Az öreg, akit Öregnek hívtak
LEGSZEBB EMLÉKEIM
Ezt az írást az archívumból, a karantén idejéből hozom át nektek az új oldalra, minthogy mindig eszemben van, amikor újra és újra darázsölyveket látok.
Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón.
2020.04.18. Egy szent madár miatt akartam ezt megírni már régóta, de mint oly sok mindennek, járvány idején ennek az emléknek is más az akusztikája. Most elválaszthatatlanul kapcsolódik össze egy madaras történet mindazzal, amit a napokban Hetési tanárbácsiról és a veszélyeztetett idősekről írtam.
Többször említettem már, hogy három olyan tanárom is volt, akik alapvetően határozták meg az életemet; nem is egyszerűen meghatározták, mint inkább kijavították, amennyire lehetett. De eddig csak Hetési tanárbácsiról esett szó. A másik két „mester” közül az egyik sajnos már szintén halott. Régóta.
Esetében a mestert idézőjelbe se kell tenni, inkább így kellene írni: Mester.
Valójában nem is volt a tanárom. Egy tudós ember volt „csak”, egy geológus, paleontológus, egy folyton töprengő, agyaló, kombináló ember. Termetre meg egy medve. Egy lassú, dörmögő, tekintélyes nagy medve. Ismerte a vadakat, a madarakat, de nem volt olyasmi, ami ne érdekelte volna. Talán a hülyeség – az talán hidegen hagyta. Nyugodt ember volt. Amolyan ősapa. Mindenki apja vagy mindenki nagyapja. Sokan jártak hozzá, az ő kicsi, fenyőkkel övezett házába, fiatalok.
Abba az udvarba, ahol néha szarvasbika ácsorgott az ajtó előtt, máskor tizenkét innen-onnan összeszedett kutya rohant elő, és szelíd harkály kopogtatta az ajtót, ha megéhezett.
Ahol a házban pelék éltek, az ágy alatt pedig tucatjával hevertek őstulok-koponyák. Semmi sem jellemzi jobban őt, mint az, hogy bár nem is volt igazán idős, mégis mindenki így emlegette: Az Öreg. Mint később láttam, akár az ország túlsó felén is beleakadhatok olyanba, aki búcsúzásként csak annyit mond: „És add át üdvözletem az Öregnek.”
Megőszült már, igaz, és dörmögött. De nem ettől lett ő Öreg. Még csak nem is attól, hogy okosabbként örömmel mondta meg a tutit.
A kérdései miatt. Folyton kérdezett. Ritkán állított valamit, inkább addig kérdezgetett, míg rá nem jöttünk, mire kellene rájönnünk.
Egy hóvihar miatt maradtam nála először egy egész éjszakára. Korábban is ismertem, de inkább csak látásból. Egy szervezetet elnökölt, ott láttam a közgyűléseken, és párszor összefutottam vele madarásztáborokban. Már nem is emlékszem, miért álltam meg nála. Szünetre utaztam haza, s úgy terveztem, hogy az Öregnél leszállok, beugrok két órára, majd a következő busszal tovább állok. Mindez történt késődélután, valamikor télen.
Ahogy leszálltam a buszról néhány bizonytalan hópehely libbent az összefagyott légben.
Az Öreg bűbájos, nem kevéssé különös felesége teát hozott, s mint mindig, oly sokszor azután, kandírozott gyümölcsöket, az Öreg pedig kérdezgetni kezdett, de sokra nem juthattunk az idő rövidsége miatt. Alig két óra múlva, amint ajtót nyitottunk, megdöbbentő látvány fogadott. Valószínűtlenül nagy hó szakadt le két óra leforgása alatt. Sejtettük, hogy a busz nem tud majd feljönni a dombon. Megvártuk, én a buszmegállóban, az Öreg a kapuban. Teltek múltak a percek, de nemcsak a busz, hanem az ég egy adta világon semmi sem jött. Leállt a forgalom. Az Öreg telefonált anyámnak, aztán vacsoráztunk, s végül majdnem egész éjjel beszélgettünk: azaz továbbra is kérdezgetett.
Két dologra élénken emlékszem.
A kezembe adott egy követ. Szép kő volt, mintha sok gombócból gyúrták volna össze. Fekete volt, kicsit fényes, és nehéz. Nagy darab. De jó volt kézben tartani, épp illet a tenyerembe.
– Mit gondolsz, mi ez? – kérdezte az Öreg.
Ma sem vagyok otthon teljesen a kőzetek világában, de akkor lövésem sem volt az ilyesmihez. De azért próbálkoztam. Mondtam ezt azt, leginkább annyit: „Nem tudom. Nem tudom.” Forgattam, nézegettem, de már tudtam, hogy ez nem fog menni.
– Gondolkozz! – mondta az Öreg, és én gondolkoztam, azaz próbálkoztam.
– Nézd meg jobban! Mire hasonlít?
Néztem. Aztán néztem még egy darabig. Amikor kezdett kínossá válni a dolog, az Öreg felkiáltott:
– Hát egy darab megkövesedett mamutszar van a kezedben!
És tényleg. Mamutszar volt. Megkövesedve. Nevettem, és az Öreg is, amolyan télapósan.
Elképesztő dolgokról kérdezett. Hihetetlen dolgokról beszélgettünk. S mint egyenrangúak. Ez önmagában is valószínűtlen volt, és megtisztelő. Ezért szerették őt a fiatalok annyian. Hajnalra eljutottunk például ahhoz a kérdéshez, hogy egy hangyabolynak vagy egy méhkasnak lehet-e tudata. Lehettem tizennégy éves. Azon sem gondolkodtam el, hogy nekem lehet-e! De hogy egy bolynak? Kinek jut eszébe ilyesmi?
Az Öreg hatalmas ajtókat nyitogatott folyton, és előre küldött minket – bele az Univerzumba, de úgy, hogy mindvégig ott állt a hátunk mögött. Olyan is volt néha, mintha ő lenne a Kapu őre. Akárkit akárhová nem is engedett be.
Máskor elkísértem a boltba. Nyár volt már. Amint baktatunk a csendes utcán, feltűnik a fejünk felett egy termikelő ragadozómadár, mire az Öreg megáll, kalapot emel, s úgy megy tovább. Vettünk ezt-azt, battyogtunk vissza a házhoz, s megint feltűnt a ragadozó, konkrétan egy darázsölyv, mire az Öreg mély hódolattal kalapot emelt megint. „Ejha! – gondoltam. – Ő aztán igazán tiszteli a madarakat.” S tettem is erre valami félszeg megjegyzést. „Azért nem emelek kalapot minden madár előtt, hisz akkor sosem érnénk haza.”
Na jó, de miért épp a darázsölyv érdemli ki ezt a tisztességet?
– A darázsölyv szent madár – felelte az Öreg. – Neki köszönhetem az életemet.
Közbe kell vessek annyit – hisz ezt a fajt kevesen ismerik –, hogy a darázsölyv, ahogy a neve is utal rá, darazsakat eszik, és a fiókáit darázslárvákkal eteti. Viszonylag ritka, de a környékünkön akad szépen. Az Öreg pedig olyan szinten volt allergiás a méhekre és darazsakra, hogy elég volt egyetlen csípés, s már vitték is az ügyeletre. Történt egyszer, mikor az Öreg fiatal volt még, hogy őzek üzekedését akarta kifigyelni egy mezőn, és egy jókora kazlat szemelt ki búvóhelynek. De amint felfelé kapaszkodott, darázsölyv repült ki a kazal oldalából. Az Öreg ismerte a madarat, rögtön tudta, mit keres ott, és hamar lemászott. Másnap egy barátja visszament a kazalhoz, és átnézte: telis-tele volt darázsfészkekkel.
Ha az Öreg felmászik rá, messze a falutól, ott fullad meg. Ezért aztán egész életében, ha darázsölyvet látott, kalapot emelt és hálát érzett.
Évekkel később visszavonult és tisztségeiről lemondott. Ott voltam, amikor megtartotta az utolsó beszédét. Azt mondta, éjjel álmot látott. Azt álmodta, hogy két házi veréb van egy kalitkában, és mint ritkaságokat mutogatják őket.
„Talán azok voltak az utolsó verebek, az egész világon az utolsó kettő.”
Hozzá kell tenni, hogy amikor ezt álmodta, a verébnél gyakoribb madár nem volt, s még védettséget sem élvezett. Erre mondta az Öreg, hogy aki ennyire sötéten látja a jövőt, mint ő, hogy még álmában is a leggyakoribb madár utolsó példányait látja, az nem képviselhet semmit, az nem hisz már a változásban, nem hiszi már, hogy az ember képes lesz a fordulatra.
Csodálkoztam, hogy ellenvetés nélkül hagyták elmenni. Nem is várt egy percet sem. Az utolsó mondat után fogta magát és egyszerűen kisétált az ajtón.
A helyére egy fiatalembert választottak, ennyi történt. Az Öreg hazament. Nem hitt már abban, hogy megmenthetünk bármit. Talán már bennünk sem hitt. Biztos nem, mert nem sokkal később meghalt. Ma sem tudom, mi érte. Épp csak eltemették, utánahalt a felesége is. Lemondtak és elmentek. Philemon és Baucis.
Nem volt több kérdés, nem volt több kandírozott cukor.
Nem volt már semmi ok arra, hogy az ember leszálljon abban a buszmegállóban.
Gyakran jut eszembe. Itt áll a dolgozószobámban a mikroszkópja. Néha ma is azt a kőzetmintát használom kávéalátétnek, amit tőle kaptam; egy csillámpalaszelvény 1780 méteres mélységből. Ma is eszembe jut, ha darázsölyvet látok. Márpedig gyakran látom az udvar fölött őket. De újabban szinte megállás nélkül gondolok rá, amint Hetési tanárbácsira is: vajon milyen lenne a világ, ha nem lenne benne jónéhány öreg? Milyen lesz az a jövő, amiből sok öreg hiányzik? Vajon mit várhatok olyan generációktól, akik – úgy tűnik egyre inkább – mindezzel nem is igen törődnek. Nem az a gond, hogy nem tudják, mi fán terem a darázsölyv. Nem is az, hogy nem tudják, melyik kazal az, amire nem kéne felmászni.
Azt sem tudják, hogy vannak olyanok, akiktől megtudhatták volna.
Borítókép / illusztráció: Pixabay
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kérj tőlünk hírlevelet!
Támogasd a Cenwebet extrákért, és hogy sokáig tartson ez a közös kaland!
Támogass egy 15 éve ingyenes nonprofit portált és egy természetvédelmi rezervátumot!
még több “Legszebb emlék”
még több blog
Jó sok időt szörföltem az éjszaka ettől az írástól inspirálva a régi weboldaladon, újra elolvastam a kapcsolódó emlékeid.
Egyszer Te is ilyen nagy öreg leszel- biztosan sok tanítványod fog így emlékezni rád.
Hiányoznak a nagy öregek és a nagy példaképek- ha máshogy nem akkor itt a virtuálisban is lehet azzá válni.
Nekem van egy kategóriám, amit úgy hívok a hétköznapok hősei- akik csendben élik a mások számára talán unalmasnak tűnő egyszerű mindennapjaik, tökéletesen összeolvadva a természettel, ami tele van gazdagsággal, békével, egy másfajta jelenléttel.
Köszönöm Cen, megerősített ez az írás abban, messziről nagy ívben kell tenni a címekre rangokra . Mint a Csehov valamelyik novellájában ha nem csal a memóriám- “élete egyszerű mindennapi(?) vagy hétköznapi(?)volt”