Harry herceg | Tartalék | Kritika

Harry herceg | Tartalék | Kritika

---

Nem örülök, hogy megint negatív kritikát hozok, de tekintettel a hatalmas népszerűségére, nem akarom szó nélkül ezt a könyvet. A múlt héten szép csendben, hat nappal a tervezett dátum előtt megjelent magyarul a brit királyi család jelenleg leghangosabb figurájának önéletrajza, amibe belehallgattam még akkor, amikor januárban angolul kiadták.

Mivel kevés időm jut könyvolvasásra, rászoktam a hangoskönyvekre, amiket minden létező helyzetben lehet hallgatni a mosogatástól a tornán át az utazásig. Így töltöttem le az Amazon könyvesboltjából, az Audible-ről Harry herceg Spare, vagyis Tartalék című könyvét, amit saját maga olvas fel. A könyvben az egyetlen jó dolog, az a felolvasás volt, bár ebben is akadt egy idegesítő részlet, mégpedig a rengeteg, kíméletlenül hosszú hatásszünet minden félmondat után.

Ettől elképesztően hatásvadász lett az egész előadásmód, és még modorosabb a már eleve modoros szöveg.

---

---

Felépítés és további modorosságok

A könyv 15 órás és három részre tagolódik, 232 rövid fejezettel. Az első 58 fejezet a gyermekkort öleli fel a herceg 13 éves korától 21 éves koráig, egy 1997-es, balmorali kastélyban töltött nyaralástól a 2006-os tisztavatásáig, amikor végzett a Sandhursti Királyi Katonai Akadémián. A második rész 87 fejezetből áll és azzal kezdődik, hogy elküldik az iraki háborúba, majd Afganisztánba, de mellesleg beutazza a világot az Antarktisztól a Karib-térségig, majd 2016-ban, kiterjedt Los Angeles-i partizásokkal végződik. A harmadik, szintén 87 fejezetes rész azzal kezdődik, hogy meglátta Markle-t az Instagramon és egyből tudta, hogy ő élete nője, és azzal végződik, hogy szerencsésen maguk mögött hagyták a „brit káoszt“ a nagyapja temetése után, és boldogan élnek, míg meg nem halnak Kaliforniában.

A három nagyobb rész címe William Ernest Henley viktoriánus költő Invictus című hősi himnuszának három sora. Bár Harry nem kimondottan kedveli az irodalmat, ez a vers az általa alapított sportverseny, az Invictus Games egyik mottója. Az első fejezet címe: Az égből, mely úgy hull fölém. A másodiké: s véres, de büszke még fejem, a harmadik pedig: lelkem hajóján kapitány.

Indokolatlanul költőiek ezek a címek ahhoz képest, hogy maga a könyv mennyire profán és mennyire nélkülöz minden spiritualitást, így ez is üres modorossággá válik.

Ebben pedig a szellemírónak, JR Moehringernek is felelőssége van, akinek nemcsak a stílust nem sikerült eltalálnia, de a narráció hangsúlyait sem.

A könyv tele van lényegtelen és felesleges részletekkel. Nem sikerül priorizálni, hogy mi fontos és mi nem, és így még egy-egy amúgy érdekesnek tűnő esemény is merő unalomba fullad.

---

---

Miért született ez a könyv?

Nehéz megmondani, hogy miért is született meg ez a könyv. A célja valószínűleg a brandépítés volt, de ezek a szólamok, hogy Harry herceg őszintén mesél az életéről, az érzéseiről és a fájdalmáról, nem annyira állják meg a helyüket. Harry nem egy önreflexív és nem egy intellektuális alkat. Nem az az ember, aki jól tud magáról beszélni, aki szívesen bíbelődik homályos érzések megfogalmazásával vagy azzal, hogy átadjon az embereknek gondolatokat. Nem az az ember, akinek igazán kedve vagy érzéke lenne az ilyesmihez, és ez átsüt a könyvből. Átsüt belőle a kínlódás, hogy erőltetve szedte össze az emlékeket, ki tudja, mennyire pontosan és hitelesen.

Nekem úgy tűnik, hogy Harry egészen addig nem tudta, hogy neki mennyire rossz, amíg nem ismerte meg a feleségét, Meghan Markle-t.

Jól elvolt a királyi örökségével és státuszával. Elutazgatott, elsodródgatott és nem csinált igazán semmiből nagy ügyet. Biztos, hogy voltak nagyon nehéz pillanatok az életében, mindenekelőtt az anyja halála, de harminc év alatt az ember valahogyan mégis túljut a gyászon, még ha a fájdalom örökre nyomot is hagy benne.

Hogy mi vezetett idáig, hogy most már semmi sem jó neki, ami brit és királyi, és nyíltan támadja a családtagjait, az rejtély. Pedig a könyv azt ígéri, hogy választ kapunk belőle erre is.

A cím arra utal, hogy Károly herceg állítólag valahol a gyermek születése táján egyszer valakinek azzal viccelődött, hogy Harry lesz a „tartalékuralkodó“. Harryvel pedig állítólag egész életében éreztették is ezt, hogy ő az örök második. Például ő kapta a kisebb lakrészt a balmore-i kastélyban.

Ebből a példából is látszik, hogy bár a herceg a sajnálatunkra utazik, elég nehéz őt sajnálni. Én elhiszem, hogy nem minden a gazdagság és a státusz, meg hogy belülről ez teljesen más és tényleg mellőzve érezhette magát, de ezt olvasva az ember csak arra tud gondolni, hogy ő szívesen lenne Harry helyett tartalék a balmore-i kastély kisebbik lakrészében.

Az, hogy Harry szerint ilyesmivel meg lehet győzni az embereket arról, hogy sajnálják, azt mutatja, mennyire nincs kapcsolata a valósággal és a többi emberrel.

Sok beszédnek sok az alja

A könyv azzal indul, hogy Fülöp herceg temetése után Harry találkozik az apjával és a bátyjával a Frogmore Háznál, „hogy a dolgok állásáról beszéljenek“, és „megtalálják a kiutat“. Nagy nehezen eljutunk odáig, hogy „próbálja elmagyarázni a dolgokat a saját nézőpontjából“, de „ez nem megy túl jól“. Erről beszélek. Harry úgy érzi, hogy Vilmos nem hagyja, hogy végigmondja, amit akar, de könnyen elképzelhető, hogy Vilmos azt szeretné, hogy a lényegre térjen, és ne mellébeszéljen, mire összevesznek. Majd a következő párbeszéd zajlik le:

 – Willie, ez volt az otthonunk. Úgy volt, hogy életünk végéig itt fogunk élni.

 – De te elmentél, Harold.

 – És tudod, hogy miért.

 – Nem tudom.

 – Nem tudod?

 – Őszintén nem tudom.

Itt én azt várnám, hogy Harry választ adjon. De nem tud választ adni. Helyette arrogánssá válik és elkezdi szaporítani a szót. A következő indokolatlanul patetikus és lényegtelen részletekkel a végletekig túlzsúfolt monológ következik:

 – Hátradőltem. Nem hittem el, amit hallok. Egy dolog, hogy nem értünk egyet abban, kinek a hibája, vagy hogyan alakulhattak volna másként a dolgok. De hogy egyáltalán ne legyen tisztában az okokkal, amiért elhagytam a szülőföldemet..A földet, amelyért harcoltam…Amiért meghaltam volna…Az anyaföldet…Hogy ne tudja, hogy én és a feleségem miért tettük meg azt a drasztikus lépést, hogy fogjuk a gyerekünket, és menekülőre fogjuk, hogy mindent magunk mögött hagyjunk…Házat, barátokat, bútorokat…Tényleg? Felnéztem a fákra.

---

---

 – Nem tudod?

 – Harold, tényleg nem tudom – válaszolta Vilmos, majd Károlyhoz fordult, aki olyan arccal nézett Harryre, mint aki azt mondja: én sem tudom.

 – Wow – gondoltam – Talán tényleg nem tudják. Elképesztő. De talán igaz. És ha nem tudják, miért mentem el, akkor talán nem is ismernek engem. Egyáltalán. Talán sohasem ismertek. És talán én sem. Nagyon egyedül éreztem magam. De erőre is kaptam. El kell nekik mondanom. Hogyan tudnám nekik elmondani? Nem tudom, túl sokáig tartana. És most úgysincsenek megfelelő állapotban ahhoz, hogy meghallgassanak. Nem, most nem. Nem ma. Apa, Willi, íme.

Engem a könyv itt vesztett el először. De egyébként végig ennyire kínlódós. Harry herceg nem tudja, mit akar mondani. Akar-e egyáltalán valamit mondani.

Harry, kímélj meg minket!

Mindebből érthető, hogy a megjelenés előtt miért indult útjára a Twitteren a szójátékból képzett SpareUsHarry, vagyis Harry, kímélj meg minket! hashtag. A kevésbé türelmes közösségimédia-használók szerint a könyv indokolatlan panaszáradat tele olyan kínos részletekkel, amikre sokan nem kíváncsiak.

Az első fejezetben, amelynek nagyjából a feléig jutottam, az anyja elvesztése eléggé nagy hangsúlyt kap, ami persze érthető is lehetne. De ezt az eseményt sem kezeli a helyén. Túlragozza, mindenhova odarángatja Diana halálát, akár indokolt, akár nem, míg végül már érzéketlenné válunk rá.

Ez egy ürügy arra, hogy követelje, kicsikarja belőlünk a sajnálatot, és minél erőszakosabban teszi ezt, annál kevésbé vagyunk hajlandóak sajnálni, sőt, én a végén már kimondottan dühös voltam rá.

---

---

Az ember, aki ott se volt

Nem nevezném hagyományos értelemben memoárnak ezt a ránk ömlesztett történéshalmazt, mert ahhoz az kellene, hogy az elbeszélő néha egy kicsit mélyebben is reflektáljon az eseményekre.

Ne csak képeket villantson fel, hanem történeteket, összefüggéseket is mutasson. De ezek ebből a könyvből teljesen hiányoznak.

Megtudjuk többek között, hogy nem szerette az iskolát, gondja akadt a franciával és Shakespearrel, de Kerouacot, ha jól emékszem, szerette. Megtudjuk, hogy hány embert, vagyis „sakkbábut“ ölt meg Afganisztánban, hogyan vesztette el a szüzességét, és milyen egyéb “kalandokba” keveredett még, miközben mintegy mellesleg bejárta a világot.

Eseménydús élete volt, az biztos. Történések tekintetében jó alap lehetne. De mindenbből soha, semmilyen következtetést nem von le, semmilyen érzést nem fogalmaz meg. Nincs egyetlen hozzáfűznivaló gondolata sem.

Mintha a temérdek esemény közül egyetlen egy nem akadt volna Diana halálán kívül, ami megérintette volna, ami hatott volna rá, amiről elgondolkodott volna, amit megbeszélt volna valakivel. Mintha nélküle zajlana a saját élete.

Az a kép, hogy az embereket sakkfiguráknak látja, valószínűleg reális ábrázolása a tudatállapotának, ami elég szomorú.

---

---

A feledékeny memoáríró

Talán ebből adódik, hogy a memóriája sem a legjobb, pedig egy memoárhoz hasznos eszköz az emlékezet.

Szemfüles oknyomozók eddig olyan apróságokról rántották le a leplet, minthogy négy évvel eltévesztette a dátumot, amikor megkapta élete első Xboxát, vagy hogy nem az iskolában, Etonban volt, hanem Klostersben síelt a családjával, amikor megkapta a dédnagymamája halálhírét.

Persze, ezek megbocsátható apróságok lennének, de azért felvetik a kérdést, hogy mi mindenre emlékszik még rosszul a herceg? És egyáltalán, miért nem keresett rá ő vagy valaki más a visszakövethető események dátumára, hogy legalább e téren ne érje szó a ház elejét? Ráadásul miután ezek az infók kiderültek, Harry kínos magyarázkodásba kezdett arról, hogy ezek az ő szubjektív emlékei, a szellemírója pedig olyasmiket posztolt a Twitteren, hogy az emlékezet és a tények közötti határvonal elmosódik. Ennyi erővel viszont az ember azt mondhat, amit akar. Erre a “szubjektív emlékezetre” épül az a rengeteg vád, amiről a bíróságon derül ki, hogy alaptalan. Létező tendencia, hogy emberek a tények érvényére akarják juttatni a véleményüket, de ez egy veszélyes tendencia. Ez az a “gaslighting“, vagyis ködösítő manipuláció, amivel Harry az udvart vádolja. Ez az egész hozzáállás pedig az én szememben aláássa a könyv maradék hitelességét is. Nem tudok Harrytől semmit sem komolyan venni.

Képek: Wikimédia, Wikimédia, Wikimédia, Wikimédia

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

Kérj tőlünk hírlevelet!

---

még több kritika

még több cenweb

Keresés

Keresés