Te is Pink Floyd vagy? | Relax estére
Mindig arról a Floydról írok, ami még együtt volt, amit még Roger Waters és David Gilmour együtt csinált, és soha, egyszer sem írtam arról a Pink Floydról, ami a szétválás után újraindult, új albumokat adott ki, de már Waters nélkül. Talán egyetlen egyszer hoztam – még a régi oldalon – egy lassú, merengős „új-Floydot”.
Az őseredeti Floydban jóval több erő volt. És önmagában Waters sem az igazi.
Esszéket írhatnék nemcsak arról, miért olyan rohadt jó és kiemelkedő a Floyd, hanem arról is, miért és mit testesít meg a Floyd története, a szétszakadás, a viszály és pereskedés története. a Floyd sok szempontból olyan, mint egy személyiség, ahol az emóció és ráció, a bal és a jobb agyféleteke együttműködése teremt egyensúlyt. Nem mellesleg azt az egyensúlyt, amelyben a remekművek születnek. Ez is egy pokoli félreértés: sokszor hiszik, hogy a remekműhöz szélsőséges állapot szükséges. Az talán valóban szükséges, hogy az alkotó ismerjen szélsőséges lélekállapotokat, de az alkotás folyamatában (az „alkotás” szót sem kedvelem, annyira túldimenzionálja az alkotó személyét, annyi benne a hübrisz…) az egyensúly, a rend legfőbb alap. Más kérdés, hogy egyensúlyvesztett, szélsőséges és szélsőségesen tehetségtelen alkotók ezreit emelte a mennyekbe a túltolt individualizmus, de szerencsére vagyok már annyira „öreg” is, hogy személyes tapasztalatom legyen arról, miként süllyednek el ezek a figurák és „teljesítményeik” a fenébe.
A Pink Floyd esetén az együttesen belül arányosan voltak jelen azok az ellentétpárok, melyek a rend és az egyensúly kreatív energiáinak feltöréséhez és csatornázásához kellenek. Értelem és érzelem. Waters talán a leginkább megtévesztő, mivel forradalmi szenvedélyessége miatt őt gondolhatjuk az érzelem oldalának, de nem. Waters sokkal inkább a ráció oldalán áll. Gilmour inkább emocionális lény. Szoktam is mondani: örömmel ismerném meg Waterst, de ha nagyapát keresnék, rohadt élet, hogy Gilmourt választanám.
A Gilmour vezette új Pink Floydból eltűnt az erő, a keménység, a bátorság, a vakmerőség, és radikalizmus, ellenben sok helyen egyfajta keleties filozofikusság, meditatív szemlélet jut érvényre, és szinte relax számok jönnek létre. Némelyik ezek közül kiemelkedik a relaxációs lehetőségek közül, de gyakran helyettesíthetők sok egyéb relaxing összeállítással, néhol azonban olyan megnyerően bukkan elő Gilmour csöndes, bölcs, puritán önmagábafordulása, hogy feledtetni tudja Waters harci csatoggását.
Újabb ellentétpárokat találunk: Gilmour sokkal inkább introvertált, míg Waters extrovertált. A Pink Floyd legerősebb pillanatai között találunk progresszív-forradalmi pillanatokat, például a The Wall-on, és kozmikus elszállásokat is, mint például a Dark side of the Moon albumon. Waters a progresszív mozgalmár, Gilmour az őszinte és tiszta „köldöknéző”. Waters a „földhöz ragadt, és Gilmour az, aki gitárszólóival elkalandozik a csillagközi térbe.
Míg ezek az ellentétpárok egy üstben forrtak, addig volt az igazi a Pink Floyd, addig volt meg benne az élethez szükséges minden vegyelem, és míg a létező világ ellentétpárjai szorgosan dolgoztak benne albumról albumra, addig volt nyitva az út egy új valóság, egy alternatíva létrehozására is. Ez meg is valósult, létrejött valami, ami a Pink Floyd előtt nem létezett. És véget ért azzal, hogy ezek az ellentétpárok atomjaikra hullottak.
Tanulság kell legyen ez mindannyiunk számára. Bennünk is ott vannak ezek az ellentétpárok, s főként az emóció és ráció ellentétet oldjuk fel gyakran úgy, hogy hagyjuk: vagy egyik, vagy másik domináljon minket. Abban a hitben tesszük ezt, hogy az ellentét, a feszültség megszüntetése jó üzlet, megéri, bármi áron. De ez tévhit és tévképzet. Ugyanez jelenik meg a közéletben is világszerte, amikor gyakorlatilag két részkén gondoljuk el az emberi világot, egy kisgyermek szintjénél alig árnyaltabban, jók és rosszak harcának, és folyton engedünk a nyomásnak, hogy valahová kitűzzük a zászlót. Itt is feszültségeket oldunk fel, akkor is, ha látszólag harci tűzben égünk.
El kellene gondolkodnia mindenkinek azon, hogy amikor a legegyszerűbb kérdéseknek is számos kimenete és olvasata van, nem gyanús-e, hogy a közélet nagy kérdéseiben – most már rendre – csak két olvasat létezhet. El kellene gondolkodnia azon mindenkinek, hogy ezzel a megbillenéssel vajon miről mond le?
Ha pedig a revíziót – amit önmagunkkal kapcsolatosan oly nagyon nem kedvelünk – mégis szeretnénk elvégezni, háttérzenének ne Waters durva, pokoljárós dühöngéseit válasszuk, mint inkább a Gilmour-féle új Pink Floyd elcsöndesült, meditatív, csillagközi evezgetéseit.
még több zene
még több blog
“El kellene gondolkodnia azon mindenkinek, hogy ezzel a megbillenéssel vajon miről mond le…” velős összefoglaló.
Köszi.
Ma beleakadtam ebbe a Learning to fly opuszba, benne van minden, ami Pink Floyd, zseniális!
Nem is biztos, hogy a ráció és az emoció mindig ellentétben áll egymással. Ritka , szerencsés esetben akár erősíthetik egymást.