Egyszer hopp, másszor kopp | Élethalálharc és hierarchia

Egyszer hopp, másszor kopp | Élethalálharc és hierarchia

Sok-sok kemény kérdés három videó kapcsán (a videókat a szövegbe ágyazva találod).

Ha egyszer gyilkosságokon alapul a világ, melyik gyilkosság az, amit már elutasítunk, és melyik az, amit még nem? Szabad-e gyilkosságnak nevezni egyáltalán, amikor az egyik állat megöli a másikat?

Én is kifogásolom, amikor egy ragadozóról, mint gyilkosról beszélnek vagy a „gonosz”, „vérszomjas”, „kegyetlen”… jelzőt aggatják rá. Ezért nem szeretem – és ezt sok száz és ezer embernek mondtam már el korábban –, ha a kardszárnyú delfint „gyilkos orka” néven említik. Bár ő ebben az írásban és a mellékelt videókban is felbukkan, és érteni vélhetjük, mire fel ez a megnevezés.

---

Az állatvilág mindennapos zsákmányolásait szokás azzal védeni

– részemről is –, hogy ott nem kegyetlenségről, s nem gyilkosságról van szó, hanem táplálékszerzésről. Az állat nem öl pusztán saját bestialitásának vagy vérszomjának, ha tetszik gonoszságának engedve (ellentétben az emberrel), csupán a létfenntartás érdekében cselekszik így, vagyis táplálékot szerez.

Igen ám, de ha az abszurditásig visszük ezt az érvelést, mit kezdjünk azokkal az emberekkel, akik szintén táplálkozás céljából ölnek meg egy másik embert?

Extrém eset ez,

de tudjuk, hogy előfordul, sőt ennek bizonyos törzseknél „kultúrája” volt. Vajon teljesen egyértelmű-e, hogy az ilyen esetekben a kultúrát mindenképp idézőjelbe kell tenni? Esetleg úgy gondoljuk, hogy még idézőjelben is komoly vétség a kultúra szó használata emberevő emberekkel kapcsolatosan?

Vagy esetleg az a helyzet, hogy az állatokat azzal mentjük fel – már ha rászorulnak egyáltalán a felmentésre –, hogy nincs olyan képességük, amivel felmérhetnék, hogy épp egy másik életet pusztítanak el. Nincs például erkölcsük.

Vagyis ami egy ember esetében súlyos vád – ha az erkölcstelen -, az egy állat esetében felmentés?

Ebből a szempontból, talán jobb is, hogy úgy alakult a kultúránk, az emberi civilizáció, hogy

az állatokat alsóbbrendűnek tartjuk,

hisz csak ezzel magyarázható, ha megbocsátjuk erkölcstelenségüket, azaz meg sem bocsátjuk, hisz úgy gondoljuk, annyira alattunk állnak a létezés hierarchiájában, hogy még egy ilyen felelősségre vonásnak sem volna értelme. Azért sem, mert az állat nem értené, s nem reagálna rá.

Vajon a felelősségre vonás elsőszámú indítéka ez volna? A válaszreakció kiváltása?

Többször is érintettem ezt a kérdést, bár rendkívül felületesen, és csak futólag (ITT és ITT) – talán nem véletlenül kanyarodom vissza rá. Mire föl ez a rengeteg megválaszolatlan kérdés? Hogy lássuk, mennyire nem egyszerű és evidens az, amit annak vélünk, így aztán az sem, amibe beleszülettünk, beleértve a kultúránkat is.

Most újabb három igen rövid, de lenyűgöző videót hozok újabb példának.

Bármilyen felvételeket nézünk is, hajlamosak vagyunk megsajnálni az áldozatot.

Teszem azt egy könnyes szemű, gyönyörű és ártatlan, védtelen fokát.

Persze értjük a jegesmedvét,

sőt, látjuk is rajta, hogy az életéért küzd, amikor is boldogulni igyekszik a nagy klímaváltozás és a jég eltűnésének korszakában, és csonttá-bőrré fogyva valószínűleg az utolsó mentsvára, ha sikerül elejtenie egy fókát – s ebben a helyzetben az sem oszt vagy szoroz, hogy mit gondol erről a fóka. Mit érzünk, mit gondolunk, ha az alábbi felvételt nézzük? Örülünk, hogy ez a jegesmedve él még egy darabig? Bánkódunk szegény fóka sorsa fölött? Vagy egyszerre érezzük-gondoljuk mindkettőt? Felteszem, ez alkati kérdés is.

---

Amire azonban ritkán gondolunk,

hogy ugyanaz a fóka egy másik helyzetben más szerepben volt. Jöjjön hát a következő felvétel, ahol a fóka másik arcát látjuk, ahol ő már nem az a cuki, jégtáblán magatehetetlenül heverő szerencsétlen préda, épp ellenkezőleg, ő a ragadozó, ő a vérmes és vérengző ragadozó! – Bár hozzá kell tenni, hogy itt arra is látunk példát, amikor a Leopárd fóka egy védtelen fiókának megkegyelmez – volna talán állati erkölcs mégis?

---

És íme, itt a harmadik „bejátszás”. Vissza az eredethez, lássunk olyasvalakit, aki a jegesmedvéhez hasonlóan ismét fordít a fóka státuszán, ha lehet, még annál is jobban, mint ahogy a jegesmedve,

mivel itt nemcsak erőfölényről van szó, hanem ez esetben félelmetes (ugyanakkor lenyűgöző) intelligenciáról is.

Az egyébként – ha jól tudom – csak pár éve ismert a kardszárnyú delfinekről, hogy ennyire összehangolt, kiagyalt, kimódolt támadásokra képesek, ám azóta több felvétel is kering erről. Épp most találtam egy újabbat, ami minden korábbinál jobban mutatja ezt a működést. Az orka tudatosan torlóhullámokat hoz létre!

Nagyobb jégtábla esetén számol azzal, hogy a megbillenő tábla a saját súlyánál fogva darabokra törik majd – ahogy kisebb táblák esetén azzal, hogy a torlóhullám lesodorja a tábláról a fókát. Ez egyúttal a fizikai törvények olyan magasfokú ismerete is, ami akkor is meglepő egy állattól, ha azt nem képes krétával egy képlet formájában felvésni számunkra egy iskolatáblára.

---

Látva a kardszárnyú delfinek megdöbbentő összehangoltságát, azt a mérlegelést és tervezést, amit általában csak a saját köreinkből, az ember működéséből ismerünk, még azok is meglepődnek, akik előtt jól ismert volt a cetek, s köztük a kardszárnyú delfin, más néven orka valószínűtlenül magas intelligenciája. Ismét találunk egy újabb okot egy újabb kérdésre:

vajon ilyen magasszintű intelligencia láttán feltételezhető-e, hogy az orkán kívül sok más élőlény is képes stratégiára, a dolgok, az élethalálharc lényegének felismerésére is, és így talán értik, tökéletesen, talán még az emberi fajnál is jobban, hogy a világ alapvető működési elve nem a folytonos élethalálharc, hanem az, amit lezserül úgy mondunk: egyszer hopp, másszor kopp.

---

Te mit gondolsz? Tényleg nagyon érdekelne 

---

De meredek ez a jegesmedve! | Életveszélyes ez mindenkinek

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

még több állatvilág

még több publicisztika

Keresés

Írd be, mi érdekelne még!