Legszebb emlékeim | Rilke: Archaikus Apolló-torzó

Legszebb emlékeim | Rilke: Archaikus Apolló-torzó


Tudja-e vajon minden tanár, hogy egészen apró rezdülésekkel és választásokkal radikálisan fordíthat a tanítvány sorsán? Képes erre minden tanár? Van olyan is, amikor tanár sem kell a fordulathoz? Elég, ha csak szembe jön a kötelező tananyag. Igen, a sokat szidott, a megtanulhatatlan, az avítt, a mindig elavult, amit annak idején mi sem szerettünk, talán még én sem.

Mégis, ki tudja

mivé lettem volna,

ha nem olvasom Fekete Istvánt, és rém szigorú osztályfőnököm nem ragasztja meg nekem a rojtosra olvasott Fekete István könyvet, a Hú-t. Ha nem tapasztalom meg azt a törődést, amit a szigor takart, és akkor nem beszéltem még Hetési tanár bácsi áldásáról.

De nemcsak tanárok voltak, hanem olyan rég halott emberek is, mint amilyen Jack London, akik formáltak; és olyan élők, akik csak távolról, ám annál brutálisabban hatottak, mint amilyen Konrad Lorenz volt.

Néha pedig nem is annyira egy ember ütött rajtam, és lökött át egy másik pályára, hanem egy sor, egy könyv, egy vers.

A gimnáziumba úgy érkeztem, mint boldog, félig vadember-gyermek.

Kissé úgy, mint egy Homo ferus. Civilizált voltam teljesen, hogyne lettem volna az, ahogy mondják: nekem is volt gyermekszobám, még ha néha jól el is vertek benne, de kevéssé érdekeltek az emberek, inkább a madarak felé húzott a szívem. Emlékszem, egyszer szép emlékű általános iskolai osztályomban a fiúk között felvetődött a generális legfőbb kérdés: Melyik lány a legszebb az osztályban? Az ilyesmit valami okból illett megtárgyalni közösen a nagyszünetben. Nekem viszont nem akaródzott, ezért hozzá sem szóltam a kérdéshez, de nem úszhattam meg. Végül nekem szegezték a kérdést: És szerinted?

Pontosan emlékszem, mit válaszoltam, és nem azért, hogy kitérjek, hanem mert abban a pillanatban tényleg ezt, és csak ennyit gondoltam:

„Nem tudom, de az biztos, hogy a hím tövisszúró gébicsnél szebb nincs a világon.”

Először is: rajtam kívül senki se hallott gébicsekről. Másodszor: hetedikes-nyolcadikosként ez kórosan rendhagyó válasznak számított. Úgy is tekintettek rám aztán. Hagyták az egészet a francba. Én meg nem bántam.

Szóval ebben az állapotban érkeztem a gimnáziumba, annak biztos tudatában, hogy tudom, mi a legfontosabb (a madarak), tudom, mi a legszebb (a hím tövisszúró gébics), és

engem már semmi meglepetés nem érhet.

Ekkor tették elém egyszer csak Rilke versét, az Archaikus Apolló-torzót. Ó, láttam én már előtte verseket, sőt, át kellett rágnom magam az egész János vitézen, a fél Arany János életművön, nyögtem én is Toldit, nyögtem mindent, pontosan tudtam, mire számítsak. De az iskola már olyan, hogy hiába tudjuk, mi következik, mégis bele kell állni, még ha egy versről van szó, akkor is.

Így is lett. Kezdtem olvasni, és közben azt gondoltam: igen, igen, ilyesmik a versek, semmi rendkívüli. Szépen lassan végigolvasom, leír egy szobrot, nem nagy ügy, olyan ez, mint a tájképek, csak írva, és versben, nem sokkal érdekesebb, csak legyen vége, gondoltam, s jött végre az utolsó sor, az viszont, akár a pörölycsapás.

Változtasd meg életed!

Csak így. Ennyi. Előtte végig azon matat, hogyan néz ki egy szobor, egy torzó, a végén meg ezt vágja az ember képébe. Ilyen egyszerűen. Ennyire bátran. Ilyen baltával faragott módon. Ennyire őszintén. Tyűha.

Életemben először éreztem úgy,

hogy: íme, itt egy igazán vagány figura. Rilke. Szörnyen imponált, hogy miután hozza a kötelező verselést, egyszer csak végre felkiált, és azt kiáltja, amit a leginkább akar. Úgy éreztem akkor, hogy íme, itt van végre egy szabad ember! Aki hisz a változásban. Aki mer róla beszélni. Aki nem rest önmagához és hozzám nyúlni. Aki hisz abban, hogy hatalmunkban – irtózatos hatalmunkban – áll önmagunkon változtatni.

Itt van végre egy ember, aki nem hantázza azt, hogy úgy vagyunk jók, ahogy épp most állunk. Itt van végre, aki végre nem a mindenáron történő elfogadást követeli féktelen infantilizmusában, hanem az erőt, a szándékot, a tervet, a változást! Azóta is tudom, harsogjanak bármit, ezzel a sok áltatással és hazugsággal szemben legalább ketten vagyunk, és az már szinte tömeg.

Legalább ketten: én, meg Rilke.

Amikor meghaltam, amikor tavasszal megállt a szívem, amikor kinyílt a túlvilág számkódos, rosszindulatú s vadul örvénylő kapuja, amikor már átbillentem a nemlétbe, akkor bizony senki sem állt az ágyamnál a nagy pofájú nagy elfogadók közül! Egyik sem jutott eszembe. Mintha sosem lettek volna, mintha soha egy szavukat sem hallottam volna.

Annyit sem értek halálom órájában, mint a cipőm orrából kirázott homok. Csakis Rilke testvérem, Rilke barátom volt ott. Ő fogta a kezem, ő súgta a fülembe a kórházi ágyon: hé, Cen’, hé, te hülye kölyök! Még ne halj meg. Gondolt át: ha elpatkolsz, ki a fene változtatná meg az életedet?        


Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Patreon-tagok körébe ITT. Csupán havi két-három kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért cserébe elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség ITT. Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress meg mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, abban a reményben, hogy szövetségesek lehetünk. A legjobbakat, üdv, Cen’   

még több “Legszebb emlékeim”

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Hiszel te az angyalokban?

A pénztárhoz léptem, becsúsztattam a pénzt és kértem a jegyet.És akkor egy mikrofont toltak az arcomba, a mikrofont tartó lány mögött pedig egy kamerát pillantottam…

még több blog

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

4 hozzászólás

  1. Végre egy új írás!!! Nagyon örülök! 🙂
    A régi weboldalra kiraktad egyszer a verset minden magyarázat nélkül. (Tóth Árpád fordításában, ha jól emlékszem. Azóta tudom, hogy pl. Kosztolányi is lefordította.) A történet így kerek, ezzel az emlékkel.
    Köszönöm!

  2. Ó, így már tudom, ki az aki nem engedett “át” ….

  3. Micsoda történet- ha lesz még egy életem csakis a halál közeli élményekkel fogok foglalkozni. dr.Eben Alexander egy amerikai idegsebész írt erről egy könyvet, a saját egy hetes “odaátjáról” A mennyország létezik” címmel- eszméletlen érdekes történet. Egy másik orvos is megírta a saját “odaátját “egy orthopéd sebész nő aki raftingolt és beszorult egy kő alá. Most hirtelen nem ugrik be a neve, -valahol a könyve is megvan-de a lényeg olyan sokáig volt víz alatt, amit nem szoktak túlélni, ő mégis “visszajött” és megírta az emlékeit róla. Kedves Cen- légyszi írj nekünk arról még mi volt ott- nagyon érdekes lenne, a mai idegtudományok szerint emlékek, lenyomatok jönnek elő amik eleve megvoltak valahol – olyan lehet ez mint az ayahuaskás lebegés, szóval csupán egy módosult tudatállapot. Milyen jó lenne, ha ezt elvonatkoztatná mindenki az “istenes” sztoriktól és valami olyan vetületbe helyezné, hogy igaziból ez a “meghalás” a tudat teressége, vagyis az univerzum hatalmas információ tömegéből valami ilyenkor megérkezik. Csúcs szuper, hogy emlékezni lehet rá.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük