Hantmadár a kis herceg sírjára | Legszebb emlékeim

Hantmadár a kis herceg sírjára


Valamibe mindig belefut az ember. Hol egy jövendőmondó álomba, hol egy daruba, hol egy sosem látott fajba, néha még egy barátságba is.


Épp csak említettem a múltban párszor, véletlenszerűen, mellékesen, hogy volt egy barátom is. Beszéltem sokat nagyszerű tanárokról, írtam sokat nagy és vad barangolásokról, utakról, hóviharokról, jövendőmondó álmokról, daruról, gólyáról, de sosem írtam még semmit őróla. Pedig ő is volt, és a barátom. Az első. A vadonban. Az én kis hercegem. Élő és eleven, igazi és felejthetetlen, született herceg.

Novemberi nap volt,

amikor először mentem terepre gyerekfejjel, de olyasfajta komolysággal, akkora ambíciókkal, amivel csak egy naiv gyerek képes. És azzal a ráhagyatkozással is. Valahol azt olvastam 1983. november 6-án, hogy az ornitológusok, a tudósok mindent feljegyeznek, noteszt visznek magukkal mindenhová, felírják a legutolsó verebet is, otthon aztán akkurátusan lekörmölnek mindent, mondják: naplót vezetnek, s aztán szorgosan gyűjtött adataikat rendszerezik. Így keletkezik a tudomány. Valahogy. 1983-ban november 7. tanítási szünet volt.

Soha jobb alkalom, gondolhattam, holnaptól tudós lehetek.

Életemben először teljes fegyverzetben

vonultam ki az erdőbe, notesz, ceruza, távcső, határozó, hátizsák. Akkor még vittem magammal innivalót és szendvicset is. Uramisten! Mekkora volt aznap az izgalom. Olyan területeket vettem célba a város határában, ahol korábban sosem jártam. Csodákra számítottam. Úgy éreztem: bármi megtörténhet. Nem mellesleg aznap „nőtt rám” egy életre a távcső is. Attól a naptól fogva minden nap ezt az izgalmat szülte, szüli mind a mai napig. Valamibe mindig belefut az ember. Hol egy jövendőmondó álomba, hol egy daruba, hol egy sosem látott fajba, néha még egy barátságba is.

Az első napon felfedeztem magamnak a város határában nyújtózó mezőgazdasági területeket, többek között azt is, hogy a villanyoszlopok alatt rengeteg a madártetem. Rettentő volt, és felemelő, hogy valamit máris felfedeztem.

Rábukkantam egy nagy bajra.

Életem első fekete-fehér fotóját is egy ilyen villanyoszlop alatt heverő egerészölyv tetemről lőttem. Megindultam a vezetékek alatt, és oszlopról oszlopra jártam. Az egyik alatt élő vörös vércsére találtam. A vércse persze menekülni próbált, sután felrepülni, de mivel egyik szárnyát törte, tíz méterenként újra a földre esett. Eldobtam a hátizsákot, noteszt, kabátot, és rohantam utána. Sokáig kergetőztünk, de végül meglett.

Ő volt az első háznál tartott, gyógyított vadmadaram.

Otthon megkérdeztem anyámat, kihez forduljak, hisz a madár szárnya eltörött, a lábain áram ütötte sebek éktelenkedtek. Anyám orvos volt, de az állatokhoz nem értett. A párhuzamos osztályban tanult egy fiú, nevezzük őt Antoine-nak, anyám mondta, a fiú apja állatorvos. Másnap a nagyszünetben átmentem a „bésekhez”, megkerestem Antione-t.

Kedves, szertelen fiú volt.

Rettentően szőke, és rettentően fésületlen. És gizda. Nem magas, mégis nyakigláb. Megbeszéltük, hogy átmegyünk hozzájuk a vércsével együtt az utolsó óra után. Pár nappal később már a padlásukon fogtunk parlagi galambokat a vércsének. A következő hétvégén pedig már együtt mentünk terepre.

Antoine szeretett velem jönni, de elképesztően lusta és rendszertelen volt. Nem véletlen, hogy sárga haja soha egyszer nem állt rendben. S gyakran választotta a vadon helyett inkább az alvást. Aludni pokolian szeretett.

Számára az élet legnagyobb kihívása volt felkelni bármikor. Hajnalban épp úgy, mint délelőtt; pár óra alvás után épp annyira, mint tizenhat óra alvást követően.

Így aztán félig-meddig egyedül jártam a vidéket, máskor viszont vele.

Szerettem vele menni.

Jó volt, amikor nem egyedül kellett átélnem az izgalmakat, nem egyedül kellett pólingokban, darázsölyvekben, jégmadarakban gyönyörködnöm. Jó volt, ha ott volt velem, amikor valami addig nem látott faj került az utamba. Gyakran győzködtem a naplóírás fontosságáról, amit el is fogadott, de a naplóírást épp csak egykét napig bírta, aztán abbahagyta. Ha együtt mentünk, néha elkérte az én naplómat, és lemásolta.

Tavasztól őszig, amikor nem volt hideg, gyakrabban jött velem, mert ilyenkor felébreszthettem. Hajnalok hajnalán értem az ablaka alá, amit nem csukott be, és a redőnyt sem húzta le teljesen, így aztán bemászhattam a szobájába.

Antoine minden hajnalon félholt volt.

Be kellett vetnem mindent, hogy végül feltápászkodjon. Mintha kómából kellene visszahoznom őt. Volt, hogy nem is sikerült. Néha épp úgy, amint bemásztam, ki is másztam, és egyedül mentem tovább. Ha sikerült lelket verni belé mégis, kilométereken át jött velem anélkül, hogy tudná merre járunk, hová megyünk, egyáltalán miért nem vagyunk a világ legjobb helyén: az ágyban. Mikor aztán feléledt, boldog volt, örült mindennek, amit találunk és látunk. Egyébként is igazán vidám srác volt.

Igazi társ. Igazi barát. És egy ember, aki kicsit nem idevaló. Amint én sem tartoztam igazán sehová.

Végigbarangoltuk együtt

az általános iskola éveit, aztán én elköltöztem, és már csak ritkán találkoztunk. Én még visszatértem a régi területekre, amikor csak lehetett. Antoine-nal első nekibuzdulásunkban megbeszéltük, hogy majd ő folytatja, amit én elkezdtem, és amit részint együtt csináltunk évekig, de ahogy az várható volt, ez a terv hamvába holt. Antoine – velem ellentétben – alapvetően közösségi lénynek született.

Egyedül menni terepre? Az végképp távol állt tőle.

Párszor persze azért kiment, néhány feljegyzést át is vettem tőle, és felvittem a saját naplómba, de végül Antione teljesen eltűnt a terepről. Az iskola miatt én is egyre kevesebbet jártam vissza. Néha arra se jutott idő, hogy beugorjak hozzá, ha meg jutott, nem találtam otthon. Hallomásból tudtam, hogy éli a középiskolások mozgalmas életét, vagyis amikor csak teheti diszkóba megy. Jön, megy, baráti társasággal csavarog – abban az időben, amikor én változatlanul a mezőket jártam.

Pár év múlva már egyáltalán nem találkoztunk.

Befejeztem a gimnáziumot is, eltelt pár év, amikor egyszer csöngött a telefon. Egy lány volt a vonalban. Antoine barátnője. Nem ismertem, egyszer talán találkoztam vele futólag. Kedves, csöndes lány volt, aki végtelen megbocsátással és szeretettel merült el Antoine szertelenségében és a körötte dúló káoszban is.

– Antoine meghalt – mondta a lány a telefonba. –

Azért hívlak, mert szeretnélek megkérni, ne gyere el a temetésre. Nem lenne jó. Antoine szülei nem bírnák ki.

Antoine hétről hétre a helyi diszkóban bulizott. A maga módján. Szertelenül. Összevissza. Átgondolatlanul. Ahogy szőke haja meredt ezer felé egész életében. Naivan. Boldogan. Aki nem ismert semmi olyan rosszat, amit én például nagyon is. Számára a kezdetektől fogva egy nagy alvás, egy nagy buli volt az élet, a kettő felváltva. Mindig vidám volt. Mindenre nyitott. Rólam mindig azt mondták: koravén vagyok. Ő meg egy szupergyermek!

Aki kacagva hajol át a legmélyebb kút peremén is, eszébe nem jutna, hogy volt már olyan, aki belezuhant.

Számára a világ

csupa simogatás, csupa móka, nincs az a rossz helyzet, nincs az a rossz arc, amiről neki bármi rossz jutna eszébe. Nem akart igazán semmit, hisz elégedett volt a világgal, de látta, sokan sokfélét akarnak, és ha hívták, ment. Ahogy velem is évekig. Örömmel. Bárkivel. Mivel én már nem hívtam, hívta más; az, ami az összes többit, legalábbis a többséget: haverok, buli, „fanta”. De inkább vodka. Sör és konyak. A stroboszkóp hajnalig tartó féktelen villódzása.

Egy reggel aztán nem messze a diszkótól kisodródott egy veszettül hajtó Lada, telibe trafált egy erős vasoszlopot, öten haltak meg benne egy pillanat alatt, öt fiatalember, köztük Antoine.

Így járt, szegény jó Antoine: végül megmarta a kígyó.

Azt mondta a lány, hogy nem sokkal korábban Antoine elővette a naplóját. „A madarasat.” És egyébként is sokat beszélt az útjainkról.

– Amikor elmesélte, hogyan csúsztatok át hason egy sáros a szántón egy pacsirta miatt, sokat nevettem rajtatok – mondta a lány megdöbbentő vidámsággal, ugyanakkor tárgyilagosan, de aztán elcsuklott a hangja. – Szerettem volna, ha újra madarászik. Éreztem, hogy azt kellene.

Aztán sírt, és letette a kagylót.

A temetés napján a városban tébláboltam. Végül valóban nem mentem el – s Antoine sírját mind a mai napig nem láttam. De tudom, hol eresztették a föld mélyébe. Abban a temetőben, ahol először találtunk hantmadarat. Remélem, néha még mindig rátalál.

A hantmadár.


|| Két év telt el a Jégvágó megjelenése után, mikor rájöttem, hogy a regény főszereplője, Dan kísértetiesen hasonlít Antoine-hoz. ||

EZ VOLT A KEDVENC SZÁMA:


Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!


Kedves olvasó,

ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért, 2200 forint támogatásért elérsz minden támogatói tartalmat, a heti videókat és írásokat is. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).

Ha egyik mód sem megfelelő neked, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a hello@centauriweb.hu vagy a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is megköszönve, és remélve, hogy szövetségesek leszünk.   

még több “Legszebb emlékeim”

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Hiszel te az angyalokban?

A pénztárhoz léptem, becsúsztattam a pénzt és kértem a jegyet.És akkor egy mikrofont toltak az arcomba, a mikrofont tartó lány mögött pedig egy kamerát pillantottam…

még több blog

Visual Portfolio, Posts & Image Gallery for WordPress

Valóban mániákus lettem? | blog

Mit várjunk attól az embertől, aki puttony nélkül megy be a szőlőbe? Várhatjuk-e, hogy valamikor is jó és szép borral kínál minket?…Tovább

5 hozzászólás

  1. Nagyon szép emlék. ❤
    Sokunk életében vannak soha el nem feledhető barátságok.
    A régi oldalon egy 2015-ös blogbejegyzésben Borga néven említed a barátodat. (Gábor? 🤔)

  2. Nem tudom hányadszor olvasom, de most is megrendít 😔🖤
    Másik barátod a Jégvágóban a Goblin (?) nevet kapta.

    1. Author

      Durva, de például ma (2024.01.18.) élesen éreztem a hiányát, pedig eltelt azóta 30 év! Arra gondoltam ma: a 40 éves madarász évfordulót vele kellene ünnepelni. Az volna a normális. Az volna az igazán szép. | Goblin szerencsére él, és remélem, vigyáz magára, és sokáig, évtizedekig láthatjuk még egymást.

  3. Ma emiatt az írás miatt fogok elkésni- nagyon mellbevágó s persze muszáj meghallgatni a kedvenc dalát is. Az informatikus barátos Sárgafej (ugye így hívtad) jutott eszembe a néhai barátodról.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük