Legszebb nyári emlékek: Delfin a cefréskádban
Nem is hinnétek, mennyire hiányozhat a víz. Meséltem már, hogy gyerekkoromban kis híján levágták a jobb lábam, s hogy aztán mégis annyit túráztam (akár a Földet is megkerülhettem volna), anyámnak köszönhető. Ez is hozzátartozik a képhez, ha már egyszer azt írtam róla egy helyen, hogy az ő kiszámíthatatlan, néha pokoli természete száműzött az erdőbe.
Ugyanakkor nem felejtem el:
ő adott hozzá lábat is.
Az első kórházban,
némi kísérletezés után letettek rólam, s ha anyám mondjuk varrónő, akkor pár év múlva amputálják a lábam. Anyám viszont orvos volt, s nem nyugodott, így végül kerített valakit, aki segíthet. Esetleg.
Hét órás műtét során annyi platinát szereltek a combcsontomra, hogy a röntgenfelvétel úgy nézett ki, akár egy műszaki vázrajz, és míg ki nem szedték belőlem, nyaralni se mehettünk külföldre, nehogy ott kioperálja valaki.
Állítólag egy ilyen magas platina-tartalmú kölyökkel disszidáló család megalapozhatta volna a jövőjét Nyugaton.
Körülbelül 1% esély volt a sikerre.
Az engem műtő orvosprofesszor azt mondta, hogy 1% sincs, ha nem úszok és kerékpározom sokat. Úsztam tehát, még egy országos aranyig is eljutottam 250 háton, ám egy idő után sok volt, hogy a hajnali edzés után az iskolában az első órán néha még víz csöpögött a hajamból.
Anyám minden nyáron elküldött minket áldott jó nagynénénkhez, ám néha oly távoli rokonoknál kötöttünk ki, akikről ma sem tudom, kik voltak.
Azon a nyáron, amikor abbahagytam az úszást,
a Tisza mellett tett le, egy olyan faluban, ahol minden ház előtt szilvafa állt, ahol az öregek kiültek a kapu elé este, ahol ima nélkül nem kezdődhetett nap, ahol rossz szemmel nézték azt is, ha a gyerek a tévében a Kántort nézi. Viszont volt derelye, meggyes pite, paszulyfőzelék, töltött káposzta.
A döngölt padlójú házat már kora reggel betöltötte a húsleves illata, s mire mi, gyerekek felkeltünk, a bácsi már a kukoricát is megkapálta.
Csak azért nem unatkoztam, mert ott voltam életemben először szerelmes (ezt írom meg legközelebb). Ha épp nem jött át a lány, kártyavárat építettem. Ahonnan csak lehetett kártyákat kunyeráltam, s néha olyan magasra jutottam, hogy az asztalra állított székről építettem tovább. A „néne” meg a „bácsi” örültek, hisz kártyából várat építeni kevésbé bűnös dolog, mint kártyázni. Utóbbi a kárhozat maga.
Nekem viszont más volt a kárhozat.
Egyre jobban hiányzott a víz. Imádtam úszni. Imádtam az esős napokat, amikor egyedül lehettem a medencében. Kedvenc játékunk volt a testvéremmel a „delfinesdi”. Ilyenkor órákig úszkáltunk, s csak egyetlen szabályt kellett betartani: nem érhet aljzatot a lábunk. Ehhez képest azon a forró nyáron még az esőbe sem állhattam ki. Majd megőrültem. Egy reggelen beállított egy szupertávoli rokon egy libafoszöld zsigulival, mondván: elviszi a tikkadt kölyköket a Tiszára.
Megváltás volt ez!
Ám mint tudjuk, „lányoké az elsőbbség”, s mire a lányok beültek, nem maradt hely nekem. Ott maradtam tehát tök egyedül, mint törött korsóval, tevék nélkül a szomjazó mór a Szaharában. Ekkor a vízhiány szabályos elvonási tüneteket váltott ki belőlem. Haldokoltam. Úgy éreztem, ha nem borít el a víz, kiszáradok, mint egy partra vetett, nyomorult kis sneci. Fuldokolva köröztem az udvarban, míg végül szemet szúrt a körtefa alatt egy régi kád. Hullott az apró szemű nyári körte a kádba, az ott tárolt kapák, gereblyék, virágcserepek, és a körtét csipegő japántyúkok közé. Kihessegettem belőle a tyúkokat, kivakartam a tyúkszart, kerítettem egy dugót és feltöltöttem. „Végre víz! Még ha kicsi is.
Ahhoz épp elég, hogy „eltűnjek” benne.”
A néne eleve félelemmel tekintett a városi gyerekekre, ám mikor ebédre se mentem be, kétségbeesett. Miután a délutánt is a kádban töltöttem, hol elmerülve, hol felbukkanva, estefelé a néne úgy érezte, nagy a baj, és jobb lesz felhívni anyámat.
Nem tudom, mit mondhatott anyám, mikor a néne félve közölte, hogy a gyerek reggel óta a cefréskádban hever, s legtöbbször a feje is a víz alatt van. Valószínűleg megnyugtatta: „Nem kell törődni vele. Hagyja csak. Ő ilyen.” De én aznap valójában nem is a cefréskádban voltam! A kád vize először csak hűvös hegyi tóvá duzzadt, ám délutánra meghaladta már a tajtékos Fekete-tenger méreteit. Nem csoda, hogy nem volt olyan meggyes pite vagy töltött káposzta, ami kicsalt volna onnan. Arról nem is szólva, hogy a delfin egyiket sem szereti.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több “Legszebb emlék”
