Legszebb emlékeim | Halálos álom
A faültetés függőséget okoz. Ha sokáig nem ültetek, nyugtalanná válok. Az is csak részben kárpótol, hogy a korábban ültetett fák szépen nőnek, hogy évről-évre több az árnyék, több a lomb. A függőség kényszert szül és azt az érzést, hogy végleg lemaradok valamiről, hisz a fák „lassúak”.
Gyakran ereszkedett rám melankólia
amiatt, hogy a fák többségét nem láthatom óriásnak; olyasmibe fektetek nem kis energiát, melynek végeredményét nem láthatom már, ezért is koncentráltam a gyorsan növekvő fajokra. Ma már úgy gondolom, hogy bár az életidőm formálisan nem nyújtható – lehet még két nap vagy még 50 év –, ám valójában nemcsak a tartalma, hanem az ideje is növelhető akkor, ha nagyobb léptékben, ha elég élénken képzelem el most a távoli jövőt. Ennek az új érzésnek két dolgot is köszönhetek.
Egyrészt hiányérzet nélkül ültethetek olyan fákat, melyek sihederré sem nőnek még, amikor én már rég elenyésztem. Másrészt pár éve álmodtam. Bár egy időben minden álmot feljegyzetem, jó pár a könyveimben is helyet kapott (a Kék angyal címadó novellája is egy álom leírása), de az álmok nagy része eltűnik a süllyesztőben, s alig akad néhány, amely egy idő után a legszebb emlékek körébe emelkedne. Az a paradoxon állt elő, hogy bár még élek, van egy szép emlékem a saját halálomról is.
Apró voltam,
akár egy risi vagy egy nagyobbacska Buddha-szobor, amolyan töpörödött apóka. Tolókocsiban ücsörögtem, fehér volt a hajam, fehér még a bőröm is, s már az egyik lábam is hiányzott. Sokan állták körbe a kerekesszéket, nagyon sokan, főként gyerekek, unokák, dédunokák. Ültem egy reggel a teraszon, és tisztán tudtam, hogy vége. Kértem a gyerekhadat, hogy vigyenek a kedvenc fámhoz. Van ugyanis egy kedvencem, egy nyír, akit pálcika korában ültettem el, s aki mindössze 3 év alatt nőtt fává. Senki sem sírt, senki sem búcsúzkodott.
Annál derűsebb napot nem láttam még.
Kivittek a fához, kiemeltek a tolókocsiból, és ráraktak. Kapaszkodni se volt erőm, de nem is kellett, egyszerűen csak rá kellett helyezni, mint a hűtőre a hűtőmágnest. Úgy karoltam a fát, akár egy koala. Épp csak annyi időm maradt, hogy kipillantsak még a gyerekekre, hogy láthassák, jól vagyok, s láthassam még, ahogy búcsú nélkül elsétálnak, mielőtt fehér hajam és bőröm végleg beleolvadna az annak idején elsőként elültetett nyírfa törzsébe. Ennyi volt csak. Felraktak egy fára, én meg – mintha csak az anyám volna – átkaroltam. Tudhattam volna, hogy még ha nem is látom, ahogy majd sátrat vernek vagy szerelmet vallanak a fáim alatt az utódaim, mégis ott leszek. De nem akartam tudni ezt sem, nem volt fontos, csak a fa ölelése, és az lombsuhogás, az a finom zizegés, amely elaltat örökre.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.
még több “Legszebb emlékeim”
még több erdő
Ez most jutott eszembe:
Az álmaidból is születhetne egy novelláskötet.
Nagy kár, hogy nem jegyezted le őket! 🙁
Ez szép halál.😇
Milyen szép álom, beleolvadni egy fába, az őseinkbe, akikhez a gyökerek kapcsolnak minket. Biztosan szép ősz hajú nagyapó leszel egyszer és valóban oda ülhetsz majd elaludni a legkedvesebb fád alá.