Apám beszélt latinul és imádta a földet. Vett is egyszer egy nagydarabot és beültette 300 meggyfával.
Dolgos ember volt – másoktól is úgy hallottam. Epret termesztett, uborkát, zöldséget, gyümölcsöt, és szeretett volna meggyet nagyban. A telepítést követő második évben történhetett – mikor a meggyes még csak mutatóban virágzott –, hogy először volt termés. A 300 fán összesen két szem. Ezt a két szemet nekem és a testvéremnek adta. Sokat gondolok arra: vajon akkortájt tudhatta-e, hogy emlékezni fogok? Tudta vagy sem, azt mondta: „Ezeket a fákat amúgy sem magamnak, hanem nektek ültettem”. Nyugtalanító mondat ez, holott nem tudhatta még, hogy beteg. Nagyon. Egy évvel később már tudta. Amint azt is, hogy nem jön vissza a kórházból.
Az ágyneműtartó tetején fakanállal és üveggolyókkal „biliárdoztam”. Odalépett hozzám, megcsókolt és elbúcsúzott. Nem figyeltem rá, hisz játszottam. Azt mondta:
„Találkozunk majd odafönn.”
Gőzöm sincs, mit mondtam erre, mondtam-e egyáltalán valamit. Aztán többé nem láttam. Anyám elküldött minket a rokonokhoz. A nagynénim felvitt a Gellért-hegyre. Emlékszem, rigófészkeket kerestem. Mire hazaértünk, apám meghalt. Április 9-én. De még akkor sem fogtam fel, mi történt. Hogy többé nem hoz haza gyümölcsöt. Többé nem mond olyasmiket, amire évtizedek múltán is emlékszem.
A temetés reggelén felmentünk a meggyesbe. Állt ott egy üvegház is, a gerberákkal akadt valami dolog. Az út a dombtetőre vitt. Tágas kilátás nyílt onnan apám meggyesére. Amint felértünk, azt hittük egy pillanatra, hogy havazott az éjjel – hisz az április oly szeszélyes. De nem.
Most először, pontosan azon a napon virágba borult a meggyes.
Habzott apám birtoka a milliárd virágtól. Fehérlett, vakított, álomszép lett.
Irgalmatlan mennyiségű szegfű és gerbera tornyosult a sírján. Kifelé szédelegve a temetőből azt mondtam anyámnak: „Meggyfaágakkal kellett volna beborítani”.
Szomorú emlék ez, de az egyik legszebb. Ha virágzó meggyfa kerül az utamba, ma is jó apám jut eszembe – ha pedig a tél kellős közepén gondolok rá, akkor 300 virágzó meggyfát látok.
Amikor a halál szele megsimít, akkor a virágzó meggyfák ága meggyógyít. Kedves Cen, ez egy csodaszép történet, mindig megmelegszik a szívem, ha a személyes történeteidről írsz.
Sokadjára olvasva is elérzékenyülök….. Most még jobban. 🙁
😓