Részleges napfogyatkozás: Megint mentő vitt el, s jött egy anafilaxiás sokk is

Részleges napfogyatkozás: Megint mentő vitt el, s jött egy anafilaxiás sokk is

---

2026 augusztus 11-ére (keddre) úgy terveztem, hogy hajnali 5 és reggel 9 között a patakparton kaszálok majd. Az Angolkerttel a kíméletlen hőség ellenére is végeztem az előző héten. Mara hétfő délután utazott Budapestre. Az volt a nagy terv, hogy szerdán utána megyek, és hozzáfogunk egy nagy projektünkhöz: keresni kezdünk olyan helyeket, ahol mi és a Cenweb is jobban tud működni, mint a pannon provincia területén. Feltérképezünk olyan ígéretes helyeket külföldön, melyek klimatikusan, gazdaságilag, és szellemiségükben is elfogadhatóbbak, kedvezőbbek a számunkra, mint Pannónia. Erről írok majd részletesen is, de addig is: természetesen eszünk ágában sincs magára hagyni a rezervátumot, és nyomatékosan kérek arra mindenkit, hogy amikor a külföldi keresgéléseink szóba jönnek majd akár a jövőben is, kerüljük a kétségbeesést.

Első körben olyan nyári szállásokat keresünk, ahol olcsóbban és hűvösebben lehet létezni és dolgozni a nagy hőhullámok idején, mint idehaza. Az idei nyár megmutatta, hogy június közepétől a rezervátumban is leáll az élet. Ez várhatóan egyre gyakrabban lesz így. Tehát június közepe után nem feltétlenül kell itt lenni minden nap. Kamerákkal és némi segítséggel pedig számos dolgot megoldhatunk akár távolról is.

Augusztus 13-án indultunk volna az első állomásunkhoz, a Tátrába.

Egyrészt a közelsége miatt, másrészt azért, mert a Tátrához közeli Krakkó ma Európa informatikai fellegvára. Ebben a pillanatban talán egész Európában Krakkóban él a legtöbb magasan képzet informatikus, és nekünk hamarosan szükségünk lehet merész és tehetséges informatikusokra, és egy olyan közegre is, ami kissé emlékeztet a kaliforniai Szilícium-völgyre.

Hétfőn még úgy gondoltam, hogy kedden-szerdán megcsinálom a patakparton a kaszálást, és felveszek talán egy videót is a kaszálás után a kiszáradt patakmederről. Szerettem volna ezen is túljutni, mielőtt célba vennénk a Magas-Tátrát. Hétfőn este azonban már érzetem, hogy nem igazán vagyok jól. Ez sajnos a 2023 áprilisi infarktusom óta megszokott jelenség. Azóta mindössze az időm 20 százalékáról mondható el, hogy teljes értékű vagy némiképp felhőtlen. A 80 százalék ilyen-olyan nehézségekkel, olykor erősen terhelt.

Mivel a prognózisok hosszútávon sem jeleztek csapadékot, így a patakpart kaszálása nem sürgető. Ezért úgy döntöttem, hogy inkább pihenek hétfő este-éjjel, és erőt gyűjtök a csütörtöki indulásra. Kedd hajnalban fel sem keltem a kaszáláshoz. Délelőtt kezdtem magamat egyre bizonytalanabbul érezni. A tünetek részletezésébe nem megyek most bele, a lényeg csak annyi, hogy a 2023-as infarktus után a szívemet voltaképp rendbe hozták, viszont a temérdek gyógyszer, amit muszáj szedni, már 2024 szeptemberére tönkre tette például a gyomromat.

Délutánra már fergetegesen rosszul voltam.

16 óra felé már csak vánszorogtam, émelyegtem, erős hányingerem volt, szédültem, végül kivert a víz, és már alig tudtam magamról. Egy ideig úgy gondoltam, ha még rosszabbra fordul a helyzet, bemegyek kocsival az ügyeletre. Csakhogy olyan tempóban romlott a helyzet, hogy hamar rájöttem: nem ülhetek kocsiba. Száz méteren belül karamboloznék. Amikor láttam, hogy ebből akár ájulás is lehet, megpróbáltam rendesen felöltözni, bár nagy volt a kísértés, hogy csak egy köpenyt vegyek magamra. Éreztem, hogy ebből könnyen lehet ismét kórház, ahol a köpeny standard népviselet.

Mégis, végül kerestem tiszta ruhákat, és magam is meglepődtem, mennyi erőfeszítést igényelt akkor már csupán egy rövidnadrág vagy egy póló felhúzása. Az ismétlődő, s egyre erőteljesebb rosszullétek miatt egyfajta homályba kerültem 17 óra környékére, és rettenetesen kellett koncentrálnom, hogy a legfontosabb dolgokra odafigyeljek. Hogy felállítsak egy fontossági sorrendet, és csak a legszükségesebbeket csináljam meg, mielőtt elhagyom a lakást. Töltöttem a telefont, és elraktam a mellénybe a töltőt, nehogy aztán ne tudjak szólni Marának, ha szükséges.

Számos kisebb gonddal nem tudtam foglalkozni délután már.

Például azzal, hogy a mélyhűtőnk napok óta nem hűtött rendesen, hiába olvasztottuk le a hétvégén és indítottuk újra. Ennek később még jelentősége lesz. 18 óra körül, amikor egy hajszálon múlt csak, hogy ne essek össze és ne ájuljak el, megijedtem: mi lesz, ha elájulok, egyedül vagyok, és aztán már nem lehet kontrollálni semmit. Mentőt továbbra se akartam hívni, mert nem a szívemmel volt a baj. Én legalábbis biztos voltam abban, hogy a szívem rendben van. De jobbnak láttam kitámolyogni a lakásból, és a Nagyfenyősor mentén átbotorkálni ahhoz a szomszédomhoz, aki 2023-ban is bevitt a sürgősségire. Rettenetesen gyönge voltam már, és épp csak át tudtam menni, és valami okból már csak egészen piciket lélegeztem. Bár légszomjam nem volt.

A szomszédék kapujában már állni sem tudtam rendesen, kénytelen voltam rátámaszkodni a kerítésoszlopra. Később, amikor a szomszéd, a „Doki” kijött, le kellett ülnöm egy rönkre. Szerettem volna megkérdezni, mit csináljak, de ahogy meglátott, azt mondta, mentőt kell hívni. A saját telefonomon hívtam nagy nehezen a 112-őt, de ez se ment egyszerűen. Ezért a Doki el is vette tőlem a telefont, és a mentőt már ő hívta. Elmondta a diszpécsernek, hogy hátsófali infarktus sem zárható ki. Miután végzett, a telefont visszaadta, kiállt az útra, várta a mentőt, én meg némán pihegtem a fatönkön.

Szívem szerint lefeküdtem volna a földre, mert ülni is nehezemre esett, de nem akartam ezzel megijeszteni senkit. Így hát kitartottam és vártam én is. Nem tudom pontosan felmérni, de úgy érzékeltem, hogy hamar kiérkeztek. Időközben mintha javult is volna a helyzetem. A mentőhöz a saját lábamon mentem. Ott befektettek, kikérdeztek, műszerekre tettek. Mivel alacsony volt a véroxigén-szintem, oxigént is kaptam az infúzió mellé. Az infarktus lehetőségét akarták mindenáron kizárni, ami – ha jól láttam – sikerült is. Viszonylag sokáig álltunk az út szélén, és csak miután mindenre rákötöttek, indultunk el.

Emlékszem egy idő után megkérdeztem a fiatal mentőorvost, hogy ezek szerint nem vagyok életveszélyben. Mert ettől tartottam kicsit. Meg az ilyesmit nem árt tudni. Arra is gondolnom kellett, hogy mikor telefonáljak Marának. Mert addig nemhívtam senkit. Nem akartam, hogy feleslegesen és a távolban bárki aggódjon. De ha komolyra fordul a helyzet, mégis csak szólni kell. Emlékszem, azt felelte a fiatal mentőorvos, hogy nem vagyok életveszélyben, és most más amúgy is ők vigyáznak rám.

Szó szerint azt mondta:

– Megnyugodhat, most már vigyázunk magára.

Ez a mondat fontos volt nekem kedden.

Bár javult az állapotom, még mindig kótyagos voltam, és tompa. A kórházban szépen kipakoltak, betoltak a sürgősségire, és ott más hordágyon várakozó beteg között megkezdődött az én várakozásom is, ahogy akkor számoltam: hosszú várakozásom. Végül is már javarészt elláttak, folyamatosan kaptam az infúziót és az oxigént. Láttam, hogy hosszabb procedúrának nézek elébe, ezért próbáltam felhívni K27 barátomat, azzal, hogy amennyiben baj lenne mégis, szóljon majd Marának. Marát továbbra sem akartam stresszelni.

K27 nem volt elérhető, ráadásul időközben forróság öntötte el a fejemet. Eltettem nagy nehezen a telefont, ami a sok kábeltől kissé nehézkesen ment, és a fejemet kezdtem el dörzsölni ösztönösen. Amint dörzsöltem viszketni kezdett egyre jobban, és én egyre erősebben dörzsöltem, mire a fejem még viszketősebb lett. Mivel ehhez felemeltem a karomat, egyszer csak megláttam, hogy az alkaromat szinte hézagmentesen hólyagok borítják. Körbenéztem magamon, már amennyire fekve, bedrótozva tudtam, és láttam, hogy vörös a hasam, a kézfejem, a bőröm mindenütt, és minden testrészemet hólyagok lepik el.

Nem ijedtem meg, és nem gondoltam semmire. Csak érdekesnek és különösnek találtam. Sejtettem, hogy azért ez szintén nincs rendben egészen. Ezért amikor megláttam a közeli felvételi pultnál azt a mentős srácot, aki azt mondta:

– Most már vigyázunk magára

– intettem neki, mire azonnal odajött.

Mutattam neki a karomat, mire ő felhajtotta a pólómat, és azt mondta:

– Hűha!

Még ketten-hárman odajöttek hozzám, kérdezték, megcsípett-e valami, allergiás vagyok-e bármire, de mondtam: semmi sem csípett meg és soha az életben semmire allergiás nem voltam. Rögtön véget ért az a várakozás, amit eredetileg hosszúra „terveztem”. Azonnal elvittek a folyosóról, betoltak egy üres szobába. Vagy rendelőbe? Már nem is tudom. Kicsit homályosak az emlékek. Volt ott egy fiatal doktornő, ő kérdezgetett. Többször is átnézték a testemet. Egy fiatal rezidens orvosnő is volt ott meg talán egy nővér, mindketten megvizsgáltak, még az alsógatyát is lehúzták, persze egy bocsánatkérés mellett, mondván, meg kell nézniük, mennyire kiterjedt a hólyagosodás.

A rezidens újabb infúziót kötött be, rákötöttek az EKG-ra, meg mit tudom én mire, nem láttam a hátam mögé, csak azt tudtam, hogy a pólom alatt, a mellkasomon is egy csokor vezeték van, meg tappancsok mindenütt, aztán vért vett a rezidens, de talán nyári gyakorlaton lehetett ott valóban, mert a tűvel kissé nehezen boldogult. Voltak erről emlékeim régről, gyermekkoromból, amikor a lábam miatt hónapokig feküdtem Budapesten a Karolina úti klinikán, és időnként kezdő nővérek gyakoroltak rajtam, miután rendszerint hatalmas lila és sárga foltokat szereztünk a szétszúrt vénák miatt. A rezidens maga is tudta, hogy nem áll még a helyzet és gyakorlat magaslatán, mert minden esetben elnézést kért.

– Elnézést, sajnálom – ezt mondta körülbelül hat-hét alkalommal.

Én jól tűröm az ilyesmit,

nem sziszeggetek, nem panaszkodom, de azért a testem befeszül. Amikor például érzem, hogy a tű már benne van a karomban, de az érben még nem, és a rezidens a tű mozgatásával igyekszik ért találni az ínaim között. Az eret ugyanis előtte kell megtalálni, nem akkor, amikor a tű már a páciensben van. Ez a belső matatás rendkívül kellemetlen volt. Ráadásul próbálkozott a csuklómnál, meg a kézfejemen, meg is szúrt, és a könyökhajlatban is. Ha jól éreztem, mindkét (mindhárom?) helyről vért vett, s jó sokat.

Közben hallottam, ahogy a fiatal orvosnő az asszisztensnek diktálja a tüneteimet. Aztán rám jött a hidegrázás. Volt ott egy főnővér féle, egy rövid hajú, középkorú, energikus, de segítőkész nővér. Ő később bejött, és egy paplannal betakart. Azt mondta, ilyen esetekben ez a hidegrázás természetes. Többször is megkérdezte, hogyan érzem magamat. Miután lement a vérvétel, és az egész vizsgálat, végül lekapcsolta a villanyt. Az ágyam, a kórterem ajtaja a recepcióra nézett. Mindent láttam, hallottam, ahogyan érkeztek az új betegek, vagy korábbiak távoztak. Azt is hallottam, hogyan perel egyik-másik beteg. Megértem, de én nem szeretem ezt. Én például az infarktusom napján is csöndben voltam végig, nyugodtan tűrtem mindent. Ezúttal is. Látnivaló volt, hogy akik ott dolgoznak, még ha nekik nem is olyan személyes ügy minden eset, mint annak, aki épp elszenved most valamit, de lelkiismeretesen teszik a dolgukat, és törődnek mindenkivel. Ennél több szerintem nem kell.

Többször megnéztem a karomat.

Az egész testem, a fejem búbjától a lábujjamig rákvörös volt és hólyagok lepték el. Mintha százszor forgattak volna meg a világ legnagyobb csalánosában. Kimerült  voltam és végtelenül fáradt. És magatehetetlen. Nem volt mit tennem. Az infúzió kényelmetlenül volt bekötve, feszült a karom és a lombik között, folyton húzta, feszítette a karomban a kanült, de idővel ezt is természetesnek vettem. Végül felhívtam Marát, és igyekeztem vele a lehető legfinomabban közölni, hogy megint kórházban vagyok. Aranyos volt és kedves, és kértem, hogy ne utazzon vissza most ezért, beszéljünk majd később, amikor többet tudunk.

Folyamatosan hallottam a folyosói életet és a hátam mögül a saját szívhangomat. Ha megmozdultam, felgyorsult a pittyegés, aztán ismét visszalassult. Egyenletes volt, és csak néha akadt egy kis aritmia. Elhatároztam, hogy bármi van is, nem maradok a kórházban. Éreztem, hogy már jobban vagyok. Nem szédültem már, nem émelyegtem, és mivel nehéz napok voltak mögöttem, hamarosan elszundítottam. Félálomban töltöttem aztán az időt, körülbelül 19 órától 23 óráig. Háton feküdtem a hordágyon, másként nem is lehetett, ami nekem szokatlan, mert sosem alszom háton fekve. Vagy csak ritkán. Még rajtam volt a papucs is. Később az egyik leesett a földre.

Testhelyzetet nem tudtam változtatni, ezért a fejemet fordítottam hol barla, hol jobbra. Később rájöttem, körülbelül este kilenc felé, hogy a lábamat is felhúzhatom kicsit, és úgy jobb. Ezekkel az apró testmódosításokkal elvoltam négy órán át, de gyakorlatilag mozdulatlanul. Valamikor kifogyott az infúzió. 23 óra körül megélénkültem. Épp elküldtek két beteget. A főnővérféle felfigyelt a mozgásomra és bejött hozzám. Megkérdeztem, lesz-e még vizsgálat. Mondta, hogy nekem már nem, csak meg kellett figyelni.

23 órára eltűnt az összes hólyag, és a testem sem volt már vörös.

A nővér levette rólam a már üres infúziót. Kérdeztem, mikor mehetek haza. Kicsit várni kell még, de nemsokára hazamehet – válaszolta a főnövér. Vagy ügyeletesnővér. Nem tudom, mi volt a pontos státusza. Felkapcsolta a villanyt, és megkérdezte, lekapcsolja-e megint. Mondtam, hogy nem, most már maradjon így. Marát felhívtam és megint referáltam neki. Újabb félóra múlva levették rólam a tappancsokat, és felkelhettem az ágyról. És már csak a zárójelentésre vártam. Megkérdeztem a nővért, mit mutattak a vizsgálatok. Állítólag minden remek volt, az EKG, a vérkép, minden.

Az sem derült ki, mitől kaptam anafilaxiás sokkot. Akkor még az sem esett le igazán, hogy azt kaptam. Most már tudom, miért toltak be a folyosóóról azonnal. Furcsa, hogy nálam korábban egy szénanátha sem fordult elő, egész életemet a vadonban töltöttem, mindig össze vagyok karcolva, csípve, marva, egy átlagos kaszálás után is több száz kisebb karcolás és seb van rajtam, és ebből soha semmi baj nem volt, és most, amikor nem kaszáltam, nem csípett meg semmi, beállt ez a sokk, ami halálos is lehet, amely a hólyagosodás mellett akár olyan alacsony vérnyomást is előidézhet, ami után összeomlik a vérkeringés.

Sosem tudjuk meg, mi váltott ki anafilaxiás sokkot nálam aznap.

23.30 körül megkaptam a zárójelentésemet, és kislattyogtam a szinte teljesen sötét kórházból. Mivel semmi sem közlekedett már, hívtam egy taxit. Szerencsére ismerős taxis érkezett, akiben megbízhattam. Szomjas voltam és éhes. Otthon nem volt semmi kész étel. Ezért el kellett menni a közeli benzinkútra italokat és valami harapnivalót venni. Közben felhívtam Marát megint, ismét referáltam. Bejelentettem, hogy a benzinkúton kirúgnék a hámból, mert bár a benzinkút drága, de most úgy érzem, hogy ennem innom kell bőséggel. Kerül, amibe kerül. Mara maximálisan támogatott engem ebbéli tervemben.

A főnővér a kérdésemre válaszolva azt mondta, bármit ehetek és ihatok. Ezt furcsálltam, de örültem neki. A taxira sokat kellett várni, mert már csak pár kocsi volt szolgálatban. Végül megjött, hazaindultam, de ahogyan azt terveztem, megálltunk a benzinkúton. Nem is tudatosodott bennem, de ezer kilométerről is látszott rajtam, hogy honnan jövök. Tele voltam ragasztásokkal és vattacsomókkal. Egy sebtapasz volt a kanül helyén, egy a csuklómon, egy a karomon, itt-ott vérnyomok is akadtak rajtam, sőt két tappancsot is rajtam felejtettek. Csak otthon jöttem rá, hogy úgy nézek ki leginkább, mint aki egyenesen a műtűből szökött. A benzinkutas hölgy meg is kérdezte, mi történt velem. Röviden elmondtam, mire olyan figyelmességgel rakta be az itókáimat és rágcsáimat egy papírtáskába, amiféle figyelmességet én még benzinkúton sosem vívtam ki magamnak.

A legjobb választás aznap éjjel két tepertős pogácsa és kér túros pite volt.

Féltem – mint utóbb kiderült feleslegesen –, hogy a hosszú várakozás megdrágítja az utat, ezért a zsákmánnyal, egy teli papírtáskával futva indultam vissza a taxihoz. Alig léptem ki a benzinkút ajtaján, a zacskó (mint a legszarabb filmek legótvarosabb jeleneteiben) kiszakadt, és szanaszét gurult mindenem az aszfalton. Egy fiatalember, úgy huszonöt év körüli, kijött a kútról, és segített összegereblyézni a poszttraumás alapossággal és nagy tehetséggel, nagy területen szétszórt holmikat. Egy pótzacskót a taxis feleségétől is kaptam, aki a férje mellett ült az anyós ülésen, és őt kísérgette a keddről szerdára virradó éjszakában.

Próbáltam beszélgetni a taxissal, bár nehezemre esett.

Aztán próbáltam megtalálni a lakáskulcsot, de nem sikerült, ettől kissé feszül lettem. Emlékeztem rá, hogy délután annyi erőm se maradt, hogy a megszokott helyére, a pénztárcámba tegyem. Úgy emlékeztem, hogy csak becsúsztattam a mellényzsebbe. Ezt a mellényt viszont a kórházban levették rólam, s ide-oda pakolgatták. Csoda, ha meglesz még benne minden, gondoltam. Végül mégis megnéztem a pénztárcát, s lássunk csodát: abban volt a kulcs. Nem értem, hogyan, de végül a kulcsot a hétköznapi protokollt tartva, mégis beleraktam.

Miután hazaértem, felvittem a dolgozószobába a zsákmány nagy részét, felhívtam Marát megint, aztán ettem-ittam, majd lefeküdtem. Körülbelül hajnali három volt már, mire ágyba kerültem. Másnap reggel nyolcra volt egy időpontom a szerelőhöz, hogy fékpofát cseréljünk, mielőtt nekivágnánk a Tátrának. Pihennem kellett volna, de az időpontot nem akartam lemondani; annak ellenére sem, hogy már világos volt: csütörtökön nem tudunk majd elindulni. Nemcsak a Tátrába nem, de egyáltalán sehova se.

Ezt a napot ki kell még hevernem.

Alig aludtam valamit. Itthon voltam végre, de még annyit sem tudtam bóbiskolni, mint a sürgősségin. Hajnalban már felkeltem, hat körül, és nyolcra bementem a szerelőhöz. Ott azonban annyi kocsi állt sorba, hogy világos lett rögtön: órákig kellene ácsorognom a fékbetétcserére várva. Ezért azt javasoltam a szerelőnek, hogy inkább visszajövök másnap reggel. Neki is kapóra jött a könnyebbítés, így tehát ebben maradtunk. Szépen újra hazacsorogtam, ahol rettenetes szagok vertek orrba, amikor a lakásba léptem. A mélyhűtő már nemcsak nem hűtött eléggé, hanem teljesen leállt, benne minden kiolvadt, sőt már folyt belőle a lé, és számos cucc megromlott az extrém hőségben.

Alig álltam a lábamon, pár órajá még a sürgősségin voltam, két napja szinte semmit sem aludtam, de ezt nem hagyhattam annyiban. Szerencsére „kukás nap” volt, kerestem a kisházban meg a kazánházban régi kukoricászsákokat (amiben a vadaknak hordjuk a takarmányt), és nekiláttam kipakolni aztán meg kimosni az egész hűtőt, felvakarni a padlót, amelyen végigcsorgott a mindenféle lé. Ha valami nem hiányzott másnap reggelre, ez biztosan nem. Féktelenül büszke vagyok rá, hogy mégis megcsináltam, nem mintha lett volna választásom; nem hagyhattam, hogy a konyha egy dögkúttá váljon, és a megrakott kukát is kivittem az útra.

Később felhívott K27 is, tudtunk beszélni végre,

hajnalban írtam neki mailt is, sikerült alaposan átbeszélni az esetet az édesanyjával is, aki az egyik legjobb orvos, aki valaha ismertem. Ismét beszéltünk Marával, aki közölte, hogy még aznap hazajön. Ennek nagyon örültem, s ezúttal meg sem próbáltam lebeszélni. Délután fél egyre is volt egy időpontom, a kocsi lámpáit akartam políroztatni, mielőtt nekivágunk az új haza (az új hazák?) keresésének. Ezt az időpontot sem akartam lemondani, a polírozást egyébként is legalább két éve tervezzük, szóval, valamikor a nagy hűtőkiürítés, dögkúttalanítás, felmosás és felvikszolás után lefürödtem, és visszafeküdtem, hátha tudok aludni kicsit. De csak forgolódtam, aztán kelhettem is fel megint, és mehettem a polírozásra. Erre két órát kellett várnom. Közben titkos helyeken jártam, titkos ügyeket intéztem, hogy hasznosan teljen az idő. Olyan titkos ügyekről van szó, amiről rajtam kívül valóban senki sem tud, még Mara se. De, amiről hamarosan tudni fogtok. Ez most maradjon hérakleitoszi homályban. Kinéztem abban a két órában valamit. Valamit, ami egy régi tervemhez kellett.

Aztán gondoltam, eszek egy babgulyást a közeli csárdában.

Mert valahogyan azt kívántam. De a csárdában csak menüt kínáltak, babgulyást viszont nem. 14.30 körül végeztek a polírozással. Jól sikerült, s még aznap este láttam is, mennyivel hatékonyabb így a kocsi világítása (és persze biztonságosabb is így az éjjeli vezetés). Időközben rájöttem, hogy ennyi tortúra után valójában semmi kedvem beülni bárhová is, ugyanakkor továbbra is éhes voltam, és továbbra is babgulyásra vágytam. Ezért hazafelé bementem egy másik csárdába, ahol végre volt babgulyás. Kértem egy adagot elvitelre, s míg készült, egy ottani pincérrel rendkívül jó ízűt beszélgettünk arról, hogy a környéken mennyi és milyen remek hely volt még a kilencvenes években.

Visszaérve a rezervátumba, megálltam a kocsibejáróban,

és átszaladtama szomszédokhoz, akik immár három év alatt másodszor mentettek meg. Az egyik fiú volt otthon, akivel remek jót beszélgettem, egészen megélénkültem, tényleg jót dumáltunk informatikai dolgokról – de végül már arról is, hogy milyen szerepe lehet az AI-nak az intergalaktikus kommunikációban –, így viszonylag későn értem vissza a házba. Ott aztán nekizuhantam a babgulyásnak, ami egy tízes skálán 6-7 pontnál többet nem kapott volna, kissé elsózták, de némi tejföl megsegítette. A babgulyás meg engem. Miután megettem, egészen kivirultam. Közben egyeztettünk Marával is, és megállapodtunk abban, ha már így alakult, akkor nézzük meg együtt a napfogyatkozást a toronyban. Mivel csak viszonylag kései busszal tudott jönni, arra már nem maradt idő, hogy elmenjek érte, egyébként is jó helyet, biztos helyet akartunk foglalni a torony teraszán. Ezért azt beszéltük meg, hogy én előre megyek, ő meg majd érkezik utánam, vélhetően valamikor a fogyatkozás közben.

Úgy is lett, egy kicsit pihegtem még, aztán 18 órakor elindultam a toronyba – ahol irgalmatlan tömeg verődött össze, és ahol az utolsó pillanatban kiderült (nehogy bármi is simán menjen ezekben a napokban), hogy a gépem ott van, a markolatát is megragasztottam mielőtt elindultam, az akksikat is feltöltöttem, csak épp az SD-kártya nem volt benne, mert azt otthon hagytam a kártyaolvasóban. Így az utolsó pillanatban le kellett vágtatni a toronyból és hazarohanni a kártyáért, aztán vissza, hogy végül mindössze két percem maradjon a felállással a részleges napfogyatkozásig.      

Végül a tömegben felbukkant Mara is, aki valamivel később azt mondta: jól nézek ki. Némi tanakodás után arra jutottunk, hogy összességében jót tehetett nekem néhány infúzió és az orron át fújt oxigén. Talán nem ártana otthonra egy oxigénsátor.

---

Légy oly kedves, oszd meg ezt a cikket! Hozzászólásokhoz gördülj a kapcsolódók alá! | ITT KÉRJ INGYENES HÍRLEVELET ✉️ | Forrás: Centauri | Borítókép: Pixabay

---

---

még több blog

---