Apám istene tervezte úgy, hogy én is tervezzek

Apám istene tervezte úgy, hogy én is tervezzek

LEGSZEBB EMLÉKEIM

Mindig csodálkozom, miként gondolhatta apám, hogy megmarad bennünk, amit mond. Gondolta egyáltalán? Hitt benne tényleg, hogy amit nekem és a testvéremnek mond, azt megértjük? Realistaként csak azt lehet felelni erre: nem gondolhatta. Komolyan semmiképp. Tíz év körüli kölykök nem fognak odafigyelni egy apa velős és súlyos mondásaira, amelyek ráadásul akkor, abban a pillanatban és abban az életkorban random felnőtti okoskodásnak hatnak. Ám ha apám korán elejtett súlyos, s mind máig megmaradó mondatait tartalma-üzenete szerint nézem, véletlenül se gondolhatom, hogy ezeket a mondatokat ne tudatosan ejtette volna el, és ne annak tudatában, de legalábbis annak igényével, hogy évtizedekkel később is, vénségemben is emlékezzek rájuk. Ez nyilvánvaló, ha például az egyik rövid okfejtése azzal végződik: … ha már én nem leszek…

Apám a jövőbe tekintett,

s nem kétséges, hogy fürkészte a távoli jövőt is. Ebben szerepe lehetett annak is, hogy megingathatatlan keresztény volt, így voltaképp kötelezettsége is volt a kozmikus jövőre függeszteni a tekintetét, hisz a keresztény más sem tehet, minthogy a jövőbe nézzen, és a jövő ígéretei (mennyország) és fenyegetései (pokol) szerint cselekedjék. Legalábbis próbáljon e túlvilági ígéretek és fenyegetések fényében cselekedni. Amint apám bizonyára a túlvilágba vetett hite szerint igyekezett élni. Eszerint is gondolkodott, eszerint tervezett, és eszerint beszélt velünk is. Az utolsó mondata hozzám például az volt, azon a napon, amikor kivonult a lakásból, magára öltve legszebb, s egyetlen öltönyét, elindulva a kórházba, annak biztos tudatában, hogy nem tér vissza soha már, szóval utoljára azt mondta, hogy szeret és várni fogja odaát, hogy találkozzunk. Megölelt, megcsókolta a fejemet. „Találkozunk még – mondta. – Odaát.” És elment, én meg játszottam tovább.

Ilyet nemigen mondhat egy apa a kicsi fiának. Mit érthet meg egy fiúgyermek mindebből? Mire számított, amikor ezt mondta, majd kisétált a bejárati ajtón örökre. Abban a percben is, amikor utoljára találkozott velem – ő tudta, hogy utoljára – tervezett. A viszontlátásunkat, az újbóli, a túlvilági találkozásunkat tervezte. Bizonyára sokat imádkozott azért, hogy miután meghal, olyan helyen legyen, ahol találkozhat majd velem. Bizonyára olyan szívszaggató és kínos bűnbánatot tartott, amit soha azelőtt, csakhogy „biztosra mehessen”. Remélem, azzal is számolt, hogy én viszont nem feltétlenül a mennyben végzem.

---

Az önzetlenség íze | Legszebb emlékeim

De apám nem volt az

a mennyezeti freskóra fennakadt szemekkel rámeredő, szenteskedő, és a non stop ájtatatosság felhői közt lebegő lélek, aki olyan erővel veti bele magát a mennyország ígéretébe, hogy megfeledkezzen erről a világról és elveszítse minden épkézláb kapcsolatát az evilági léttel. Apám inkább az a fajta volt, aki ahelyett, hogy szüntelenül sóvárgott volna a túlvilág tágassága és bölcsessége után, megvetve mindent, ami evilági, apám inkább egyfajta médiumot csinált magából, téridőkaput, amelyen keresztül a túlvilágból átjöhet az evilágba, ami jó, és ami képes itt, ezen a világon, ezen az „éghajlaton”, ebben a létben is fennmaradni és megélni.

Jó apám úgy érzékelte, hogy a tervezés, a tudatos lét, a jövőbe vetett hit, a jövőbe kivetített akarat is a túlvilági, mennyei lét és üdv része lehet. Úgy érezhette, hogy a gigászi isteni tervnek tartozunk azzal, hogy nekünk is legyenek kis terveink. Apám úgy gondolhatta, hogy az ember sajátságos, gyakran gyarló kis tervei mégis részei lehetnek az isteni akaratnak, a nagy és univerzális tervnek. Annak a tervnek, ami végső soron a világ teremtéséhez vezetett.

Apám azt hihette, hogy mivel minden tervünkkel az isteni egészben vállalunk felelős részt, minél nagyobb a kis tervünk, annál jelentősebb részt vállalunk magunkra a világ megteremtéséből, Jézus keresztfán érzett fájdalmából, és abból a kínból is, amit Jézus fájdalmát látva Mária érezhetett. Jó apám azt hihette, hogy Krisztus nagyvonalúságát látva nem maradhatunk kicsinyesek, és nem érhetjük be azzal, hogy csupán alamizsnákkal járulunk hozzá a teremtéshez. Mert az visszaélés lenne a teremtő nagyvonalúságával. Mert ki látott már olyat, hogy egy olyan szerencsétlen, szánalmas, botladozó lénynek, mint amilyen az ember, egész világot teremtsenek? És ki látott már olyan istent, aki egy ennyire szánalmas lény kedvéért lemond isteni természetéről, és osztozik annak minden fájdalmában? Apám így hihette, ezért a tervekkel is úgy volt: mi sem lehetünk kicsinyesek. Erre gondolhatott, amikor „egy szép napon” gyümölcsfákat ültetett.

Két nap alatt háromszáz meggyfát.

Apám számára valószínűleg minden fa egy lépés volt a teremtő irányába. Minden fával közelebb került a genezishez és a véghez. Az Atyához, akihez pokoli gyermekkora miatt talán mindvégig oly erősen vágyott, mintha az isten a vérszerinti apja volna. Talán nem véletlenül halt meg apám oly korán. Talán a sok gyermekkori verés miatt élete minden percében, a szíve legmélyén csak az Atya első és utolsó ölelését várta. Apám tehát, megtette az utat. Azt az utat, ahol minden lépésnél meggyfa virágzik. Mintha a biztos halálba vezető út kétoldalát a legszebb életjelekkel köveznénk ki. Mintha az egész élet a Golgotára tartó út volna. Vett egy nagy darab földet, és faltól falig beültette meggyfával.

Két évvel később a meggyesben játszottunk,

amikor apám odaszólított minket magához. Két szem meggyet tartott a markában. Ez tényleg így volt. Sajnálom. Apám szimbólumokban, üdvtörténetekben, mennyekben és poklokban gondolkodott – s eszerint cselekedett és eszerint beszélt. Így tehát odahívott minket magához, tenyerén a két szem meggyel. Ez az első termés, mondta, majd az egyik szemet nekem, a másikat a húgomnak adta. Majd körbenézett a kis fák között, s még annyit tett hozzá:

„Ezeket a fákat már nem magamnak, hanem nektek ültettem.”

Mondta ezt abban a pillanatban, amikor nem hihette komolyan, hogy mi ebből bármit is felfogunk vagy akár csak egy pillanatot is megjegyzünk abból a napból. Bár, ha azt nézzük, mi mindenben hitt, amiben mások nem, akár bennünk is hihetett. S mondta ezt abban a pillanatban, amikor még nem tudta, hogy rákos. De talán már akkor az volt. Pár hónappal később biztosan. Aztán már azt is tudta, hogy meg fog halni. Igaza lett. Talán nemcsak ebben volt igaza. Talán semmiben sem tévedett.

Elbúcsúzott. Elment és meghalt.

Annak rendje-módja szerint. „Minden gond nélkül”. Még anyám szerint is egyfajta eleganciával. És ahogyan azt már sok éve megírtam már, a temetése napján, közvetlenül a temetés előtt másfél órával felmentünk a gyümölcsösbe, ami épp aznap borult először virágba. A temetése napján. A halála évében, pár hónappal később pedig nem győztük szedi a meggyet a háromszáz fáról. Azokról a fákról, amelyekről apám egyetlen szemet sem evett. Igaza lett. Sosem tudta meg, milyen a meggy íze azon a földön. Azon a földön, amit ő választott. Abban a fekvésben. Azokon a fákon, amiket nagy gondossággal ő válogatott össze. Azokat a fákat már tényleg nem magának ültette. Egyáltalán nem. Radikálisan nem. Tényleg minden lépés, minden fa minden virága a halálba vezette – minket pedig az életbe, a megmaradásba, és a hitbe, hogy élni és tervezni mégiscsak érdemes.

---

Legszebb emlékeim | Apám titkosfiókjai

Borítókép: Pixabay

Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️

---

---

még több „Legszebb emlékeim”