Miért kopogtat az ablakon a cinege? | Tudomány és madárökológia
Minden madáretetési szezonban – főként ősszel – megkérdik jó páran: vajon eleséget kérnek a cinegék, amikor az ablakot kocogtatják? Könnyen mondhatnánk: persze, bekopogtat, így jelzi, hogy éhes, s milyen édes is ez! Milyen okos a kis cinke! – s aztán együtt örülhetnénk ennek. De nyilván volna olyan, aki a száját húzná, ha másutt nem is, a háttérben: ó, ezek az állatmániások, milyen rózsaszínnek látják a világot, s milyen könnyedén hisznek a cinege eszében.
És ebben – valljuk be – volna is valami a jogos kritikából, legalábbis nyomokban. Amúgy is: a kétely mindennapi kenyerem.
De nem az a kétely, ami mindenáron cáfolatokra tör – ez dívik mostanság a leginkább, holott az ilyen kétely valójában nem az eszesség, az óvatosság vagy felvilágosultság jele, mint inkább a betegeskedő szellem tünetegyüttese. A jó kétely mindössze ellenőriz, körüljár, megvizsgál.
Vizsgáljuk meg tehát hideg fejjel, hogy mi történhet, amikor cinege kocogtat az ablakon!
Három verzió lehetséges,
első nekifutásra kettő racionális, egy pedig bizonytalan-misztikus magyarázatnak tűnhet, ám valójában – szerintem – mindhárom racionális, csak épp az első kettő bizonyításra sem szorul, míg a harmadik kevésbé bizonyítható, ám ettől függetlenül nagyon is lehetséges.
- A keresgélő cinegék ezer és egy dolgot kocogtatnak meg naponta, így bármikor előfordulhat, hogy egy ablakban is keresgélnek.
- A cinegék okos és jó emlékezetű madarak, és akár hosszú évekkel később is emlékeznek egy-egy helyre. Ezt én magam is kutattam hosszú évekig, ez tehát tény (erre visszatérek még). Ezért időnként meglátogatják a megszokott etetőhelyeket, és ott keresgélnek. Ha párkányon etetik őket, ilyen keresgélés közben előfordulhat, hogy az ablakot is kocogtathatják, illetve akár rovarok után is kutathatnak a keretek rései közt.
- Ilyenkor támadhat olyan érzésünk, hogy a cinegék valójában nekünk jeleznek ezzel; így kérik, hogy szórjunk ki eleséget.
Az első verzió
nem szorul igazolásra, hisz voltaképp arra alapoz, hogy a nagy számok törvénye alapján bármi előfordulhat, így egyben ez a legkevésbé izgalmas, a legkevésbé körültekintő válasz.
A második verzió esetében már akadnak igazolnivalók. Valóban okos és jó emlékezetű madár a cinege? De még mennyire! És itt saját kutatási eredményeimet oldalakon át részletezhetném, de most csak pár momentumot villantanék fel belőle. Számos módon vizsgálható ez a kérdés, többek között a sokak által ismert madárjelölés ad látványos eredményeket.
Annak idején volt olyan év, hogy 1854 madárra került jelölő gyűrű az etetőmön, ebből 711 széncinegére, 233 kék cinegére, 63 barátcinegére, 28 fenyvescinegére és 2 búbos cinegére.
A fenti számok – és arányok – elemzése ismét megérne egy misét, de ha más nem is látszik ebből, annyi biztosan, hogy jókora minta alapján beszélek róluk. Ezt a témakört egyébként érintettem már arra a kérdésre válaszolva, hogy vajon hány cinege jár egy etetőre.
A fenti számokból először is az látszik, hogy jóval több, mint amennyire gondolnánk. Fontos kiemelni, hogy az etetőmön azon a télen sem lehetett ötven-hatvan széncinegénél többet látni, ugyanakkor több mint hétszázra került gyűrű, s az így gyűjtött adatokból számolva a tényleges létszámuk ezres nagyságrendű volt. Azért teszek itt egy látszólag nem egészen ideillő vargabetűt, mert épp a cinegék tanulékonyságára szolgáltatja az egyik leglátványosabb bizonyítékot a gyűrűzés.
Ha egy etetőnél rendszeresen fogják be a madarakat,
akkor egy idő után a madarak, főként a cinegék megtanulják, melyik az a hely, amit kerülni kell – ahol látszólag nincs semmi, de valójában ott a háló.
E tanulékonyságra a visszafogási arány vizsgálata szolgáltat bizonyítékot. A cinegék tanulékonysága miatt a visszafogási arány idővel akkor is csökken, ha már nagyon sokat megjelöltek.
Mivel ezekből az arányokból a madárökológia sokszor messzemenő következtetéseket von le, ahogy annak idején én is igyekeztem levonni, több körben is próbáltam ellenőrizni e módszerek és képletek megbízhatóságát.
Akár az élet egyéb területein is, kutatásánál is fontos a kontroll, sőt az önkontroll is. Bármilyen módszert használjunk is, bármi legyen is a hipotézis, induljunk ki bármilyen feltételezésből, legyen bármi, amire kíváncsiak vagyunk, újra és újra meg kell kérdőjelezni a saját módszereinket, sőt meg kell kérdőjelezni a saját kérdéseinket is.
Így került sor arra, hogy több ízben is ellenőriztem a már említett és széles körben használt madárökológiai képleteket, s feltettem azt a kérdést is, hogy amikor hosszú tanulmányok ezer és egy következtetést vonnak le gyűrűzési eredményekből,
vajon számolnak-e mindennel?
Például a madarak tanulékonyságával.
Például azzal, hogy ez a tanulékonyság fajonként is változó lehet, sőt nemenként, ivaronként, mi több, időszakonként is! Az akkori módszerek egyáltalán nem számoltak ezzel – ez azt is jelenti, hogy nagyjából a 2000-es évek előtti kutatási eredmények legjobbjait is csak fenntartásokkal szabad kezelni.
Jellemző, hogy az ökológia és azon belül az ornitológia is hajlamos volt alábecsülni a madarakat – épp azok, akik elvileg a leginkább ismerték és akik a legtöbbet kutatták őket.
Ma már egészen elképesztő számomra, hogyan lehetett bármiféle nemzetközi szinten is széles körben elismert, mi több standardnak elfogadott metódusokkal dolgozni úgy, hogy fel sem merült, hogy a madarak tanulékonyságával valamilyen – bármilyen! – formában számoljanak.
Pedig e módszerek ellenőrzése, a madarak, s azon belül is a cinegék tanulékonyságának számszerűsítése pofonegyszerű. Adott egy hálóhely, ahol mondjuk hetente kétszer pár órán át megfogják a madarakat. Ezen a helyen a visszafogási arány huszonöt százalék, vagyis minden negyedik befogott madár már korábban is hálóba került. Ezen a helyen a háló állását megváltoztatjuk. Nem változtatunk a pozíción, mindössze ötven centiméterrel arrébb visszük.
Csak ötven centivel!
És a visszafogási arány huszonöt százalékról negyvenöt százalékra emelkedik. Ha a visszafogott madaraknak alaposabban is utánanézünk, azt találjuk, hogy a huszonöt százalékos visszafogási aránynál zömmel a legutóbbi hetekben befogott madarak kerülnek újra hálóba, míg elmozdított háló esetében több hónapja jelölt madarak is újra fennakadnak.
Mi történik, ha egy hosszú évek alatt szépen berendezett etetőhelyen több mindent is megváltoztatunk? Az etetők helyét, sőt a hálóállást nemcsak arrébb toljuk, hanem elforgatjuk kilencven fokkal? Megdöbbenve látjuk, hogy drasztikusan megnő az évekkel korábban jelölt példányok száma!
Vagyis: az „öreg rókák” már képesek úgy mozogni a helyen, akár éveken át is, hogy sosem kerülnek hálóba. Ismerik a helyet, épp ezért valószínűleg figyelik is, és persze megjegyeznek mindent!
Érthető persze, hogy a madarak tanulékonyságával nem számolnak a képletek,
hisz egy ismeretlen jelenne meg az egyenletben – mert az látványosan kimutatható, hogy ez a tanulékonyság jelentősen torzítja az eredményeket, ám ezt számszerűsíteni szinte lehetetlen. Oly módon legalábbis, hogy ne egy örök ismeretlenként jelenjen meg a számításainkban. Ám ez nem indok arra, hogy úgy tegyünk, mintha eddigi képleteink, s a segítségükkel kapott eredményeink vitán felül állnának.
De mielőtt végképp elvesznék, egyébként izgalmas módszertani kérdések taglalásában – melyek nemcsak szakmai szempontból érdekesek, hisz gondolkodásunk, sőt az oly egzaktnak hirdetett tudományos gondolkodás mindenhatóságát, estenként tisztességét is megkérdőjelezi – még egy rövid példa a madarak a tanulékonyságára. Csízeknél tapasztaltam.
A csízre ma is jellemző, hogy egészen hektikus a jelenléte. Akadnak évek, amikor tömeges, más években előfordulhat, hogy egy sem mutatkozik az etetőkön.
Volt egy évem, amikor százával lepték el az etetőhelyet, így aztán százával kaptak jelölést is. Az ominózus évet azonban nagy szünet követte. Két évig hírük-hamvuk nem volt az etetőn. Három év elteltével aztán újra beestek egy szép napon. Ma is élénken emlékszem arra a reggelre. Akkortájt a napot mindig az ablaknál kezdtem.
Már a reggeli kávét is a madarak megfigyelése közben ittam.
Legnagyobb örömömre a párkányt szinte ellepték a csízek, de ami a legszebb volt: hemzsegtek a gyűrűs példányok. Amikor aztán ezeket visszafogtuk, nemcsak az igazolódott, hogy a három évvel korábbi jószágok tértek vissza, hanem az is, hogy ugyanaz a csapat. A három évvel korábban együtt jelölt példányokat három évvel később is együtt fogtuk vissza.
Tudni kell, hogy ezek a csízek feltehetően az Alpokból jönnek hozzánk. Nem nagy távolság egy madárnak, de mégis: ezek az Alpokban élő jószágok három év elteltével is emlékeztek erre az etetőhelyre. Más – és talán sokkal izgalmasabb – kérdés, hogy miért hagytak ki két évet. Erre azonban ma sem tudom a választ.
Mindenesetre ők szolgáltatnak arra némi adalékot, hogy ez a memória mennyire hosszútávú. Hisz a cinegék túlnyomó többsége csak kis körzetben mozog, a javuk állandó, így tehát az etetőhellyel kapcsolatos infókat akár naponta is frissítheti, ám a csízek két évig nem jártak nálam. De ennyi idő alatt sem törlődött a hely emléke. Különösen szép teljesítmény ez annak fényében, hogy egy csíz átlagos életkora talán el sem éri a négy évet.
Összefoglalva: Kétség sem fér hozzá, hogy madaraink megjegyzik az etetőhelyeket, és azokon időről időre felbukkannak. Na de még egy kis plusz: ismerünk olyan norvég fenyőpintyet is, aki nyolc éven át járt ugyanarra az etetőre.
De vajon ezek a madarak mennyire vannak tisztában azzal, hogy az etetők bősége nekünk köszönhető? Nem tekintenek-e az etetőhelyekre pusztán úgy, mint ahogy mondjuk egy nagy napraforgótáblára?
Minden madárszerető és madarakat etető ember szeretné hinni, hogy közvetlen kapcsolatban áll a madaraival. De vajon ez a személyes viszony, ami részünkről általában vitathatatlanul fennáll, létrejön-e a madarak oldalán is?
Ez a nagy kérdés.
Erről sok beszámolót olvasni, és a madáretetősök többsége úgy érzi, igen, a madaraik ismerik őket, és efféle viszonyban állnak velünk. Talán így van, talán nem, de egy biztos: ennek igazolása vagy cáfolata még a tanulékonyság kérdésénél is rázósabb. De azért ez sem lehetetlen.
Sokan átélték már, hogy míg feltöltik az etetőt vagy amikor megjelennek az ablakban, bizonyos madarak – főként cinegék – nemhogy eltávolodnának, hanem még közelítenek is. Figyelik az embert, és egy idő után tudják: most érkezik az eleség.
Az a szemlélet, amely hajlamos a madarakat és általában az állatokat mechanikus biogépezeteknek látni, azt mondja: az ajtó nyitódását, a mozgást az ablakban a madár egyszerűen összeköti a táplálékbőséggel.
Bárki legyen is, aki ezeket a visszatérő mozgásokat és utána a táplálékbőséget okozza, a madár ugyanúgy reagál minden esetben. Ennek cáfolatát láttam Budapesten a Városligetben, ahol egy alkalommal galambokat fotóztam.
A raj nagy része, körülbelül négyszáz galamb, az idő nagy részében egy tetőn sütkérezett, mígnem egyszer csak az egész raj szárnyra kapott, és elhúzott az Fővárosi Állatkert felé, méghozzá olyan összetartó csapatban, hogy azt hittem: héja támad a másik irányból. Megkerülve az épületet azonban azt láttam, hogy a több száz galamb egy arra sétáló emberhez húz, aki azonban nem szórt nekik semmit, csak sétált előre.
A galambok
a szó legszorosabb értelmében felhőt képeztek körötte, alig látszott az ember, a vállát már séta közben ellepték – miközben a Városligetben több száz más ember sétált abban a pillanatban is, és sok ezer fordul meg ott nap mint nap. Úgy száz méterrel arrébb ez az ember megállt, és a táskájából eleséget szórt ki. Barokkos madárfelhő gomolygott körülötte. Az etetés végén megszólítottam ezt az embert, aki elmondta, hogy évek óta jár ide megetetni a galambokat.
Amikor azt kérdeztem, hogy ezek szerint személy szerint őt várják ott? – a férfi a kérdést sem értette. „Hát persze.”
Sok olyan felvételt látni, ahol
kézből etetnek cinegéket.
Ezekben az esetekben bizonyíthatóan van kontaktus madár és ember között, de még ez sem jelenti azt, hogy a madár összerakta a teljes képet, főként nem olyan szinten, hogy az etetés elmaradásáért reklamálna. Például kocogtatna az ablakon. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy a téli szezon elején milyen gyakran bukkannak fel ablakokban madarak, főként cinegék.
Saját tapasztalataim szerint az ablakok, ajtók „megrohamozása” különösen gyakran figyelhető meg, amikor keményre fordul az idő, például erős havazás idején.
Amikor a hó hamar ellepi az etetőt is,
és bár vittünk ki magot, mégsem tudják azt hiánytalanul felvenni. Ilyenkor kimondottan gyakori az ablakba szálló cinege, aki nem ritkán figyel is, sőt kocogtat. Lehetetlen ilyenkor nem arra gondolni, hogy jelez. Úgy jelez, amint mi is jeleznénk a helyükben. Túl gyakran, túl sok helyen esik meg ez ahhoz, hogy csupán véletlen legyen, de ez még mindig bizonytalan érvelés – ha érvelés ez egyáltalán.
Az a probléma itt,
hogy az etetőre járó madaraink idejük nagy részében élik a maguk szabad és szertelen életét, amelybe mi, a legszorosabb kötődés és legnagyobb odafigyelés mellett is, csak időnként pillanthatunk be, így tehát ez ügyben mi vagyunk azok, akik igen nehezen rakunk össze egy teljes képet.
Más volna a helyzet, amennyiben olyan közeli kapcsolatban lennénk, hogy napi huszonnégyben követhetnénk és érthetnénk madaraink életét.
Szerencsére nekem erre is van példám. Több is, de most egyet emelnék ki, Magellán esetét.
Pár éve volt egy Magellán nevű postagalambom.
Azért kapta a Magellán nevet, mert a kicsi, négy fős galambcsapatból ő volt a legmerészebb, mindent ő vállalt be elsőként. Amint Magellán hajózta elsőként körbe a Földet, úgy ő repült ki először a padlásról siheder korában, hogy aztán a többieket is kivezesse.
Ő tette meg az első nagyobb kört, ő ment először jelentős magasságba, és persze ő volt az is, aki először ment el nagyobb túrára, bejárni-kiismerni a környéket. Ráadásul valahogy a madár egész alkata és habitusa is sugallta ez a vállalkozókedvet, bátorságot. Ma is szívesen és boldogan gondolok rá.
Régi vágyam, hogy az ágyam az ablak magasságában legyen,
s így akár félálomban is rögtön kiláthassak a mezőre és az égre, a napsütésre vagy havazásra. Ezért pár éve még a dolgozószobámban az ágy közvetlenül az ablak alatt állt, felülnöm se kellett, elég volt felkönyökölni az ágyban, hogy kilássak. De a galambokat nem az ablakban etettem.
A kis galambcsapat sajnos hamar megfogyatkozott egy héja jóvoltából, s talán mondanom se kell, ahogy Magellán volt mindenben az első, ő volt az utolsó is, aki megmaradt. Ő viszont még hosszú hónapokig. Egyedüli postagalambként szorosabb kapcsolatban állt velem, mint korábban, míg a többiek is itt voltak.
Akkortájt viszonylag szigorú rendje volt a dolgoknak, az etetésnek is.
Általában reggel nyolc körül adtam ki Magellánnak a magot, de persze előfordult, hogy késtem, főként, ha éjjel írtam, és csak hajnalban feküdtem le.
Bár Magellán a kisház padlásán élt, viszonylag hamar kiszúrta az ablakomat, s mögötte engem. Napközben is gyakran ült fel a magas bodza tetejére, és onnan figyelt, később az ablakomban napozott, tollászkodott.
Amikor aztán eljött az az időszak, amikor regényírásba kezdtem, s egyre többször csúsztam a reggelivel, rendes szokásává vált, hogy az ablakot kocogtassa, mindig ugyanott, mindig a fejemnél. Ha csak felnéztem, majd visszahanyatlottam, tovább kocogtatta, egészen addig, míg fel nem keltem. Amennyiben felültem az ágyban, abbahagyta. Csak egy ablaküveg választott el minket, így aztán egyértelmű volt a helyzet.
Megvolt a szemkontaktus, sőt megvolt a testbeszéd is.
Amikor kinéztem, Magellán visszanézett, közelebb hajolt, majd olyan mozdulatokat tett, mintha válogatna a magban. Ebben az esetben nem fér kétség hozzá, hogy Magellán tudatosan ébresztett és kérte a reggelit (ahogy az például kutyáknál megszokott). És persze halálpontosan. Mivel nem mindig volt erőm miatta felkelni, később már a dolgozószobámban tartottam a magot, és ha kocogtatott, egyszerűen kinyitottam az ablakot, és a párkányra szórtam. Máskor, jókedvemben, kézből is etettem.
Természetesnek tűnik ez már utólag, de azért Magellán fejében olyan dolgok álltak össze, amit első nekifutásra nem biztos, hogy feltételeznék egy galambról.
Kiszúrta, hogy hol van az én odúm. Rájött, hogy amíg fekszem, nem kap enni. Rájött, hogy felébreszthet. Rájött, hogyha egyszer felébredtem, addig nem hagyhat békén, míg fel nem ülök. Rájött arra is, hogy ha már ülök az ágyon, abbahagyhatja. Sőt, ilyenkor a kocogtatást felváltotta a burukkolás, mintha nyugtázná az ébredést vagy örülne.
Mindent összevetve tehát:
- A madarak megjegyzik az etetőhelyeket
- Megjegyzik az őket etető embert
- Visszatérnek az etetőhelyekre
- Felveszik velünk a kapcsolatot
- Velünk is kommunikálnak
- Képesek kérni és időzíteni
Mindezt figyelembe véve azt mondom: amikor cinegék kocogtatnak az ablakon, az esetek nagyrészében valódi kommunikációról van szó.
Amint Magellán is összerakta fejben a dolgokat, a legalább olyan tanulékony és okos cinege is simán összerakja, és kéri az etetést. Láthattuk – a csízek és cinegék esetében is –, hogy a hosszútávú memória is működik (nem olyanok, mint az aranyhalak), így nemritkán ősszel az etetés megkezdését is kérhetik.
És még egy adalék. Réges-rég megírtam már, hogy egyszer egy sokáig ápolt gólya is meglátogatott. Akkor miért ne látogatna meg az éveken át rendszeresen etetett, jól tartott, okos és rafinált cinege?
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több madáretetés
még több madár
Nálam a verebek azt is “megtanuták”, mikor kapnak friss vizet, amit aztán szépen kifürödtek. 😀
A cinkék hangjelzéssel is tudtomra hozták, hogy üresek az etetők.
Mi még az idén nem kezdtük el az etetést, de már készleten van a kaja. Esélyes, hogy a hétvégén szükség lesz rá.