Amikor még elértem mindent az életben | Nyaralás Bulgáriában
LEGSZEBB EMLÉKEIM
…mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk.
Gyermekkorom nyarain, ha komolyabb nyaralásról volt szó, két célterület jöhetett szóba. Elsősorban persze a Balaton, ha pedig külföld, akkor Bulgária.
Akkortájt a bolgár kempingek július-augusztusban olyanok voltak, mintha mindegyik valamiféle neonomád magyar település lenne. Akadtak persze ott lengyelek, csehek, keletnémetek, de azért magyarok voltak a legtöbben.
Abban a kempingben, ahová az én családom és rokonaim jártak, nem messze Burgasztól, bármerre ment az ember, bárhol dobta is ki a fövenyre a plédet, mindenütt magyar beszédet hallott. Ma már a Fekete-tenger alig érdekel valakit, mindenki Horvátországba megy, holott a Fekete-tenger egészen varázslatos, nekem legalábbis mind a mai napig Bulgária ugrik be elsőként, ha azt hallom: tenger. Azok a mennyei, magas, sötétkék, tarajos, fehéren habzó hullámok! – amihez hasonlót például az Adria nemigen ad. Az Adria ehhez képest egy nagy tó, jó esetben szűk beltenger. Nyilván elfogult vagyok, de ha az emlékeim között kutatok, hamar rájövök, hogy joggal. Mivel már egészen kisgyerekkoromtól elbűvöltek a madarak, a nyaralások során is az volt számomra a legfontosabb, hogy egy új helyen miféle szárnyas népet látni. És ebben Bulgária verhetetlen volt! Az a három eset, amit most elmesélek, valószínűleg nem ugyanazon a nyaraláson történt – de akár történhetett volna ugyanazon is.
Azt is nagyon szerettem ezekben a nyaralásokban – ahová hol a szüleimmel, hol áldott jó rokonainkkal mentünk -, hogy bár igen távol jártunk, mégis volt a dolgoknak valamiféle rendje. Első parancsolatként addig kellett aludni, míg csak bírtunk vagy míg a sátor be nem melegedett. Második parancsolatként minden reggel gázfőzőn lecsót készítettünk. Harmadik parancsolatként: annyi mézédes dinnyét ettünk, amennyi belénk fért. Negyedik parancsolatként azt csináltunk a parton, amihez csak kedvünk volt, búvárkodhattunk, csigákat gyűjthettünk, csepegtetős homokvárak építésével napokig is szórakozhattunk, úszhattunk, napozhattunk. Valóban boldog voltam ezeken a nyaralásokon, mégis néha valami feszített.
Mégis néha úgy éreztem: itt sem vagyok elég szabad.
A szememben maradtak az oda vezető út részletei, ígéretes puszták, hegyek, mocsarak, sópárlók; távoli madarak, keringő ragadozók, titokzatos madárcsapatok. Melyeket nem nézhettem meg közelebbről. Szorgosan gyűjtöttem a csigaházakat és rákollókat, figyeltem a tengert, a medúzákat, de azért időről időre csatangolhatnékom támadt. Egy reggel elébem jött a tenger, ajándékot hozott a part – olyan látvány, amit sosem felejtek el.
Augusztus vége felé járt már. Feküdtem a sátorban, a többiek már felkeltek, odakintről lecsó illata szállt, két matrac közül egy hatalmas dinnye figyelt. Emlékszem a matracok lábpumpaszagára, és arra is, hogy a parton izgatott sustorgás volt, s valamiféle jövés-menés, gyülekezés. Kíváncsian másztam ki a sátorajtóba, s legnagyobb meglepetésemre emberekkel volt tele a part, sosem láttam még ennyit egyszerre, s valamennyien az eget nézték.
Amint én is felpillantottam, tátva maradt a szám is.
A tökéletesen tiszta, szinte bántóan kék ég hatalmas mennyezeti tapétának tűnt, amelyen mérnöki rendben, egyenlő távolságban egymástól, ameddig csak a szem ellát, mindenütt valamiféle mintázat van. Megdörzsöltem a szemem, feltápászkodtam, kicsit előrébb mentem a parton, beálltam a tömegbe és ismét felnéztem: gólyák vonultak a Boszporusz felé, a part mentén, siklórepüléssel, épp csak néha lengették meg óriási szárnyaikat, s valóban olyan szabályos távolságra voltak egymástól, mintha egy Teddy hengerrel festették volna fel őket oda; bármerre néztünk, előre és hátra, délre és északra, mindenütt ugyanaz: gólya után gólya – és gólya és gólya. Lassan, ahogy óriás halak úsznak komótosan a rettentő mély vízben, úgy úsztak odafönt vagy húsz- huszonötezren! Azóta se láttam ehhez foghatót. Na és az a csönd, hogy szinte pisszenés sem volt a parton, az emberek valamiért inkább csak suttogtak. Néha egy-egy nagyobb sóhaj, semmi más. Nyilván alig akadt ott valaki, aki hozzám hasonló madárrajongó lett volna, nagyjából mindenki ugyanazért érkezett, amiért mi, hogy a lábát lógathassa, lecsót főzhessen és dinnyét ehessen minden nap, hogy elfeledkezzen mindenről, amit hátrahagyott, s alig akadt ott valaki rajtam kívül, aki bármiféle feszültséget érzett volna amiatt, hogy nem láthatja, miféle madarak járnak a Burgaszt és Neszebárt összekötő út túloldalán, és mégis:
kicsit és nagyot, férfit és nőt egyaránt elfogott egyfajta mély és erős, édes és hátborzongató tisztelet. Valamennyi arc úgy tekintett fel akkor az égre, és az égen vonuló gólyák tízezreire, mintha a világ leghatalmasabb bazilikájának kupolájába tekintenének fel;
mintha mindenki hinne valamiben; mintha senki sem volna a parton, aki számára kétséges, hogy ezek itt, a fejünk fölött, mind a tíz- és mind a húszezer az ég küldöttei, s valami olyasmi képviselői-hírnökei, amit mi, földi halandók, lecsóevők, matraconheverők, sátrazók, szánalmasan kicsi és füstös kocsikban zötyögők ésszel fel nem érhetünk.
Talán még ugyanazon a nyaraláson ültem ugyanott, a parton. Távcsővel figyeltem a tengert, először egy vörösnyakú vöcsköt láttam, aztán néhány szerecsensirályt. Ezek otthon is jó fajok. Pár perccel később négy gulipán húzott a hullámok felett. Gulipánt nem láttam addig, mondani se kell, majd szétvetett az öröm, ugyanakkor szöget ütött a fejembe: honnan jönnek ezek a gulipánok? Kell legyen a közelben valami nekik megfelelő élőhely, vagyis szikes, sós puszta, és ahol gulipán van, ott bizonyára sok egyéb, a szívemnek kedves madárfaj lehet! Ismét eljutottam abba az állapotba, amely oly gyakori volt nálam gyerekkoromban: egyrészt féktelen nyugtalanság és kíváncsiság vett erőt rajtam, másrészt dac. Olyan dac, amivel igen nehezen lehetett mit kezdeni. Rokonaim legnagyobb bánatára. Egyszer írtam már erről (ITT). Épp egy ilyen durcás-dacos, követelőző állapotomat akarták megszűntetni valahogy, amikor elvittek a Bükkbe.
Ezúttal kevesebbel is beértem. Kikönyörögtem, hogy elhagyhassam a kempinget, és átkelhessek a kemping mögötti forgalmas út túloldalára. Mikor mindenfélét a lelkemre kötöttek, de végül is az engedélyt megkaptam, mint minden ilyen alkalommal, olyan magasba szökött az adrenalinszintem, hogy máris szédültem a boldogságtól.
Ez egy fantasztikus állapot. Az indulás előtti percek, amikor az ember egészen biztos, hogy valamit talál majd, valami egészen fantasztikus dolgot lát majd; olyat, amit azelőtt soha!
Vettem a távcsövet, a kistatyót meg a noteszt (notesz mindig volt nálam, egészen kicsi korom óta – erről egy bizonyító fotót is találtam pár éve ITT), és lementem a kemping déli végébe, átbújtam a kerítésen, és kisétáltam az útig. Az út magasan ment, nem láttam át a túloldalára, és rengeteg autó rohant rajta, olyan sűrűn, hogy percekig esélyem sem volt az átkelésre. Félelmetes is volt az a nagy forgalom, próbáltam hát koncentrálni, csakhogy végre átjussak. Végül úgy tűnt, van egy kis szünet a forgalomban. Nem nagy, de annyi, hogy futva épp átérhetek. Körülnéztem még egyszer – erre nagyon is élesen emlékszem –, bemértem az autókat, a tempót, a rést, a remélt szünetet a forgalomban, és uzsgyi! Átfutottam. Olyan necces volt, hogy magam is alig hittem: átértem. Visszanéztem még a kemping felé, vajon a sátortól láthatták-e áldott jó rokonaim a merész átkelésem. De nem, onnan szerencsére nem láthattak már. Hatalmas kamionok suhantak, a szelük szinte tépett; ahogy eldübörögtek mellettem, a szelükben szó szerint meginogtam, ezért hamar lejjebb ereszkedtem az út töltéséről, bele a viszonylag magas fűbe, és csak miután biztonságos távolságba kerültem az úttól, néztem körbe. Azután csak néztem és néztem – de azt hiszem, percekig nem értettem, mit is látok.
Nem volt hatalmas, de még nagy sem. Nem volt vadregényes. Egy futballpálya méretét talán elérte, és csenevész, elsárgult bokorsorok vették körbe. Egy aprócska rét volt előttem. Amolyan puszta. Kicsike puszta. Egy kis minta – mindabból, amit kerestem. Lágyan rezgett a forró levegő fölötte. Mozdulatlan volt, elhagyott, de úgy állt ott, mintha nem is egy forgalmas út vágná el a tenger dühöngő kékjétől, mintha egy kis szentély volna, ahová a közeli forgalom zaja fel nem érhet. Úgy is emlékszem azokra a percekre, hogy néma csönd volt, holott nyilván a hátam mögött tovább dübörgött a forgalom. Huszonhét madár ücsörgött a kővé száradt placcon, mind egyirányba. Egykedvűen, mozdulatlanul – és valami fenségesen.
Huszonhét székicsér. Azon a kicsi helyen többen voltak, mint akkor egész Magyarországon együttesen! Sosem láttam őket azelőtt. Boldog voltam – nagyon boldog.
Pár nappal később bementünk Burgaszba. Mindig örültem, ha kimozdultunk, mert az mindig újabb és újabb madarakat jelentett. Nem gondoltam volna, hogy ez a kiruccanás a kínok kínját zúdítja majd rám. Nem túlzok. Rettenetes kínokat éltem át minden ehhez hasonló helyzetben. Burgasz előtt az út egy sópárlón vezet át. Fehéren vakító sóparcellák jobbról-balról, odébb alacsonyrendű rákoktól vöröslő vizek, még távolabb még vízzel teli, sötétkék párlótavak. Nagy ügy – mondhatnánk. Igen ám, de ezeken a sekély, rákocskáktól hemzsegő, egyébként pedig nyugalmas helyeken hemzsegnek a madarak. Csak átsuhantunk ott, és én szinte rátapadtam az ablaküvegre, amikor láttam, hogy ezer és ezer madár gyűlésezik ezeken a „kazettákon”, többek között gulipánok is, százával, és még ezer és ezer madár, amelyeket a kocsiból rendesen nem láthattam.
Ezekután rettenetes volt minden perc Burgaszban, s azzal telt, hogy alkudoztam: visszafelé álljunk meg a sópárlónál.
„Minek?” „Mert ott madarak vannak.” „Madarak vannak a kempingben is.” „De nem ennyi.” „De azért vannak, nem igaz?” „De nem ilyenek!” – így ment ez valahogy. Végül is nem álltunk meg, többek között azért sem, mert a forgalmas úton sehol sem volt leálló. Ennek következményeként tüntető komorságba süllyedtem. Visszaérve a kempingbe már nem gyűjtöttem kagylókat és rákollókat, nem ettem lecsót, nem ettem a mézédes dinnyéből, még a vízbe se mentem be, inkább beültem a kocsiba, ahol zenét, Dire Straits-t és Pink Floydot hallgattam. És ahogy azt pár gyerekkori fotóm mutatja, rettentő mogorván jöttem-mentem. Végül a kocsiból kiparancsolt az unokatestvérem, de csak azért, hogy ne merüljön le az akksi. Eltelt pár nap, és ismét Burgaszba mentünk. Kezdődött az alkudozás megint, de mivel akkorra megelégelték a duzzogásom, úgy döntöttek, lesz ami lesz, engem ott kiraknak. Amíg Burgaszban lesznek, hadd csavargojak ott kedvemre. Utólag kicsit csodálkozom is ezen.
Bulgáriában kirakni egy gyereket, ki az idegenbe? Ugyanakkor ma is épp olyan hálás vagyok ezért, mint akkor voltam.
Ez a sópárló hatalmas! Talán úgy 2-3 órát tölthettem ott, de a töredékét sem jártam be, de voltaképp nem is kellett. Bár a madarak nagyrészét így sem láttam, mert a nagy csapatok jóval beljebb voltak, de így is sok újat találtam, többek között bütykös ásóludakat. De ami a legszebb volt: alig mentem le az út töltéséről, alig léptem be az első, teljesen kiszáradt kazetta területére, máris száz és száz, apró, barna madarat pillantottam meg a kérgesre száradt sórétegen. Többségük, kisebb-nagyobb csoportokban a ritkán növő zsázsafélék tövében bújt meg. Belenéztem a távcsőbe, és nem hittem a szememnek: széki lilék voltak.
| „A széki lile az ún. csökkenő számú fajok kategóriájába tartozik. Állományának nagyobb része Európán kívül él. Földrészünkön a mediterrán országok kivételével mindenütt fogyatkozik a fészkelőpárok száma. Magyarországon az egyik legveszélyeztetettebb fészkelő madárfaj. Az elmúlt fél évszázadban sorra alakították át és szüntették meg élőhelyeit, aminek következtében állománya drasztikusan megfogyatkozott, Csongrád megyében pl. az 1967. évi 30 párból álló állomány 1997-re 3 párra csökkent.” (Forrás: MME – http://www.mme.hu/szeki-lile-charadrius-alexandrius ) |
Velük sem találkoztam soha, és akkortájt, ha jól emlékszem, a teljes magyarországi költőállománya 5 pár volt. Ott viszont százával pihentek, sőt, odébb, újabb kazettákon talán ezrével is. Óvatosan mentem közelebb, hogy jobban szemügyre vegyem őket, lassan, lassan, nehogy szárnya kapjanak, ám a lilék szokatlanul szelídnek bizonyultak. Araszolgattam, araszolgattam, addig-addig, míg végül olyan közel értem a legközelebbiekhez, hogy már a szemük csillogását láttam. A tollruhájukat tollról tollra. Furcsállottam is, hogy nem mozdulnak. Egyszer aztán, amikor már csak pár lépésre voltam tőlük, felálltak és eliramodtak, és csak akkor esett le, hogy ezek még fiókák. Olyannyira, hogy még repülni se tudnak. Ma sem tudom, mi okból gyűltek össze épp ott oly sokan, ezek a még röpképtelen lilefiókák, de én ennek nagyon megörültem. Minden gyerekben ott van az a vágy is, hogy megérinthesse az állatokat, teszem azt, még a kígyókat is (erről is írtam már ITT), főként a titokzatos és mindig elröppenő madarakat. Itt volt a remek alkalom, ráadásul pontosan tudtam, hogy mit látok: itt, ebben a kiszáradt kis mederben százszor több széki lile van, mint otthon az egész országban!
Annyi széki lile van az orrom előtt, amennyi otthon összesen nem volt az utóbbi száz évben!
Ettől aztán rettentőmód fellelkesültem, és már azt latolgattam, miként fogom ezt elmesélni otthon, amikor egy madaras emberrel találkozom. És akkor fantasztikus ötletem támadt. Nem javaslom, hogy bárki így tegyen hasonló helyzetben, de őszintén szólva máig nem bántam meg, amit akkor tettem. Kis vászonsapka volt a fejemen, nehogy napszúrást kapjak a kietlen, sívó terepen. Miután elkaptam az első lilét, ebbe a sapkába raktam, a sapkát pedig, mint egy kis batyut összefogtam. És már indultam is újabb lilét fogni. Aztán a következőt, s ezt egészen addig, míg a sapka megtelt széki lilével. Voltak benne legalább harmincan – a teljes magyarországi széki lile állomány bő háromszorosa! Igen, ezt fogom otthon mondani, leveszem majd ezt a sapkát, és azt mondom: ebben a sapkában a magyarországi széki lile állomány háromszorosa volt egy adott percben! Úgy is lett.
Miután elengedtem a liléket, tovább már nem is keresgéltem.
Úgy éreztem, elértem mindent az életben.
Persze, nem erre gondoltam, egy gyerek nem gondol ilyen marhaságokat, azt sem tervezi, hogy elér majd mindent, de ha félőrült felnőttként egyszer révbe érnék, egyszer azt mondhatnám, voltaképp elértem mindent, amit akartam, amit szerettem volna és terveztem, akkor, és csakis akkor érezném újra azt az elégedettséget, azt a felhőtlen boldogságot, amit a kopár sós kazettában ücsörögve, a lilék illatától elkábulva, a kis vászonsapkámat szorongatva azon a nyáron éreztem.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Abban hiszek – és azt szeretném –, ha ezen a kérésen hamar túljutnál, és az oldal maga győzne meg arról, hogy érdemes ez a projekt a támogatásodra. Fontos a marketing, nem kétlem, de szeretném azt hinni, hogy az utóbbi 15 év a legjobb érv.
még több „Legszebb emlék”
még több blog
De szép!! Szóval a szenvedély a madarak iránt a génjeidben volt a születésedtől. Csodás történet, a képek is gyönyörűek.
Ez az írás a régi oldalon egy emlékcunamit indított el annak idején. 🙂 Többen is felidéztünk régi bulgáriai emlékeket.
Te is meséltél még ott hozzászólásban is, Cen’. Az önmagukat bepanírozó halakról, meg a nejlonszatyornak kinéző medúzákról.
S tettél ott egy halvány ígéretet valami rilai kolostoros emlékről is. Nem rémlik, hogy olvastam volna azóta valahol…🤔 🙂