Van egy álmom! | Legszebb emlékeim

Van egy álmom! | Legszebb emlékeim

---

Amióta egy sötét erdő mélyén belebotlottam a valódi Mikulásba, egy valószínűtlen napon, valószínűtlen helyen és időben, talán mert akkortájt már csak félig voltam gyermek, olthatatlan vágy éledt bennem: olyan vágy, ami azt diktálja ma is – bár évtizedek porlottak el azóta –, hogy valamiként kerüljek a Mikuláshoz a lehető legközelebb. Annyira közel, amilyen közel csak kevesen kerülnek. De már nem arra vágytam, hogy az én gumicsizmámban vagy törött ablakomban legyen a legtöbb ajándék; nem is arra, hogy hozza el nekem az új madárhatározót vagy egy távcsövet, esetleg – ó, milyen sokáig gondolni se mertem erre! – egy fényképezőgépet; erre gondolni is csak akkora félsszel tudtam, mintha üvegpalotát kívánnék magamnak a mennyekben, mindenki feje fölött a legmagasságosabb magasban.

Ó, mennyire természetes mindez ma már!

Ó, valójában mennyire jó felnőttnek lenni, ahol ezekről a vágyakról és a vágyak beteljesítéséről mi döntünk, s nem a szülők. Ó, mennyire sanyarú ugyanakkor a felnőtt kor, amikor nekünk kell intézni mindent, s megszűnik a meglepetés csodája, ha már elkerül minket az érdemtelenül is megkapott szeretet és ajándékozás misztériuma.

Nem ajándékot vágytam akkor, nem is arra, hogy legközelebb megint énekelhessenek a Mikulásnak valamelyik ünnepségen, mert hisz – mint szinte minden fiú – én sem szerettem énekelni, azt még a Mikulásnak se. Nem, közelebb kell kerülni hozzá, ezt tudtam akkor,  de hogy miként, csak később, körülbelül 25 éves korom környékén értettem meg.

Hideg volt, enyhén havazott,

busszal kapaszkodtunk fel a város szélén a szőlőhegyek között. Hideg volt, december ötödike, este nyolc felé, mégis a buszon voltka még 4-6 éves forma gyermekek is. Amikor elértük azt a kanyart, ami közvetlenül az akkori családi ház fölötti első kanyar volt, ahonnan már a bal oldalon gyönyörű éji panoráma nyílt a völgyben parázsló éjszaka városa, ott, egyszer csak, teljesen váratlanul két ház között, mintha ez volna a világ legtermészetesebb jelensége, egy klasszikus, nagydarab, piros, kedélyes Mikulást láttunk, méghozzá három krampusszal, akik valóban elég rondák voltak, annyira csúnyácskák, hogy nem lehetett arra gondolni, hogy azok ott nyilván csak beöltözött emberek.

Egy pillanatra én is úgy éreztem ahogy lassan, lépésben elhaladtunk ott, a házak és a krampuszok között, a Mikulás mellett, pár perccel nyolc óra után, a sötétben, a szállingózó havazásban, hogy azok ott rohadtul igaziak – mint gyermekkoromban. Persze tudtam, hogy nem, és nem is szánt láttunk az út szélén, hanem kissé lejjebb egy Volvót.

De mielőtt a kiábrándultság széltében hosszában elöntötte volna a lelkemet,

megpillantottam a gyerekeket, ahogy felugrálnak az ülésekről, és amint haladunk felfelé, ők rohannak vissza, a busz hátuljába, hogy hosszabban láthassák a Mikulást és krampuszait, s aztán mindenféle titokzatos, halk, áhítattól édes hangok jöttek a gyerekekből; de alapvetően csak tátogtak, csöndben ujjongtak, volt amelyik ugrált, és volt egy kislány is, aki először a szájára tapasztotta kicsi kezét, hogy ne sikítson, aztán hatalmas könnyek gördültek végig rózsaszín arcán, majd amikor eltűntek a kanyar mögött a krampuszok meg a gyönyörűszép Mikulás, akiben az egyik legszebb dolog épp az, hogy kövér, nem is akármennyire, és nem is akárhogyan, a világon senki se képes ennyire gyönyörűségesen kövér, sőt ilyen mennyeien dagadt lenni, szóval a kislány az anyjához futott, és a nyakába ugorva csak annyira volt képes megrendültségében, hogy nagy boldogan belezokogott az anyja nyakába.

Ott akkor, azon a buszon, legalábbis a következő buszmegállóig mindenki hitt a Mikulásban. Akik már rég kiábrándultak belőle, azok is. A gyerekekből sugárzott ez a hit olyan erősen, annyira drámaian, hogy a legcinikusabb aposztata is megrendült, a legkábább alkoholista szemében is kigyúlt a csodálkozás fénye és a visszatért belé, ha a remény nem is, de egy pillanatra a gyermekkor, az igazi havazások ideje és az élet.

A sofőr is lassított, hadd lássuk az útszéli tüneményeket a lehető legtovább, és halkan felnevetett, amikor a gyerekek futkosni kezdtek a buszon; ahelyett, hogy leteremtette vagy a helyükre parancsolta volna őket.

A gyerekek nem kérdezte egymástól vagy a szülőktől semmit.

Nem maradt kérdés akkor ott. A Mikulás létezik. Még mindig vagy megint – kinek-kinek tetszése, hite és sorsa, kiábrándultsága, reménye, vagy elrontottsága szerint.

Azóta tudom biztosan, mivel szeretném tölteni az utolsó éveimet. Amikor már nem írok regényeket, nem csinálom a Cenwebet, és a természetvédelmi területünkön, a birtokon sem folytatok már kutatásokat. Remélem, azért nem, mert már alapvetően végeztem mindennel, amit terveztem, legalábbis a legfontosabb feladataimat pipáltam már, és az utolsó éveket már csak olyasmire akarom használni, ami felkészít a nagy utazásra, hogy hazamenjek a galaxis egy távoli tájára.

Ahhoz az utazáshoz valami olyasmi kell – mert egyébként rendkívül megterhelő és megrázó utazás lesz, s az Alfa Centauri messze, nagyon messze van – sírok, ha arra gondolok, mennyire, hány fényévnyire –, szóval, fel kell készülni, s valami olyasmi kell a felkészüléshez, a lélek megerősítéséhez, ami a hitet erősíti.

S mi mással erősíthetnénk a saját hitünket, ha nem azzal, hogy mások hitét erősítjük. Főként azokét, akikben él még, akik erre még kétségkívül érdemesek. Igen, a gyerekekről van szó. Minden kornak megvannak azok a gyermekei, akikkel azon az emlékezetes estén a buszon találkoztam. Az efféle gyermek épp úgy örök, amint a Mikulás, az angyalok, s bármi, ami jó bennünk.

Tehát az utolsó éveimben rénszarvasokat tartok majd a birtokon.

---

A rénszarvas | Ismerd meg jobban a Mikulás szarvasait!

Decemberre pedig minden évben összeszervezek egy Mikulás-csapatot. Olyan szánt készítünk, ami láthatatlan, apró kis görgőkön képes akkor is könnyedén suhanni az utakon, ha nincs hó (számolni kell a globális felmelegedéssel, ugyebár). Összeszedek jó pár roppant furcsa fazont, akik elve koboldoknak, krampuszoknak néznek ki, én pedig igyekszem úgy öregedni, hogy a lehető leghitelesebb Mikulás lehessek. A szán köré mesterséges intelligenciával olyan fényjátékot, füstfelhőket, világító ködöket terveztetek, hogy aki a szánt látja, még ha felnőtt is, még ha hitehagyott, nagyon nyomorult felnőtt is, akkor is:

hirtelen azt se értse, mit lát pontosan.

S minden évben december elseje és hatodika között éjszakánként ezzel a szánnal szeljük keresztül kasul Európa útjai, csak azért, hogy gyermekek tízezrei, százezrei, milliói láthassák a Mikulást – az igazit – egy pillanatra, amint furcsa segítőivel, hófelhőbe burkolódzó szánjával és IGAZI szarvasival szántja az utakat. Hogy gyermekek milliói lássák ugyanazt, legalább egy pillanatra az életben, amit én is láttam egykoron, és amit mind a mai napig látok, ha máskor nem is, önmagamban, évente egyszer, december hatodikán biztosan.

Évente egyszer – legkésőbb december hatodikán – mindig megelevenedik bennem ez a terv, és évről évre kontúrosabb, így tehát azt sem zárnám ki, hogy miután számos őrültséget megcsináltam életem során, sok olyasmit is, amiről előzőleg mindenki (bárki) megmondta, hogy hülyeség, kivitelezhetetlen, értelmezhetetlen, nemes egyszerűséggel: baromság (így lettem például író), miután számos képtelenséget hajtottam végre,

egyre kevésbé zárom ki, hogy miután egyszer csak eltűnök az éterből, mint Centauri, valamivel később pár napra Mikulásként tűnjek fel az utakon.  

---

Mégis létezik a Mikulás? Olyat láttam, amit élő ember nem látott?

Előre is köszönjük, ha megosztod ezt a cikket másokkal is!

Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá!

---

---

még több Mikulás