Így lehet észrevétlenül visszaszokni a dohányzásra!
2023 tavaszán, április első napjaiban bevittek a kardiológiára. Súlyos állapotban voltam. Durva infarktust kaptam, talán nem is egyet két nap alatt. A körülményekről, a kiváltó okokról írtam már korábban. És mivel dohányoztam, az egyik változtatás, amit 2023 április másodikát követően véghez kellett vinni, az a dohányzás abbahagyása volt. Le kellett rakni a cigit. Korábban úgy hittem magamról, hogy nincs képességem vagy erőm az efféle függőség megszakítására, ugyanakkor – ne minősítsük most ezt! – szükségességét sem láttam, és soha meg sem próbáltam leszokni.
Szerettem cigarettázni,
és bár sokan azt mondják – dohányosok is –, hogy a cigarettában semmi jó nincs, én most is úgy tartom: finom dolog volt cigarettázni. Sokaknak a chili sem jó, mások viszont kedvelik, ha az étel csíp. Páran még azt is, ha rettenetesen erős. A cigi szagát is lehet pőre bűzként érzékelni, de asszociálhatunk az őszi avarra is (mint például én), arról nem is szólva, hogy korábban illatosított-ízesített pipadohányokból is sodortam. Kedvencem volt a vaníliás és a cherry-cavandish Borkum, meg egy gyümölcsdarabkákkal dúsított dán dohány, amit legalább húsz éve nem lehetett kapni. Magyarországon biztosan nem. Szóval a cigaretta, mint élvezeti cikk értékelése sem egyértelmű.
Szerettem a cigarettát, és azt is nehéz elvitatni tőle, hogy segített ébren maradni, növelte a koncentrációképességet, az éberséget. Épp ezért narkotikum.
Ennyi idő távolából tanulságos az is – fontos adalék az önismeretem állapotáról –, hogy voltaképp evidenciaként kezeltem: én képtelen lennék letenni a cigit. Bár ugyanakkor azt is mondtam néha, hogy ha egyszer le akarok majd szokni, akkor nem fogok kísérletezni, meg botladozni, leteszem és kész. De mindig ott volt a „ha”. Arról viszont azt gondoltam, hogy sosem jön el.
2023-ban aztán eljött. Kényszerből, de eljött.
Már alig pislákolt bennem a mécses, amikor fölém hajolt katéterezés előtt az orvos, és így szólt:
„Én vagyok az, aki ma megmenti a dohányosokat.”
Ez megmaradt bennem,
annak ellenére is, hogy ma is meggyőződésem: elsősorban nem a cigaretta miatt kaptam infarktust, de hagyjuk ezt, hagyjuk a részleteket, mindez másik mese. És hiába voltam kitéve életem során egy leszokásnál jóval nagyobb próbatételeknek is, mégsem hittem, hogy leszokhatok. Néha rettentő ellentétpárokra találok önmagamban. Ilyen ez is: Képes voltam bármikor nekimenni a legnagyobb képtelenségnek is, belefogni a leglehetetlenebb vállalkozásba is, ugyanakkor a vállalkozókedvemnél, vak hitemnél és időnként diabolikus vadságomnál semmivel sem kisebb bennem a kishitűség.
De ez is egy másik mese.
Láttam a kórházban,
hogy olyanok, akiket pár órával korábban mentettek meg, esetleg élesztettek újra, néhány óra múlva, éjjel stikában kibotorkáltak a teraszra, és a sarokba bújva rágyújtottak. Az infarktusosok többsége a kórházból kikerülve rendíthetetlenül dohányzik. Rendkívül kevesen tudnak leszokni. Azt is tavaly tudtam meg, hogy a dohányos agyában a nikotin épp olyan elváltozásokat okoz, mint a heroin, szóval nem egyszerű a leszokás. Azok mentségére mondom, akik még egy infarktus után sem teszik le a cigit, hogy talán őket nem érte akkora sokk, mint engem.
Mert ugye én egy kicsit meghaltam 2023 tavaszán. Azóta se tudtam elmesélni, milyen élmény volt, és mit is láttam voltaképp. Most is csak annyit mondok: higgyétek el nekem, higgyétek el a szemtanúnak, meghalni nem egy kurva jó dolog. Éljetek hát, ameddig csak lehet!
Talán nekem ez könnyítette meg a dolgot eleinte.
Akkora sokk ért, hogy valamiként evidenciaként élt bennem már az első perctől, hogy többé nem gyújthatok rá. Nem az orvosok miatt. Nem azért, mert azt mondták. Hanem mert nem vagyok teljesen hülye. És mert ha lehet, elkerülném azt a rettenetes utazást, amit az élet és a halál közötti körgyűrűn átéltem. Épp csak nem vitt le az út a halál sztrádájára, épp csak elrántottam a kormányt az utolsó pillanatban és maradtam a körgyűrűn, ami visszahozott ide, hogy még ezt is megírhassam. Hogy ma is itt lehessek.
Nem. Azt nem akarom többé. Talán ez segített. Akkor is, amikor pár hónappal később, 2023 júliusában minden korábbinál durvábban izzottak bennem az elvonási tünetek, ráadásul a gyógyszerek mellékhatásaként öt héten át inszomnia gyötört. Olyan hosszú ideig nem tudtam aludni, hogy papírforma szerint ismét meg kellett volna halnom, de immár végleg.
Akkoriban fel is merült, hogy tablettákat szedjek vagy átmenjek e-cigire, de minden körnél világos lett: bármi, ami nem a radikális abbahagyás, csak kerülő út a visszaszokás előtt. Nem lett tabletta, nem lett e-cigi, semmi. Csak a frusztráció, csak a nyugtalanság, csak a vergődés.
És az álmok.
Okos szerkezet az agy. Ügyesen reagál mindenre, végtére is erre találták ki. Mivel hiába várta a szervezetem, hogy történjen valami, sőt hiába remélte a psziché is, hogy előbb-utóbb születik valami áthidaló megoldás, vagyis nikotintabletta vagy e-cigi, valamit ki kellett találni. Ha én nem találtam megoldást, muszáj volt, hogy az agy tegyen valamit.
Ha a tudat nem bírt el egy problémával, be kellett vetni a végső problémamegoldót: a tudatalattit.
Jöttek a turbóspeciális nikotinmegvonásos álmok.
Az álmok, melyek a dohányzásról szóltak. A helyzet mindig ugyanaz: népes baráti-családi társaságban vacsorázunk a konyhában vagy az udvaron, széles és hosszú asztalnál, ahol bőséges és pazar a felhozatal. Tálak, tányérok, poharak és borosüvegek erdeje előttünk, beszélgetünk, friss a levegő, éjjel van, felettünk a Tejút, tábortűz fénye villog vagy gyertyák és mécsek az asztalon, nassolgatunk, de van aki a főfogásból szed újra, beszélgetünk, önfeledten és boldogan, amikor is odanyúlok két pohár közé a dóznihoz, felpattintom a tetejét, kihalászok belőle egy cigit, és már gyújtanám is, amikor belém hasít:
de hisz ezt már nem szabad!
– és akkor rémülten, mintha izzó piszkavast markoltam volna meg, eldobom a cigit, és bocsánatot kérek a köröttem ülőktől. Bocsánatot kérek, egyszer, kétszer, háromszor is.
Párszor így megy ez, de aztán egyre később kapcsolok. A visszatérő álom ugyanaz, mindig vacsorázunk, mindig langyos és kellemes a levegő, mindig ízletesek az ételek, mindig reményteli az este és a jövő. Mintha a lehetséges világok legjobbikában volnánk épp. Mindig szeretetteljes a légkör, mindig csodásak, akik körbevesznek, mindig kerek és egész a testem és bennem a testemben élő szellem, de előbb-utóbb mindig odanyúlok a dóznihoz öntudatlanul, mindig kiveszek egy szál cigit, s minden alkalommal egyre később kapcsolok, végül már csak akkor, amikor a cigi az ajkamat érinti.
Hozzátartozik, hogy hasonló játékot űztem éberen is. Az utolsó tizenkét szál cigit elraktam dózniban emlékbe, s ma is itt van, ebben a pillanatban is, amikor mindezt írom. Bármikor rágyújthatnék most is. Írtam is erről: ez nekem segít. A tudat, hogy én uralkodom ezen a kérdésen. Hogy nem azért nem gyújtok rá, mert nem szabad, és mert nincs is kéznél a cigaretta. Nem. Kéznél van. Azóta is. Minden nap minden órájának minden percében.
Párszor el is játszottam, hogy ismét rágyújtok.
Mást talán a bukáshoz visz közelebb a kísértés, engem épp a folyamatos kísértés tartott éberen, és a folyamatos kísértés erősített meg, tett makaccsá és ádázzá.
Gyakran mondtam Marának is: De jó lenne most egy finom cigaretta! – mire ő mindig azt mondta:
„Igazad van, gyújts rá, most már itt az ideje!”
S milyen okosan tette! Mara egyébként is kurva okos, az egyik legokosabb, akivel életem során találkoztam. De azért az mégis meglepő kicsit, hogy valahogy azt is tökéletesen – mint egy szuperpszichológus – értette-érezte, a lelke mélyén, hogy nálam
a dacban van az erő.
Nem betartani tudok, hanem megszegni.
Nem eminens vagyok, hanem renitens.
Ha tehát azt mondják, hogy ne gyújtsak rá semmiképp, talán rágyújtok. „Csakazértis.” De ha azt mondják: „Hajrá, most már tényleg gyújtsd rá!” – nem gyújtok rá, természetesen nem.
„Csakazértsem!”
De volt, amikor azt mondtam: Oké!
És elővettem a dóznit, kipattintottam, néha még egy szál cigit is kivettem belőle – amit aztán visszaraktam. Máskor viszont még a számhoz is odavittem a cigarettát. Sőt, párszor az ajkaim közé is vettem. Egyszer pedig még az öngyújtót is meggyújtottam, és egészen közel vittem a cigihez, annyira közel, hogy egy pillanaton múlt csak, hogy bele ne kapjon a láng – de csak kíváncsi voltam, hogy Mara mit szól mindehhez. Ám ő rezzenéstelenül, cseppnyi kétségbeesés vagy kétség nélkül, kíváncsian nézte, mit csinálok. Így hát végül elvittem a cigi elől az öngyújtót, és akárhányszor vettem is ki cigit a dózniból, mindig visszaraktam. Ma is megvan az infarktusom, első halálom emlékezetes napján tekert tizenkét szál. Hiánytalanul.
Álmaimban nagyon hasonlóképp mentek a dolgok, azzal a különbséggel, hogy ott mindig öntudatlanul, mintegy megfeledkezve magamról nyúltam a cigaretta után. Meg azzal a különbséggel, hogy álmomban végül megesett az is, hogy meggyújtottam a cigarettát, sőt az is, hogy beszívtam az első slukkot, bár letüdőzni már nem mertem. Prüszkölve, köhögve szabadultam a füsttől, és minden korábbinál többet esdekeltem, s még azt is mondtam – erre jól emlékszem –
„Ugye ez még nem számít visszaszokásnak?”
Egy későbbi álom során, szintén eljutottam az első slukkig, de már le is tüdőztem, s megint jött a bocsánatkérés, a kanosszajárás, a kétségbeesett kérdés: „Ugye ez még nem számít?” – és ijedten, dühösen dobtam el a cigarettát a távolba.
Apró mikromódosulatok tucatjait álmodtam ezzel a jelenettel, míg nem végül eljutottam odáig, hogy ismét ott ültem egy remek vacsoránál, lobogtak a gyertyák, bennünk lobogott az életkedv, finom illatok lengtek keresztül-kasul, remek borok aranylottak, pompás csillagok vibráltak az éjszaka kupolájában, én meg egy ponton felvettem a dóznit egy késői szüretelésű tokaji és egy chianti közül, felpattintottam a szelencét, kivettem egy illatos cigit, megsöndörgettem, kicsettinttettem az öngyújtóból egy szikrát, aztán meg egy apró hejre lángot, odahajoltam hozzá, mély szippantással parazsat izzítottam a cigaretta végére, s végül az univerzális megkönnyebbülés mindent elsöprő sóhajával olyan mélyre tüdőztem, amilyen mélyre csak tudtam. Aztán benntartottam, elszámolhattam egyig, kettőig, három, sőt négyig, és csak akkor fújtam ki, amikor már szinte kifújni sem volt mit, hisz a füst és a nikotin nagyját elnyelte a testem, a tüdőm.
Még álmodtam párszor erről a vacsoráról, s végül már nem dobtam el a cigit. Nem kértem bocsánatot. Mi több: megszűnt minden gátlásom és frusztráltságom, és oly természetességgel dohányoztam végig ezeket az álombéli vacsorákat, ahogyan mások tisztes hegyi levegőt lélegeznek. Egy szóval: Másfél év után visszaszoktam, nem is akárhogyan. Jóval többet dohányoztam, mint bármikor az infarktusom előtt és nagyobb élvezettel. Jóval többször, jóval intenzívebben.
De már csak álmomban.
És miután tudatosult bennem, hogy dohányzós rémálmaim epikus-bukolikus sora végül permanens cigarettázásba csapott át, pár hét után elmúltak ezek az álmok is. Vagy már csak egy olyan távoli tartományban ülök ott azokon a vacsorákon – ahol ismét gondtalanul cigizhetek –, ahová nemcsak én, nemcsak az értelem, nemcsak az intuíció, nemcsak a fantázia, nemcsak a képzelet, de ahová az álom ereje sem ér el már.
Talán már abba a tartományba helyezte át csöndes estvéli dohányzásaimat az agy, ahová akkor kerültem volna ténylegen is, ha 2023. április másodikán nem sikerült volna visszahozni az életbe. Úgy, ahogyan azokon a vacsorákon dohányzok ma is, talán csak akkor fogok legközelebb, ha meghalok másodszor is, de végleg, és végre újra cigizhetek a túlvilágon, legyen az a menny vagy a pokol.
Vagy ha eljönnek értem egyik este, végre elragadnak a Földről, hogy végre értelmes lények közé, a távoli Alfa Centauri régiójába hazavigyenek.
Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!
Kedves olvasó,
ha nem vagy még támogató, lépj be a Klubba ITT. Csupán havi két kiló kenyér áráért elérsz minden támogatói tartalmat. Alkalmi támogatásra Paypalon keresztül van lehetőség (kattints a kis gombra!).
Ha egyik mód sem megfelelő, de szeretnéd támogatni a Cenwebet és a rezervátumot, akkor keress minket mailben a centauri16@gmail.com címen. Segítségedet előre is köszönjük!
még több blog
Megijesztettél! Szabályos szívdobogás közben faltam végig a szavaidat! Nem! Az nem lehet!! …és nem is!!!❤️
Bocs, ha kicsit felvittem az adrenalint – de néha nem árt. Viszont nem érdekes, hogy mit nem művel az emberrel az agy? Szerintem zseniális ez a visszaszokás – hogy így, fokozatosan és csak álmomban.
Egy ève szoktam le úgy, hogy többé nincs itthon cigaretta, másképp nem ment volna.
Ahogy olvastalak, közben a fene evett meg, úgy rágyújtottam volna. Ha létezne Köbüki, megkérnélek, hogy küldj egy szálat (nem ám 🙃), szóval nálam ez egész másképp van, pedig anno én is szerettem bagózni és nem tudtam elképzelni, hogy abba tudom hagyni.
Nem vagyunk egyformák. 😊
Azta! Most szoktál le? Gratulálok! Akkor nem sokkal utánam 🙂
Köszi , tavaly szeptemberben egy vasárnap reggel szívtam el az utolsót és nem álmodom róla.☺️
Nahát! 😮
Szinte biztos voltam benne, hogy a valóságban is megtörtént, hogy a dózni után nyúltál, és kivetted azt a szál cigarettát!
Azt hiszem, Mara ismer téged, és tényleg okosan kezeli a rágyújtás iránti vágyadat. Valószínűleg tudja, hogy ha egy értelmes, okos, intelligens felnőtt ember nem képes lemondani valamiről, ami az életét is veszélyeztetheti – és ami nélkül lehetne élni -, akkor nincs mit tenni.
Vajon miért kértél álmodban a körülötted ülőktől bocsánatot? Hiszen a rágyújtással csak magadnak árthattál volna. 🤔
Igen, ez egy nagyon jó kérdés! Ez is foglalkoztat! A bocsánatkérés egy markáns, visszatérő motívum volt – ugye amíg “vissza nem szoktam” 🙂
Nehéz vacsora volt, lehet most én is rágyújtok.
😊
Jómagam sohasem dohányoztam így nem is tudom átérezni ilyen mélységben azokat a nehézségeket, amit átéltél Cen.’ Minden tiszteletem a kitartásodért. Írásodban az adrenalin adagolása pazarul sikerült, közben én is hangosan megszólaltam ijedtemben, hogy jaj ne!
Férjemet 56 évesen 2002-ben kéteres bypass műtéttel, dobogószíves eljárással hozták vissza a “körgyűrűről”, ő sem gyújtott rá többé. Nagyon felnéztem rá ezért. Rendkívül aktív életet élt még 15 évig, annak ellenére, hogy erőteljes pitvarfibrillációval küzdött.
Örülök, hogy jól vagy, azért vigyázz magadra, ne told túl a biciklit.
Nagyon szívmelengető írás. Az orvosok beszélnek néha butaságokat” én mentem meg a dohányosokat”- micsoda egodiasztolé:-)))). Mondom ezt orvosként.
A dr. Máté Gábor könyvében (A test lázadása) benne van, hogy a azok az emberek akik stresszmentes életet élnek, vagy megtanulták kezelni, nincsenek korai traumáik, nem fojtják el tartósan a haragjukat, nem halnak hősi halált sem a munkahelyükért, sem a családjukért és dohányoznak, még akkor sem lesz tüdőrákjuk, ha genetikai pozitivitás van malignus betegségre. Mindenki más beteg lesz, akár dohányzik akár nem ha, a felsoroltak megvannak. Nagyszámú tanulmányok elemzésével bizonyította be.
Valóban, csak abbahagyni lehet a cigizést, leszokni nem lehet. Bevallom én is olykor olykor rágyújtok társaságban, megadva a módját, valami nőies finom illatos cigivel. Szeretem a szertartást és a mozdulatokat. Még sosem mondtam senkinek, hogy ne cigizzen- hiszem, hogy az élet nem ezen múlik, hanem összességében azon amit transgenerációsan hordozunk és ahogyan éljük az életünket, annak minden vetületével s nem spóroljuk meg az önismereti munkát, hogy tudjuk kik vagyunk, mi az amit a felmenőinktől kaptunk és mi a sajátunk . A Te infarctusod egy hatalmas érzelmi ütés volt a kökényes miatt- ezt a test azonnal lekövette. El tudom képzelni , hogy szívrohamot kaptál az imádott birtokodon, ahova illetéktelenek behatoltak és romboltak – én tuti dührohamot kaptam volna és sárkánnyá változtam volna- nem kell mindig jónak lenni:-))). Nem buzdítalak a cigire, le a kalappal, hogy ilyen erős akaratod van és önfegyelmed. Azért bánj jól magaddal, nyilván láncdohányos nem leszel. Mara nagyon bölcs és szuper intelligens. Amúgy az egyik buddhista példaképem egy előadásában anno azt mondta a dohányzást olykor gyógyító céllal is alkalmazták, már nem emlékszem hogyan. Szóval a tiltás nagy hülyeség, inkább érdemes kibányászni magunkból miért ez a stressz oldó tevékenység, mit akar az ember távol tartani érzés és kognitív szinten amíg füstöl:-))). Én két hónapja nem cigiztem, amikor beteg lettem eszembe sem jutott, sőt kifejezetten undorodtam a dohányszagtól ha elmentem a “köpőcsésze” mellett-így hívom az utcai szemeteseken lévő cigis tetőt- szóval ha valaki amúgy egészséges és kultúráltan dohányzik nem gondolnám, hogy meg kell vetni érte. Helsinkiben voltam egy olyan kongresszuson, ahol egy futurisztikus épületben a földszinten volt egy fényes fém alagút, amiben lehetett dohányozni, s képzeljétek el, olyan szellőzése valt, hogyha kijöttél onnan senki nem mondta meg, hogy cigiztél, nem szagos a ruha. Tele volt metszett szeműekkel(japánok, kínaiak, koreaiak stb.- ők nagyon erős bagósok, mégsem ők vezetnek az infarctusban meg a tüdőrákban, hanem pl. a mi országunk …..)Szóval így is lehet.