-e valaha az élet mibenlétének nyitjára? Megtudhatjuk-e még a Föld elpusztulása előtt, hogy pontosan – nem elméletileg, hanem egészen pontosan! – hogyan alakult ki ez a faj meg a többi negyvenmillió? Vagy úgy járunk, mint a fizikusok és matematikusok sokasága, és kénytelenek vagyunk belátni:

Sejtéseink valószínűleg sejtések maradnak, míg világ a világ.  

Bárhogy van is, ez a kígyó a(z egyik) tökéletes megoldás két, a túlélését biztosító kihívásra:

• Úgy kell beleolvadni a sivatagi környezetbe, mintha ott sem volna.
• Ugyanakkor tökéletesen kell imitálni a pók formáit, színeit és mozgását.

És ha ez összejön, már csak várni kell, mikor kerül a közelébe egy pókokra vadászó madár.

Mondjuk egy tövisszúró gébics (Lanius collurio), aki minden év tavaszán épp Irán felé vonul visszafelé, amikor afrikai telelőhelyéről Magyarországra tart. Az, hogy például ide, az udvaromba, a birtokra visszatér-e mindegyik gébics, azon is múlik, hogy az iráni pihenő idején keresztezi-e az útját egy pókfarkú szarvasvipera vagy nem.     

---

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több vipera