Almaecet | Alternatív gyógymódok és pszichopaták hálójában | filmajánló
Ismét nehéz helyzet ez,
mert ez a minisorozat olyasmiről szól, ami régóta triggerel, és amivel találkoztam életem során párszor. Sosem írtam erről, és épp azért nem, mert sosem éreztem magamban azt az erőt, azt a fegyelmet, ami megakadályozná, hogy indulatosan, durván beszéljek a nárcisztikus manipulátorokról. Mondjuk, olyan durván, és sokak szerint indokolatlan obszcenitással, mint legutóbb az Elon Musk-fóbiáról. Igyekszem, s arra gondolok: igyekezetem megelőlegezett díjazása a Netflixen az a minisorozat, ami az alternatív gyógymódok körüli kockázatokról szól, és arról – és ez is egy markáns kortünet –, hogyan képesek nárcisztikusok, gyakran egészen szélsőséges pszichopaták úgy manipulálni, úgy megnyerni maguknak százezreket és milliókat, hogy ugyanakkor mások számára az első pillanattól világos: a figura szélhámos, manipulátor, csaló (de valóban, és nem úgy, mint Elon Musk!).
Tényleg, hogyan fordulhat ez elő?
Újra írom, amit az utóbbi hónapokban már nem egyszer: Marával sorozatot indítunk majd az ilyen figurákról, mihelyst lesz rá alkalmunk, mert ha valamelyik „típussal” jól leírható a kor, amiben élünk, akkor az a pszichopata. Aki jó ideig „csak” „sorozatgyilkosságokon” keresztül volt képes érvényesülni, de évről évre egyre többen jutnak befolyáshoz és hatalomhoz, rajongókhoz a közéletben, a médiában, s kiváltképp a közösségi médiában. Amiként Belle Gibson, az Almaecet című minisorozat főszereplője, egy ausztrál influenszer lány is.
Ő is ott lesz a nárcisztikusok és pszichopaták panoptikumában,
a sorozatunkban, hisz Belle Gibson sztorija nem fikció. Belle Gibson ma is élő, fiatal ausztrál influenszer lány, aki kétmillió követőt szerzett az Instagramon, akinek könyve jelent meg a legtekintélyesebb amerikai kiadónál, és akinek az appját az Apple vásárolta meg, és aki a nagy botrány után eltűnt ugyan, de még él, és időnként bizonytalan és bizarr hírek kapnak lábra róla. Legutóbb például azt lehetett hallani, hogy valahol felbukkkant megint, bennszülöttnek vagy minek adja ki magát, és furcsán, akcentussal beszél. Valamire készül talán. Ahogy a másik, jóval híresebb szélhámosnő, Anna Szorokin sem tűnt el (aki egy német milliárdos örököseként lépett a színre, így fészkelte be magát a nem-yorki elit magjába, és csalt ki milliárdos kölcsönt egy banktól), szóval Anna Szorokin is a placcon van még (és nem börtönben!), és még televíziós show-ban is fellép mind a mai napig (róla is készült egy sorozat).
Belle Gibson története tehát szintén igaz történet, és mivel sokan tudják, nem spoiler, ha elárulom: Belle Gibson nagy „trükkje” abban állt, hogy rákosnak hazudta magát, ezzel részvétet váltott ki, majd pedig azt kamuzta, hogy csupán étrendi változtatásokkal kigyógyította magát a rákból. Nem is akármiféle rákból: az agydaganatból.
A sorozat nem csak azért jó, mert a Netflix végre hanyagolta az erőszakos, s szinte mindig nyomorúságos, bárgyú „érzékenyítést”, és végre kibírta, hogy egy egész sorozat (igaz minisorozat) menjen le anélkül, hogy váratlanul felbukkanna valamiféle genderüzenet, leszbikusok vagy melegek, hanem képesek voltak elmondani nagyjából pontról pontra egy igaz történetet, ahogy azt minden rész elején hangsúlyozzák:
„egy olyan igaz történetet, ami hazugságon alapul.”
Vegyük észre, hogy már erényként, alkotói teljesítményként kell kiemelnünk azt is, ha valahol nem jelenik meg a bárdolatlan ideológiai, érzékenyítési kényszer, bőven a szabadság és szabad szellemi tér rovására! Bizony, idáig jutottunk, és ezt valamiként elfogadtuk. Ki gondolta volna harminc éve, hogy a szabadságunk ebbe az idiotizmusba „fejlődik” majd bele?
De nemcsak azért ajánlom ezt a minisorozatot,
mert ebben végre fellégezhetünk, és nem fog pofán nyomni váratlanul egy erőszakos és ostoba „köznevelési szándék”, hanem mert a megtörtént eset kapcsán nem egy, nem kettő és nem is három olyan jelenséget mutat be, ami naponta jön szembe velünk a médiában és a közéletben. Ilyen az is, hogyan pörög túl és lesz egyeduralkodó emberek, akár közösségek gondolkodásában egy-egy üzenet; amilyen például az egészséges táplálkozás üzenete. Ami alapból jó volna, de abban a formában, amikor túltolják, amikor gátlástalan, tök beteg figurák veszik kézbe az ügyeket, és építenek rá céget, akkor a legjobb ügy is hamar fajul odáig, hogy tömegeket visz el súlyos emberi tragédiákig, akár a halálig is.
Ebben az esetben is emberek halnak bele, mondjuk ki: a hülyeségbe.
Én fogalmazok így, nyilván túlzó keménységgel, vállalhatatlan, drákói szigorral, de nekem személy szerint is elegem van már ebből. És abból is, hogy amikor egy-egy váteszről, egy-egy lufiemberről utóbb kiderül, mekkora kamu volt, ő maga, és minden, amit csinált, akkor széttárja a karját mindenki, s úgy tesz egy komplett társadalom, mintha ugyan nem lett volna mód a tisztánlátásra már az első pillanatban is.
Mindig ez van.
Ha pár ember figyelmeztet az elején: talán nem kellene ennyire rajongani, talán nem kellene mindent rögtön csont nélkül benyelni ettől az embertől, talán nem kellene neki fizetni kurzusokért, appokért, pólókért és bögrékért, bármiért, akkor első körben az imígyen felszólalókat lehurrogják a francba, meglincselik a kommenttérben, elevenen megnyúzzák és nevetségessé teszik (örülhet az istenadta, ha meg nem fenyegetik), aztán pedig megfeledkeznek róluk, amikor eljön az igazság pillanata, s jön a bűvös mondat:
„ezt nem hittük volna”.
Az lehet. Hogy nem hittük volna – de tudni tudhattuk volna, nem igaz? Például azért, mert mindig akad pár ember, aki átlát a szitán és előre figyelmeztet. Csak épp ezeket az éber elméket nem legyilkolni kellene, amikor épp egy kicsit (vagy nagyon) kényelmetlenek a számunkra, hanem megfontolni, amit mondanak, még ha kicsit (vagy nagyon) fáj is, és akkor megspórolhatnánk pár fatális baromságot. Persze, azt el kell ismerni, nincs könnyű dolgunk a nárcisztikus szélhámosokkal. Mindig a jó ügyekért harcolnak! Épp arra blazíroznak, hogy mindenki (majdnem mindenki) ész nélkül ugrik az ilyesmire. Ki ne szeretne jó embernek tűnni?
Mint Belle Gibson esetében is. Ki ne akarna egészségesebben élni?
Ki ne akarna kigyógyulni a rákból? És ki ne támogatna rákosokat?
Ki ne szeretne egészséges életmódot és egészségesebb étkezést? De van, aki annyira belebolondul az alternatív gyógymódok hajszolásába, ahol a placcon, a lelkek szabad piacán nemcsak Belle Gibson vadászik, hanem mások is, fekete kenőcsökkel, amit rákosoknak ajánlanak, hallucinogén szerekkel és szeánszokkal, szóval van, aki annyira eltéved ezekben az alternatív labirintusokban, hogy azt is késve érti meg – amint a sorozat egyik fontos szereplője, egy kimondottan értelmes és okos lány –, hogy nemcsak önmagát küldi halálba a tévhitével, de gyakorlatilag megöli a saját anyját is.
Két dologgal:
- a tévhitével
- és a szeretetével.
Annak ellenére, hogy van egy apa is a képletben, aki próbál ellentartani a kétségbeesésnek és a megvezethetőségnek. De nem elég erőteljesen. Így végül sokan lesznek felelősek felesleges halálokért. Indokolatlanul kegyetlen halálokért. Olyan haldoklásokért, amelyek legalább kegyesebbek lehettek volna, és nem az állati kínok iskolapéldái – ha nincsenek guruk és nincsenek Belle Gibsonok, akik jószándékú, de szorongó lányokat (és családjaikat) tévutakra visznek.
Én is láttam ilyesmit közelről. Harcoltam is ellene. Ismertem én is nárcisztikus pszichopatát, bár ne ismertem volna! Minden ilyen történet indokolatlanul durva. Ez nem amerikai vagy angolszász elmebaj. Magyarország is tele van tanítókkal. Mindig is így volt ez, többek között erről szól a „Leviatánia” című, húsz évvel ezelőtt írt novellám is, de ez jelenik meg a Jákob botjában is, amikor Jack London anyja spiritisztákat fogad a házban.
Az is árulkodó,
amikor egy-egy módszert már többen tanítanak, mint amennyien használnak. Amikor tanítók, gyógyítok siseri hadát látjuk, és valahogyan alig-alig látszanak a „betegek”, a „gyógyultak”. „Hatalmas” „gyógyító” módszerek sereglenek, én is láttam ilyeneket testközelből. Találunk mestereket, gyógyítókat és tanítókat minden utcasarkon. De ugye nem gondoljuk komolyan, hogy ennyi gyógyító, ennyi messiás, ennyi guru, ennyi nagy tanító születik? Sőt, azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy szükség lenne ennyire! Csak azt gondolhatjuk, ha csak egy kicsi éberség maradt bennünk, hogy itt valami bűzlik, itt bizony nem árt az óvatosság, mert talán nem mindenki az, aminek látszik.
Láttam én is olyan „gyógyítót”, aki több esetben is a fülem hallatára számolt be másoknak egy korábbi előadásról, és bár ott voltam én is, tudta, hogy pontosan tudom majd, mikor hazudik, ám ez sem akadályozta abban, hogy behazudja másoknak: akkora megrendülés, akkora katarzis volt az előadás végén, hogy mindenki sírt, sőt, percekig zokogott. Természetesen semmi ilyen nem történt, mégis mindenkinek ezt mondta, nem egyszer, nem kétszer. Nem mellesleg a szóban forgó „gyógyítóról” tudom, hogy szemben a normális halandókkal, ő egyáltalán nem képes a sírásra.
Soha egy könnye nem volt.
Egészen megrendítő helyzetekben se. Súlyosan sérült személyiség, aki csak szeretne érezni, de nem tud. Talán épp ezért hazudozott mindenkinek a katarzisról, s ezért hazudta rendszeresen úton-útfélen, hogy ő is sírt, sőt zokogott, akár napokig is, s azóta is ontja a nagy szavakat, negédes mondatokat és fontoskodó áltanokat, megrendítő és megváltó esetekről, találkozókról, s gyártja az olyan mondásokat, melyeknek valójában jelentése sincs, de valamiféle csodás hatásra utalnak, és ma is záporoznak a szívek, a köszönetek, meg az olyan típusú felmagasztalások, melyek messziről nézve inkább megaláztatásoknak tűnnek.
Mesélhetnék még, akár konkrétan olyan szélhámosról is, aki pénzt csalt ki a barátaimtól. Hiába szóltam. Hiába vontam ki magamat a körből, senkinek sem esett le, hogy talán nem véletlenül teszem. Fel sem merült, hogy talán nekem van igazam. Én voltam a hülye. Igaz a végén én voltam az egyetlen, akitől nem csalt ki semmit az a fazon (ő viszont már börtönben van). De ezt majd egy másik posztban mesélem el.
Ezek a vetítések és a gátlástalan hazudozások,
amelyekkel a nárcisztikus hatást igyekszik kiprovokálni másokból, és elhitetni másokkal, hogy nem akármilyen tudás és hatalom van a kezében és a közelében, ez ismerős, és újra és újra tetten érhető a sorozatban is.
A sorozat nem helyez erre hangsúlyt, de a megvezetett betegek egytől egyig nők. S nyugodtan lehet megkövezni, de bizony állítom én is: főként a nők hajlamosak bedőlni az ezoterikus áltanoknak és a szélhámosoknak. Gőzöm sincs arról, miért van ez így. De ezt is tapasztaltam sokszor.
Viszolygok a férfiak jelentős részétől is,
mert nem képesek elég érzőek lenni, és az okoskodás, a fennhéjázás meg az arrogancia abszolút férfi attribútum (a kommentfalakon is, ha jön egy arrogáns, kioktató seggfej, az esetek nagy részében férfi – amint a trollok is leginkább férfiak), és ha van valami, ami visszataszító, akkor ez a férfitulajdonság. Férfi vagyok, de ha erre gondolok, viszolygok a férfiaktól.
A nők viszont rémisztő könnyedséggel adják át magukat álprófétáknak és tévtanoknak (például arrogáns és gátlástalanul hazudozó férfiaknak). Ez meg szánalomra méltó. Nem visszataszító, mint inkább szomorú, de szomorúnak nagyon szomorú. Nem tudtam megfejteni még, miért nem vagyunk képesek a két agyféltekét kiegyensúlyozottan működtetni. Ha elfogadjuk, hogy az egyik félteke inkább a racionalitás, a másik meg az emóció funkcióit működteti, akkor az lenne a cél, hogy a kettőt egymással párhuzamosan, kiegyensúlyozottan működtessük.
Nem értem, hogy a férfiak jelentős többségében ez miért borul meg a szélsőséges racionalitás irányába (s ha valójában nem is okos a férfi, miért csap át okoskodásba és arroganciába), a nők jelentős többsége pedig miért hánykódik az érzelmek tengerén, ahelyett, hogy néha azért a racionális felismerések és tények kötelébe is belekapaszkodna.
Nyilván én vagyok a hülye, de nem értem.
És ha megnézem ezt a sorozatot, erre továbbra sem kapok választ, de legalább a jelenség olyan ábrázolását látom, ami nem szépít. Nem nyomaszt – ami tekintve a témát, nem kis teljesítmény –, de színről színre mutat mindent.
Azt is pontosan ábrázolja, hogyan manipulálnak a Belle Gibsonok. Milyen megnyerők, milyen nagy és komoly ígéreteket tesznek, és amikor kellemetlen helyzetbe kerülnek, hogyan siklanak ki mindig, például váratlan s oda nem illő keresztreakciókkal, vagy váratlan kedvességgel. Hogyan bukik ki belőlük újra meg újra a valódi, pőre és szadisztikus, végletekig egoista én, és amikor ez a lebukás kockázatával jár, hogyan váltanak arcot egy pillanat alatt, hogyan visszakoznak, és hogyan vesznek elő egy új mézesmadzagot, és hogyan játsszák mindezt egészen addig, amíg milliós követőtáborra nem tesznek szert; egészen addig, míg az év sikeres női vállalkozói díját meg nem kapják; egészen addig, míg Amerika egyik legnagyobb presztízsű kiadója, a Penguin ki nem adja a könyvüket.
Játsszák egészen addig, míg a játékaikba bele nem halnak páran. És persze játsszák azután is.
Az élet kemény menet. Meg a halál is.
Mindkettő egymástól lesz kemény. Az élet attól, hogy bármit teszünk is, a halál követi. Bárhogy halunk is meg, előtte volt egy életünk. Ez egy rettenetes rondó, borzasztó és feloldhatatlan kettősség, ami szorongást és félelmet szül, frusztrációt és kétségbeesést. A pszichopata számára pedig nincs is klasszabb célcsoport, mint a frusztrált, rettegő, bizonytalan vagy kiszolgáltatott emberek tömege. Le is csap rájuk. Vagy tudatosan, tervezetten, néha meg csak az alkalom szüli a manipulátort – amint Belle Gibson is félig-meddig akaratlanul, ösztönösen, egyik alkalomról a másikra bukdácsolva vált példaképpé, az egyik legnagyobb kamugéppé, aki milliókat állított maga mellé, s aztán milliókat tarolt le és hagyott cserben.
Oly jellemző az is, hogy amikor a sajtó először támadja meg Belle Gibsont, és kéri számon bizonyos állításait, leginkább azt, hogy hová lettek egy rákos kisfiú számára begyűjtött pénzek, és betartotta-e az ígéreteit, a rajongótábor első körben durván bevédi, és a sajtót meg a gyógyszeripart hibáztatja.
Itt egy apró zárójel:
Minden szélhámosnak, nárcisztikus hazudozónak erősen kedvez – gyakran kíméletlenül sokáig –, hogy senki sem szeret tévedni. Ha valamit a tévedésnél is jobban utálunk, az a tévedés beismerése. Így aztán amikor inogni kezd a légvár, sokan még a legabszurdabb helyzetekben is védik az „igazukat”, védik a gurut, a saját bejáratú megmondójukat vagy influenszerüket, a saját szélhámosukat, ha tetszik: a végsőkig ragaszkodnak a parazitájukhoz, mintha ugyan ők élősködnének a parazitán és nem fordítva.
Bizonyos értelemben igazuk is van,
valóban nekik van szükségük a parazitára. Olyasmit kapnak tőle, amire egyébként mindannyiunknak szükségünk van: reményt. Ezt árulja Belle Gibson is. Ezt árulják további mágusok. Ha figyelmesen nézünk körbe, látni fogjuk: minden szélhámos reményt árul. Gyógyulást, pénz, szerelmet, változást… Bármit, illetve bárminek is a reményét. Így tehát – ezért is nehéz felismerni és leválasztani magunkról őket – félig-meddig tényleg szükségünk van rájuk. Hisz ígérnek. S addig, amíg valami nincs ténylegesen, szükségünk van arra, hogy legalább remény, legalább ígéret legyen. Igen, ezek hamis ígéretek. De a hamis ígéret is csak ígéret. Voltaképp nem is különbözik a kettő egymástól oly nagyon.
A sorozatban is van egy olyan szál – és talán ez az egyik legfinomabbra, legcsöndesebbre hangolt, de legmegrendítőbb történetszelet –, ahol egy anya tudja, de legalábbis sejti, hogy kamu az egész, s talán azt is tudja, ebbe bele fognak halni, de egyszerűen nincs szíve elvenni a lányától a reményt. Fel is teszi a kérdést a férjének: „Milyen anya tenne ilyet?” Ám mint minden átvágásnál, minden hamis reménynél, ebben az esetben is azt kellett volna látni – ennek az anyának és sok százezer embernek még –, hogy talán nem az hoz megoldást, ami most látszik reménytelinek, ami most a legkényelmesebb. Talán épp a reménytelenség és fájdalom útja visz ki a gödörből – talán. A kín elfogadása, és nem a megváltó tanítás.
De ha egyszer már reméltél, ha egyszer már hittél,
ha egyszer már letetted a voksot a tanítód, a gurud, az influenszered mellett, egyrészt nem akarsz megválni a reménytől, és végképp nem akarsz szembesülni a tévedésseddel. Főként nem akkor, ha nagy tétekben folyt a játék. Minden ízedben érzed, mennyire nehéz ez, még akkor is, amikor már ordít a világ, és azt üvölti minden: hagyd ott, lásd be, vess véget neki!
Nem csoda: a pszichopata nemcsak gyűjti, hanem neveli és idomítja is a közönségét. Sugalmazza vagy megmondja, hogy a követők, a rajongók mit gondoljanak, mit mondjanak. S olyat mond, ami divatos, ami relevánsnak tűnik, vagy amit nehéz megtámadni.
Például, amikor megjelenik az első „lejárató cikk”, Belle Gibson „finoman” felhívja arra a figyelmet, hogy ő egy sikeres nő, a két cikk író meg két fehér férfi. „Két fehér férfi.” Ugye, értjük? Hogy mi van a cikkben? Hogy mi a válasz a cikkben feltett kérdésekre? Nem számít. Miért nem? Mert a két cikkíró „két fehér férfi”. Ügyes – mondhatnánk. Vagy aljas. Persze, az utóbbi.
(Csak hogy igazságos legyek a Netflixszel, ezen a ponton az érzékenyítést magát kritizálja. Ha tetszik. az érzékenyítés fonákjára érzékenyít – bár csak pár pillanat erejéig, de azért írjuk ezt jóvá mindenképp.)
Aljas a pszichopata akkor is, amikor magához édesget embereket, rajongókat, többek között azzal, hogy elhiteti a másikkal, hogy ő neki fontos. Ősi módszer ez is a pszichopaták között. Először mézes-mázos, aztán rideg és számító.
De talán még ennél is tanulságosabb,
hogy a sorozatban alig esik szó arról, hogy Belle Gibson végül is nyújtott egyfajta teljesítményt is. Megjegyzik például, hogy jó az ízlése, és az instájára remek fotókat készíttetett. De nem hangzik el a kérdés: Az az alkalmazás, amit Belle Gibson fejlesztett, és amit még az Apple is megvett tőle, valóban jó volt? Egyfajta szemérmesség van minden hasonló ügyben, mintha nem tudnánk mit kezdeni azzal, ha egy gazember, egy szélhámosnő életében vannak teljesítmények is. Mintha a bukás pillanatában – és azután is – szeretnénk úgy látni ezeket az embereket, mint akik soha semmit nem tettek jól. Talán mert így nem kell még inkább bonyolult helyzetekkel foglalkoznunk.
Talán mert nem kell aztán abban a tudatban tovább élni az életünket, hogy amikor valakinél egyfajta teljesítményt látunk (például népszerűséget vagy szépen komponált fotókat), az sem elég a bizalomhoz. Akkor sem lazíthatunk a gyanakvás gyeplőin. Nem akarunk azzal szembesülni, hogy a szélhámos élete nem csupán fényvesztés. Nem. A szélhámos is, a nárcisztikus is megtesz bizonyos dolgokat és képes valódi teljesítményekre.
Más kérdés, hogy csak annyira, ami a céljaihoz épp elég.
Épp csak annyit tesz meg, ami elég a rajongásunk kiváltásához, s aztán még annyit, ami elég a megtartásához. Épp csak annyit, ami elvakulttá tesz minket és fanatikusokká. Épp csak annyit, hogy számára mindig megnyíljon a pénztárcánk. Épp csak annyira, hogy megvédjük őt bárki ellen, adott esetben a saját szerelmünk ellenében is (ez konkrét példa a sorozatban). Épp csak annyira, hogy akkor is bízzunk benne, ha egy nap hatszor hazudtolja meg magát. Épp csak annyira, hogy mindig mindent megbocsássunk.
Persze mindehhez nagyon is sok munkát kell befektetnie a pszichopatának is, és ezzel nem tudunk igazán mit kezdeni, mert látjuk a munkát, a befektetett energiákat, az appokat, az ígéreteket, a prospektusokat, a többi rajongót, meg a tábort, s nehéz ebben a televényben átlátni, hogy az alapja csak egy beteg lélek gátlástalan szeretetéhsége és hatalomvágya.
Talán épp ezért nem akar mindezzel foglalkozni még egy ilyen sorozat sem. Pedig ebben a pillanatban is milliókat irányítanak „képességes”, és bizonyos teljesítményeket felmutató nárcisztikus szélhámosok. Ebben a pillanatban is okosan, ügyesen tervezik a maguk közösségi platformjait és a napjaikat olyan szélhámosok, akikről majd egyszer megint csak emlékezetes minisorozat forog.
„A szeretet erőt ad” (Belle Gibson) | Lásd az alábbi videót!
Borítókép: Wikipédia
Köszönjük, ha megosztod ezt a cikket!
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több film
Nem volt még erőm megnézni ezt a sorozatot.
Ennél már csak azok az anyák veszélyesebbek akiknek Münchausen szindrómájuk van. A Gipsy Rose filmet , vagy a vigyázzatok Majára, biztosan sokan látták- Gipsy Rose anyja is abból élt, hogy a beteggé tett lányából pénzt gyűjtött, aztán a lány aki ráébredt mi történik megölte.
A pszichopátia bája bekebelezi a tudatlan, vagy tagadásban lévő ( nem tud szembe nézni a betegségével) embereket. Csodát mindenki szeretne megélni- ebben inkább az ez utáni élmény sóvárgása van. Sajnos nagyon közelről ismerek valakit aki a nyugati orvoslásban fontos pozíciót tölt be egy osztályon, de gátlástalanul árulja a pácienseknek a csodaolaját amiből jól meg is gazdagodott. Az én haldokló rokonomnál is bepróbálkozott…Megértem azokat akik már végig szenvedték a kemoterápiát, a súlyos emberpróbáló műtéteket, meg az új biológiai szerek mellékhatásait, hogy valami olyant szeretnének ami varázslat és nincs több szenvedés- bármit megadnak az emberek a gyógyulásukért ezt higgyétek el, testközelből látom. Inkább azon kell gondolkozni miért nem tud az ellátó rendszer olyan reményt adni ami hihetőbb mint a szuggesztív szélhámosok varázsitala, kézrátétele , vagy ígéretei.
Az alternatív gyógymódokkal semmi baj, ha valaki megtanulja( a kínai, a tibeti orvoslás, vagy az indiai ayurveda) Svájcban működnek olyan kórházak, ahol együtt dolgoznak, támogatva a beteg gyógyulását a nyugati és az alternatív gyógymódokkal. A semmiből jött csodatevők viszont nagyon veszélyesek- itthon is van táltos:-)))
Úgy tudom Szegeden működött egy olyan onkológiai osztály, ahol dolgozott egy olyan orvos aki alternatív gyógyászatot is tanult. A Menla hagyatéka c. film pl. rám nagy hatással volt-Tibetben orvosképzésről szól, sokkal hosszabban tanulnak mint itthon az egyetemi képzés. No persze más kultúra és életmód amibe bele kell születni.
Nagyon várom a tervezett sorozatot tőletek. Klassz volt az is amit Elizabeth Holmsról hoztatok anno.
Nyugodtan megnézheted. Nem hangsúlyoztam eléggé, csak egy fél sorban, hogy a sorozat nem akar nyomasztani és nem is nyomaszt. Ritkaság ez ebben a műfajban. Tartottam tőle én is, mivel napi szinte küzdök többek között a gyógyszerekkel (nem mintha ez összevethető lenne egy kemóval), mégis gond nélkül végignéztem. Inkább inspirált, semmint lenyomott volna.
Nincs Netflixem, így nálam ez a sorozat kimarad. Talán majd egyszer, ha máshol is látható lesz…
Elizabeth Holmes nekem is eszembe jutott. Nemrég olvastam, hogy még a börtönben is a találmányain dolgozik, és szabadalmi kérelmeket ír.
Az ilyen csalók (is) sokat köszönhetnek a közösségi- és a videó megosztó oldalaknak. Az emberek pedig feltétel nélkül hisznek, és osztják a hamis posztokat és videókat.
Amikor egyszer egy ismerősöm figyelmét felhívtam rá, hogy amit megosztott, az nem igaz, akkor azt válaszolta: lehet, hogy nem igaz, de lehetne. 🙁
Ez kemény téma, sajnos éveket tudnék erről beszélni. Amiért nagyon ritkán és keveseknek beszélek ezekről, az a rajongó tömegek gyilkos indulata. Nem szeretnék Donald Shimoda lenni….
B. A Paris könyve a Zárt ajtók mögött pl. tipikusan egy elbűvölő gazdag pszichopata férfi és az áldozatául esett feleség psychotrillere. Van tőle még egy ilyen témájú könyvem, most hirtelen nem ugrik be a címe. Vagy biztosan láttátok Demi Moore-val Az Esküdt c. filmet, brutál jó volt az is.
Na hozzáfogok ma este az almaecetes történetnek.
Hajrá! 🙂 🙂
Megnéztem- egy este kihagyással lényegében egyben. Azzal semmi baj nincs, ha valaki életmód váltásra ösztönöz, klassz recepteket ad stb. A baj ott van, ha elhitetik az emberekkel, hogy megváltozik a testében minden ami addig volt, csak vegye , egye figyelje amit az ilyen „gyógyitók” vagy influencerek gátlástalanul ajánlanak. Érdekes észrevétel tőled Cen, hogy azt mondod a nők gyakrabban esnek áldozatul- így van, mint ahogyan összes nonverbális pszihoterápiás tanfolyamon (jó sok van már bejegyzett itthon is) leginkább nők vannak, néha néha volt köztünk egy egy férfi- olyanok pl. mint akire én magamban azt mondtam „Lődörgő” aki nem találja magát. Nos a talajvesztett beteget akit sokszor a családja is cserben hagy , a pánikban lévő embert nagyon könnyű manipulálni. Bárhova oda kapaszkodik ahol figyelmet és együttérzést él meg. A történetben ez a nő idegesítően kedves – kirázott tőle a hideg- a pasi aki nevelte helyette a gyereket viszont nagyon érdekes figura. Kár, hogy róla kevés szó esett. Ő nem a Belle csapdájában ült, egyszerűen felismerte, hogy a gyereket valakinek nevelnie kell, másrészt neki is jól jött, hogy emellett a nő mellett otthon lehet. Amúgy manapság az alternatív gyógymódok csak ott tudnak működni, ahol még nincsen de fakto szervi eltérés- magyarul a betegség még funkcionális, itt még le lehet ásni a lélek bugyraiba, hogy igaziból miről szól a történet és miben kell változtatni akár kapcsolati,(lsd. Máté Gábor könyveit) akár életmódbeli, vagy táplálkozási szinten- de ha van már szervi eltérés (pl.pozitív már UH is meg a CT), onnantól kezdve muszáj átadnia magát mindenkinek a nyugati orvoslás eredményeinek. A leghatékonyabb s számomra és a leglenyűgözőbb az onkosebészet, bárcsak lennének jó sokan minden kórházban, meg nagyobb onkológiai központban. Szerencsére itthon megdőlt már sok helyen az a szemlélet, hogy nem operálnak ott ahol áttét is van. Sokórás felvételeket láttam pl. olyan 10-12-és 24!! órás műtétekről (nem kell messze menni a határ túloldalán is van) ahol szós zerint kicsomagolták pl. az egész hasüreget, aztán szépen sorba ott dolgozott a gastro-sebész, az urológus és a nőgyógyász együtt, majd a végén átöblögették meleg kemoterápiás gyógyszerrel a hasüreget. Talán néhány olvasód tudja, hogy pl. itthon már 4 helyen elérhető ez a technika is. Más kérdés, hogy az onkológusok többsége nem személyre szabottan, hanem „protokollárisan” kezel. Mint az sebész aki filmben le akarta vágni a páciense karját- végül azért mégis találtak más megoldást, de nagyon durván győzködött…. A daganatok többségének már a diagnózis pillanatában van áttéte (micro metastázisok-láthatatlanok de tudjuk, hogy megbújnak, elalszanak valahol a testben s van akinél sok év múlva ébrednek hosszú daganatmentesnek hitt évek után), akár kimutatható, akár nem- vagyis kár ezért mondjuk a műtéttől megfosztani bárkit is . Más kérdés, hogy a testen belüli szerv eltávolítás is csonkolásnak számít, de miután nem látszik ezt a páciensek elfogadják. Na bocsánat kicsit hosszúra sikerült, csak annyit szerettem volna mondani, hogy óvakodjon mindenki a „túl kedves túl szolgálatkész, nagyon rendes törődő és nagyon rábeszélős ” szemfényvesztő emberektől meg a csodabogyóktól, vagy bármilyüktől.
Az empatikus jó orvosnál akit tényleg érdekel a bajotok és rátok szabja a dolgokat, ismertet minden létező és elérhető eljárást és nem dönt helyetted, – no az nagy kincs.