Útikalauz időutazóknak | A Madeleine-keksz
A Madeleine-keksznél irodalmibb étel aligha van. Proustnak köszönhetően valóságos kultusz övezi, holott a világ egyik legegyszerűbb hatásmechanizmusának jelképe. Számomra ezen túl is erős, személyes emlék. Gimnáziumi irodalomtanárom a Madeleine-nel példálózott mindjárt a gimnázium legelején, bár a tankönyvben se a kekszről, se Proustról árva szó nem volt. De szép emlékű tanárom a lényegre tapintott rá, amint Proust is, aki AZ ELTŰNT IDŐ NYOMÁBAN című önéletrajzi regényfolyamának első jelenetében Madeleine-t mártogat teába, s ez jelentősen segíti abban, hogy visszaemlékezzen a gyermekkorára.
Ez esetben a keksz úgy működik, mint egy időgép, s visszarepít a múltba.
Mindenki ismeri ezt az érzést (talán csak a legfiatalabbak nem). Madeleine lehet bármi: illat, könyv, film, vagy étel. Bármi, ami erősen kötődik a múlt egy szakaszához. Az én legerősebb időkapszulám a zene. Ha régi kazettákat és bakelitlemezeket hallgatok, fénysebességgel repülök vissza a múltba. Még a levegő illata is megváltozik, s ugyanabban a tudatállapotban találom magam, amiben évtizedekkel korábban voltam. Ezen a ponton, a kordivatnak megfelelően, köpködnöm-aláznom kellene a nosztalgiát, de nem teszem. Egyrészt: visszatérni a múltba nem feltétlenül nosztalgia. Másrészt utálok mindent, ami ilyen szinten és ilyen színvonalon kötelező. Harmadrészt, okát sem látom.
Én speciel nem szoktam nosztalgiázni, valószínűleg sosem fogok, de más miért ne nosztalgiázhatna? Inkább hagyom magam lenyűgözni. Mekkora találmány a Madeleine-hatás!
| Proust így ír: „A tea mellé anyám egy kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen, fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve, odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá változtatta…” Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában (fordította: Gyergyai Albert) |
Csodálatraméltó az idegrendszer, ez a hatalmas kapacitású szerver, mely mindent rögzít és tárol. Hátborzongató, hogy bennünk is van fekete doboz. Örülök, hogy bármikor időutazhatok – a saját múltamba biztosan. Ha pedig valóban utazhatunk akár az időben is, az mégiscsak őrült nagy szabadság.
Ez az irodalom. Ahol nem köt tér és idő (a nyelv sem). Ha úgy akarjuk, nem köt semmi.
Próbáljátok ki! Vegyetek elő egy rég nem hallott zenét, és süssetek Madeleine-kekszet hétvégére!
Kérlek, oszd meg másokkal is! Köszönöm.
Borítókép: Pixabay
még több konyha
még több irodalom
Még akkor elmentettem magamnak egy receptet, amikor ez a poszt a régi oldalon megjelent, de azóta sem próbáltam ki. Talán itt lenne az ideje! 🙂
Nagyon finom! Hajrá – egyébként is affélék vagyunk, akik szoktak időnként erre-arra visszaemlékezni. Épp az előbb jutott eszembe a hatalmas gránátod. Az a pillanat, amikor kivetted a patakból. Azóta is csodálkozom!
Én sem akartam hinni a szememnek, mert épp hogy csak elkezdtem ásni a lapátoddal. Szerintem a lapát tehet róla, hogy megtaláltam! 🙂
Nagy becsben tartom azt a gránátot azóta is! Ott van szorosan a 2018-ban tőled ajándékként kapott mellett. 🙂
csak a saját brutálisan nagyobb! 🙂 🙂
🙂🙂